A zimonyi csata

A granadai születésű arab tudós, Abu Hámid al-Garnáti II. Géza uralkodása idején 1150 és 1153 között többek között Magyarországon is tartózkodott kelet-európai utazásai során. Visszaemlékezéseiben a következőképpen ír Magyarországról: „birodalma sokszorta hatalmasabb, mint Bizánc uralkodójáé, harcosai megszámlálhatatlanok”, „támadásától minden nép fél hadainak száma és nagy vitézsége miatt”. A második keresztes háborút vezető III. Konrád egyik püspöke, freisingi Ottó pedig a következőképpen jellemzi II. Gézát: „mindnyájan úgy engedelmeskednek a fejedelemnek, hogy bűnnek tartanák nemcsak nyílt ellenkezéssel felizgatni, hanem szinte még titkolt suttogással sérteni is”. A nagyhatalmú és erőskezű II. Géza, és utóda III. István a szomszédos fenyegetésekkel szemben támadásokkal igyekeztek megvédeni Magyarország területi egységét és önállóságát. Ilyen szempontból került sor az 1167-es zimonyi csatára.

A nem szakirodalmi jellegű történelmi művek a XII. századi jelentősebb magyar uralkodók közül Könyves Kálmánt és III. Bélát említik többnyire. A közöttük, a század közepén uralkodó magyar királyokról alig hallani valamit. A magyar-bizánci harcok, II. Béla, II. Géza, III. István rövid életű uralmának emlegetésével már ki is merül a téma közelebbi vizsgálata. Pedig Magyarország igencsak Európa figyelmének a középpontjába került ekkoriban. A mai Vajdaság területén, az akkori Bács és Szerém megyékben pedig csakúgy hemzsegtek a külföldi arab, német, francia utazók, vagy hadak, melyek egy kevésbé fejlett, de gazdag országról hagytak írásos emlékeket az utókorra. E jelentős területű és gazdag ország étvágyat gerjesztett a szomszédos államok uralkodóiban, II. Géza és fia III. István viszont igen ügyesen hárították el a leselkedő veszélyeket.

A zimonyi csatára húsz évvel a második keresztes had, a III. Konrád és a VII. Lajos vezette seregek elvonulását követően került sor. A bizánci és magyar seregek 1167. július 8-án ütköztek meg egymással. A csata megvívásának gondolata és kivitelezése magyar oldalról merően más volt, mint a megszokott: ugyanis a Magyar Királyság seregei rendszerint tagolt csatarendben, három harcrendben álltak fel. A magyar harcosok különböző fegyvernemeiből és fegyverzetéből adódóan a csatát a könnyűfegyverzetű íjászcsapatok kezdték, akik - cselből - rendre megfutamodtak a támadó ellenség elől. A küzdelem kimenetelét a második és harmadik harcrend ellentámadása döntötte el. A mindenkori magyar hadvezérek ide osztották be seregeik legjobban felszerelt csapatait: a magyar vagy idegen, ez utóbbi esetben zsoldért harcoló nehézlovasságot. A zimonyi csatában a magyar sereg a megszokott hadrendtől eltérő felállásban igyekezett legyőzni ellenfelét. Mielőtt azonban rátérnék arra, hogy miért váltott taktikát Dénes bácsi ispán a csata hadvezére, és arra is, hogy hogyan végződött a csata, nézzük meg az összetűzés előzményeit.
A XI. század végén I. László és Könyves Kálmán balkáni hódításaival a Magyar Királyság szembekerült az ebben a térségben ekkor éppen hanyatló Bizánccal és a felerősödő Velencével. A XII. században a helyzet kissé módosult. A Kálmán király halálát követő trónviszályok lehetőséget biztosítottak a német császári, a pápai, de leginkább a Komnénosz dinasztia tagjai uralma alatt megerősödő bizánci udvarnak Magyarország belügyeibe való beavatkozásához. Az, hogy Magyarország nem került harapófogóba szomszédjaival, a két császársággal szemben, részben annak volt köszönhető, hogy II. Géza hatalma politikailag és gazdaságilag is szilárd volt, sikeresen szervezett szövetséget főleg Bizánc ellen, és hogy a Német Császárság és a Bizánci Császárság élén két, politikájukkal összeegyezhetetlen uralkodó, I. Barbarossa Frigyes, és Mánuel Komnénosz álltak egymással szemközt.



