A zentai csata

1. rész
2. rész
3. rész

Magyar csapatok szerepe a csatában:

A Szent Liga magyarországi harcait elsősorban a Habsburgok irányították, akiknek Európa szinte valamennyi államából származó csapatok is jelentős segítséget nyújtottak, egyfajta keresztes háborúként. Ezek mellett természetesen a hadjáratokban nagyszámú magyar egységek is részt vettek. Mivel a magyarországi fegyveres erők a törökellenes határvédelem következtében szinte teljes egészében könnyűcsapatokból, döntően lovasságból álltak, hadszíntéri alkalmazásukat elsősorban harcászati jellemzőik szabták meg. A könnyűlovasokat főleg felderítésre, a kommunikáció, az utánpótlás és a menet biztosítására, portyázásra használták, a végvári katonaság és a mezei gyalogság pedig helyőrségi feladatok mellett az utánpótlás védelmét látta el.

Ezek a könnyűlovas- és könnyűgyalogos-egységek nélkülözhetetlenek voltak a szövetséges hadvezetés számára. Jól ismerték az ellenfél harcmodorát, így eredményesen szálltak szembe a fegyverzetében és taktikájában hasonló török könnyű- és félnehézlovassággal. Az 1697. évi hadműveleti terv kialakításakor 6592 magyarországi katonával számoltak, elsősorban az állandó hadsereg három reguláris huszárezredével (Deák Pál, Kollonits Ádám, Pálffy János vezetésével) és két hajdúezredével (Molnár János, Pálffy Miklós vezetésével). Emellett a hadvezetés rendelkezésére álltak a mintegy 9.000 főt számláló végvári katonaságon kívül a mezei alakulatok, köztük a viszonylag állandónak tekinthető 6.000 fős felső-magyarországi hadtest.


Batthyány Ádám kanizsai főkapitány mintegy 3.000-3.500 fős, zömében végváriakból álló katonasága május végétől július elejéig Bihács ostromában vett részt, Bercsényi Miklós, Bottyán János, Deák Pál és Pálffy János lovasezredei pedig a hegyaljai felkelés felszámolásában vettek részt. Ezek az alakulatok csak valamikor augusztus első felében kapcsolódtak be a fősereg hadműveleteibe. Jelentős szerepet kapott a Zichy István győri főkapitány által szervezett dunai flottilla. A Dunán cirkáló 32 hajó és a rajtuk lévő 1.000 hajdú legénység feladata nemcsak a folyami utánpótlás szállítás biztosítása, hanem a török gályák előretörésének megakadályozása is volt. Zichy István az előző esztendőkhöz hasonlóan egy 1.000 fős lovasezredet és egy hasonló létszámú gyalogezredet állított ki a főkapitányság területéről.

A magyar lovasalakulatok elsősorban a török-tatár lovasok dél-alföldi betöréseinek megakadályozását kapták feladatul. A gyalogság legnagyobb részét pedig az utánpótlási bázisok biztosítására, valamint a Tisza és a Maros menti helyőrségek védelmére rendelték. Már szó volt róla, hogy Savoyai Eugén szeptember elején 1.000 hajdúval erősítette meg Szegedet, ahol a német és szerb katonaságon kívül 700 fős állandó magyar helyőrség állomásozott. Aradra és Gyulára Bagossy László gyalogezredének katonái kerültek, de magyar vitézek őrizték Baja, Paks és Veresmart élelmiszerraktárait is.

Az Alföldön és Felső-Magyarországon jelentős erőket kötött le a kuruc mozgolódások felszámolása, a török földre menekülők, valamint Thököly beszivárgó katonáinak és kémeinek elfogása. Pálffy János parancsnoksága alatt külön hadtestet hoztak létre, amely elsősorban magyar mezei lovasezredekből állt (Bercsényi Miklós, Bottyán János, Pálffy János vezetésével), de alárendeltségébe tartoztak a Barkóczi Ferenc vezette lovas és gyalogos csapatok is.