II. Géza uralkodása a magyar külpolitika igen aktív időszaka volt. Magyarország egyidejűleg több ország ügyeibe is beleavatkozott: az orosz fejedelemségek közötti harcba, támogatta Raska és Bosznia fejedelmeit Bizánc ellenében, megtámadta Bizáncot, ahol az ottani trónkövetelőt segítette, II. Roger sziciliai normann királlyal szövetséget kötött Bizánc ellenében, továbbá a németek részéről támogatta IV. Viktor pápával szemben a franciák támogatta III. Sándor pápa pártjára áll. Ő az összekötő kapocs az orosz Kijevtől a normann Palermóig, a francia királytól a szerb nagyzsupánig terjedő, mai szóhasználattal élve, nemzetközi blokknak. Mánuel Komnénoszban azonban méltó ellenfélre talál.

II. Géza halálával 1162-ben Mánuel két ellenkirály támogatásával próbálja Bizánc határait a Dunáig kiterjeszteni, befolyását Magyarországra ráerőltetni. A legitim III. Istvánnal szemben előbb II. Lászlót, majd IV. Istvánt segíti trónra. Mindketten III. István apai nagybátyai. II. László korai halála, IV. István népszerűtlensége miatt Mánuel taktikát vált, hogy megszerezhesse birodalma számára Horvátországot és Dalmáciát. III. István öccsét, Béla herceget túszként a bizánci udvarba viteti, aminek ellenében elismeri III. István uralmát. Csakhogy a herceg birtokait is követeli, a feljebb már említett területeket.


III. István koronázása, miniatúra a Képes Krónikából

III. István nem hajlandó átadni a területeket, így folytatódnak a harcok Bizánccal. 1164-ben a dalmáciai Zára környékén kerül sor összetűzésekre. A bizánci császár erre Bácsig nyomul előre, de III. István seregében szövetségesek is vannak, méghozzá osztrák, halicsi és cseh csapatok. Ennek eredménye egy újabb rövid béke. 1165-ben a magyarok elfoglalják Zimony várát. IV. István, az ellenkirály, valószínűleg mérgezés következtében meghal. Zimony elfoglalásának hírére Mánuel ismét felvonul seregével a magyarok ellen. Kíséretében ott van Béla herceg is, akit örökösének nevezett ki, mivel ekkoriban még nem volt fiú utóda. Hadjárata sikerrel jár, és a Szerémség, Bosznia és Dalmácia beépülnek a bizánci közigazgatási rendszerbe. 1166-ban Dénes Bács vármegye ispánja legyőzi a szerémségi bizánci stratégát. Dalmáciában Ampud nádor a spalatói bizánci helytartó fölött arat győzelmet. Ezek után kerül sor a döntő zimonyi, vagy más néven Száva menti csatára 1167-ben. Ebben a csatában a magyarok a szerb szövetségesük nélkül maradtak, mivel Nemanja István (Stefan Nemanjić) nem sokkal előtte volt kénytelen a bizánci hatóságot elismerni. Ebből kifolyólag a kb. 500 szerb gyalogos az ellenfél hadseregét erősítette.

Az 1167. évi csatáról két bizánci tudósítás maradt fenn. Az egyik, a kortárs Kinnamos tanúsága alapján a magyarok Zimonynál a fent már taglalt módhoz viszonyítva teljesen szokatlan hadrendben vonultak fel, nehézlovasaikat állították egy tömbben csatarendjük élére. Ez a nyugat-európai lovagi taktika sajátossága, és nem a támadó, majd visszavonulva bekerítő vagy oldalba támadó magyar taktika jellemzője. A magyar, körülbelül 15.000 főre becsült sereget az egy évvel korábban sikeres hadjáratot vezető Dénes bácsi ispán vezette ismét. A feljegyzések szerint 36 ispán serege, és az osztrák segédhad állt a magyar vezér rendelkezésére.