Jelenlegi ismereteink szerint a fősereg alárendeltségében összesen három magyar huszárezred állt (Bottyán János, Deák Pál, Kiss Balázs, Zichy István vezetésével), de arról is van tudomásunk, hogy a császári lovasezredekhez egy-egy huszárszázadot is beosztottak. Bizonyos adatok arra utalnak, hogy még nyáron vagy az ősz folyamán megérkezett a Rajna mellől Kollonits Ádám huszárezrede is. Felderítő tevékenységükről bőven szólnak a korabeli források, de megemlékeznek arról a hősies ellenállásról is, amelyet a magyar hajdúk és huszárok tanúsítottak az augusztus 28-án Titelnél lezajlott harcokban. A zentai csatában közvetlenül csak a Pálffy-hajdúezred egy zászlóalja (kb. 400 ember) vett részt a balszárnyon, Vaudemont altábornagy parancsnoksága alatt. A Deák- és Zichy-huszárezredek a szárnyak külső biztosítását látták el, s nincs hitelt érdemlő adatunk arról, hogy komolyabb harcba keveredtek volna az ellenséggel.


Zenta után:

Jóllehet a Lipót császárnak küldött jelentésben Jenő herceg még Temesvár palánkjának elfoglalását, raktárainak felégetését ígérte, továbbá hogy "ha az idő a várat nem is engedi elfoglalni, azt legalább bombázni kellene", a katonai vezetők a szeptember 20-án megtartott haditanácson az erősség ellen indítandó hadjárat tervét egyhangúlag elvetették. A döntésért már a kortársak is sokat bírálták a fővezért, mondván, a vereség utáni sokkban lévő török katonaság nem tudott volna egy nagyobb támadásnak ellenállni. A valóság, amit Jenő herceg az uralkodónak is kifejtett, az volt, hogy a fáradt, az elmaradt zsold és az akadozó ellátás miatt zúgolódó katonákkal nem lehetett nagyobb hadműveletbe kezdeni, a hadikassza pedig üres volt. A brandenburgi és a szász csapatok távozása után a temesvári vállalkozáshoz a létszám és a tüzérség is elégtelen volt, a szállítókapacitás híján pedig az utánpótlást sem lehetett biztosítani. Ellenfelei azért is támadták a győztes hadvezért, hogy a kapott parancs ellenére támadást indított a török ellen. Bécsben még olyan pletykák is szárnyra kaptak, hogy a zsákmányul ejtett török hadipénztár 3 millió rajnai forintra rúgó arany és ezüst pénzkészletének legnagyobb részét elsikkasztotta.

Savoyai Eugén végül egy kisebb, elit ezredekből összeállított 6.500 fős hadtestesttel és Johann Kyba délszláv katonaságával október elején benyomult Boszniába, és elfoglalta Szarajevót. Az akció elsősorban a császáriak fölényét demonstráló hadművelet volt, ami már az eljövendő béketárgyalások céljait szolgálta. A hadjárat célkitűzése nem az elfoglalt terület megtartása - erre a kis létszámú haderő egyébként is elégtelen lett volna -, hanem a hátország meggyengítése volt, ami nem jelentett egyebet, mint a birtokba vett városok kifosztását. A csapatok egy hónap múlva kivonultak a tartományból, és a kijelölt téli szállásokra tértek. Az utolsó katonai akciót a boszniai hadjárat befejezésének napján, november 5-én indították Újpalánka ellen Rabutin tábornok csapatai. A vár a rövid ostromot követően a császáriak kezére került. Ezt követően az egységek a közeli Pancsova erődítményét is megtámadták, de az őrség már közeledésük hírére elmenekült, és felgyújtotta az erősséget.

A szövetséges csapatok győzelmeit a Habsburg Birodalom és a Magyar Királyság szinte valamennyi nagyobb városában üdvlövésekkel és kerti mulatságokkal ünnepelték meg, az áldozatokra pedig hálaadó istentiszteleteken emlékeztek.

A zentai győzelem után a török békeajánlat nem sokáig váratott magára. 1698. január 27-én az Oszmán Birodalom legfőbb vallási, politikai és katonai vezetőinek ülésén elhatározták, hogy Anglia sztambuli követe, lord William Paget útján békeajánlatot tesznek a Habsburg-császárnak. Az oszmán haderő állapotán kívül döntésükhöz az utolsó lökést valószínűleg a Habsburgok és a franciák között létrejött békekötés adta. Nyilvánvaló lett, hogy a nyugati fronttól megszabadult Habsburgok az eddiginél is nagyobb haderőt fognak ellenük indítani. A békeegyezményt hosszas tárgyalások után - amelyeknek Savoyai Eugén 1698-as nyári katonai erődemonstrációja adott nyomatékot - egy év múlva, 1699. január 26-án írták alá Karlócán. A béke nemcsak a több mint másfél évtizedes háborúnak vetett véget, hanem a Magyar Királyság területe (a Temesköz és Belgrád kivételével) felszabadult a török uralom alól.