A bizánci sereg élén Andronikos Kontostephanos állt. Harcosainak száma 25.000 körül mozgott. A bizánci had vezére 1167-ben állítólag magának a császárnak az utasítása szerint rendezte el seregét. Az első harcrendben különböző ellenálló erejű csapatokat állítottak egymás mellé: szeldzsuk-török és kun lovas íjászokat, nyugati lovagokat és más zsoldos csapatokat. A szárnyakon a bizánci lovasság feladata volt feltartani a magyarokat, a centrumban álló könnyűlovasság viszont a tervek szerint szántszándékkal meghátrált volna előttük, s már ezzel is bomlasztották volna a horizontálisan tagolatlan magyar harcrendet. A bizánciak második harcrendjének centrumát - amire a magyar nehézlovasság rohamának súlypontja nehezedett volna - passzívan védekező, nehézfegyverzetű szerb gyalogosok és vlach (román) könnyűlovasok alkották. „Az ehhez a seregtesthez csatlakozó szárnyakon állt a bizánci nehézlovasság, amelyet harc közben a hagyományos elvek szerint alkalmaztak: míg a balszárny védekezett, a jobbszárny átkaroló hadmozdulatot hajtott végre. A harmadik harcrendet a fővezér körül csoportosuló nehézlovasság képezte. Bár végszükség esetén nyilván ennek a csapatnak kellett volna feltartóztatni a gyalogság "falanxán" áttörő magyarokat, tulajdonképpen ez jelentette a tartalékot, melynek egységeit bárhol bevethették.” [1] A bizánciak végül azzal a hadrend felállítással győzték le a magyarokat, amivel általában a magyarok jártak sikerrel. Igaz, hogy a bizánci sereg nemcsak mélységében tagolódott 3 hadrendbe, hanem horizontálisan is (centrum, jobbszárny, balszárny).



Miért is került sor a magyar sereg vereségére? Miért állították a bizánciak a könnyűfegyverzetű íjászokat az élre, és az ellenfelüknél létszámában jóval gyengébb nehézlovasságot pedig a hátsó sorokba? A bizánciak elképzelése a következő lehetett: amikor a magyarok nehézlovassága támad, a bizánci könnyűlovasok szembetámadnak, ám nem várják be az ügetésből vágtába váltó magyar nehézlovasságot, amely így elpazarolja rohamának energiáját, s a hátráló könnyűlovasok üldözése közben zárt sorai is felbomlanak. A futók nyilazása ritkítja majd a magyarokat, akik lazább alakzatban, fáradtabban kénytelenek összecsapni a bizánci sereg fő erőivel. Amennyiben a bizánci könnyűlovasoknak nem sikerül időben sarkon fordulni, a magyarok nehézlovassága minden bizonnyal átgázol rajtuk, ha azonban a manőver sikeres, akkor két oldalról támadhatnak. Ez a magyarok bekerítéshez is elvezethet. A csata végül hasonló módon ment végbe. Az első hadrend látszólag megfutamodott a magyarok elől. A bizánci balszárny fele átkelt a Száva folyón, ahol rendezte sorait, és addig a seregük központi része meg a jobbszárny feltartóztatta a magyar sereget. Ezt követően előbb a bizánci jobbszárny, majd az újrarendezett balszárny lendült ellentámadásba, végül Andronikos Kontostephanos a központi elitegységekkel támadt a magyarokra. A magyarok veresége elkerülhetetlen volt. Dénes ispán is fogságba esett.

Miért is választotta Dénes ispán a nyugati, lovagi, egy tömbben való felállást? Először valószínűleg azért, mert egy évvel korábban ezzel már sikeres volt. De nézzük miért győzött egy évvel korábban, de 1167-ben nem? „A sok évszázados múltra visszatekintő, hagyományos bizánci nehézlovasság 1071-ben Manzikertnél szinte teljesen elpusztult. A hadsereget újjászervező Alexiosz Komnenosznak pedig már a következő évtizedben szinte megoldhatatlan problémákat jelentettek a harctéren a birodalomra támadó itáliai normann nehézlovasok addig elképzelhetetlen erejű, mindent elsöprő lovasrohamai. Bár utóda, Mánuel császár jelentős erőfeszítéseket tett, hogy a bizánci lovasság is elsajátítsa a lovagi harcmodort, a nehézlovasként harcoló nyugat-európai zsoldosok száma és szerepe mégis jelentősen megnőtt a Komnenoszok hadseregében. Mindezt figyelembe véve talán nem tarthatjuk teljesen véletlennek, hogy az Árpád-kori források épp a bizánciak elleni harcok kapcsán említik többször a magyar király seregében szolgáló nehézfegyverzetű - gyakran nyugati eredetű - segédcsapatokat. Összességében Magyarország nyugati típusú nehézlovassága a szomszédos Német-római Birodaloméhoz képest természetesen jóval gyöngébb volt, de feltétlenül gyengébb volt-e a Bizánci Birodalom hasonló seregrészénél is, különösen akkor, ha - a császár távolmaradásának okán - nem kellett számolni a központi hadsereg minden mozgósítható elitegységével?



Talán túlzásnak tűnhet az a feltételezés, hogy a magyar hadvezérek a déli hadszíntéren épp a bizánci hadsereg gyöngeségeire építve támaszkodtak inkább a nehézlovasságra, mint másutt. Ne feledjük azonban, hogy a XII. század elején két magyar király (Kálmán, és fia, II. István) felesége is itáliai normann hercegnő volt. Velük nemcsak udvarhölgyek érkeztek Magyarországra, hanem olyan harcosok is, akiknek épp elég tapasztalatuk lehetett a bizánciak gyöngeségeiről.” [2] Tehát a magyar nehézlovasság vélt fölénye alapján dönthetett a magyar vezér a szokatlan hadrendi felállásról. De mi vezetett a vereséghez? Végül is két döntő tényező vezetett a csata elvesztéséhez Zimonynál. Az első az volt, hogy Dénes ispán azt feltételezhette, hogy mivel nem maga a császár vezeti a seregeit, annak elitegységei nem lesznek jelen. Ez fatális tévedésnek bizonyult. A másik az, ami nem volt kiszámítható, hogy a császár a magyarok ütőkártyáját, a cseles menekülési, visszavonulási csapdát (lásd bizánci balszárny) használta ki sikeresen ellenük.

Mindenesetre a magyarok vereséget szenvedtek. A bizánci basileusnak sikerült ezzel elérnie, hogy a nándorfehérvári békében végleg megszerezze Dalmáciát és Horvátországot. A Szerémség magyar kézen maradt. Mánuel beérte ennyivel, és az 1149 óta tartó bizánci-magyar összetűzések sorozata rövid időre lezárult. Rövid időre, mert Bizánc utolsó fénykora ugyanis Mánuel 1180-ban bekövetkezett halálával véget ért. Akkoriban már III. Béla a magyar király, aki annak ellenére, hogy túszként Konstantinápolyban nevelkedett, és rövid ideig Mánuel örököseként szerepelt, az említett uralkodó halála után fokozatosan visszahódította az elvesztett balkáni területeket. Bizánc a XII. század végétől már nem bizonyult többé fenyegető ellenfélnek.

Szakirodalom:
Benda Kálmán főszerkesztő: Magyarország Történeti Kronológiája I. A kezdetektől 1526-ig, Akadémiai Kiadó, Bp. 1986
Engel Pál: Szent István birodalma, História – MTA Történettudományi Intézete, Bp. 2001.
[1], [2] http://epa.oszk.hu/00000/00018/00017/06borosy.htm B. Szabó János - Gondolatok a XI-XIV. századi magyar hadviselésről