Az Aral-tó

Tudjuk, mi történt és sajnos megtapasztaltuk, milyen gigantikus változások jöttek létre e hatalmas régióban.


A távolban a világ valmikori 4. legnagyobb sós tavának, az Aralnak vize fénylik

Földrajzi tények a tóról


Az Aral-tó helyzete a világ térképén

Az Aral Közép-Ázsia (1.7 millió km2) sivatagos vidékének 68 000 km2-nyi területét foglalta el a múltban s jelentett megélhetőségi lehetőséget közelebbi és távolabbi környezetének, vagyis több, mint 55 millió embernek. Ezért jelenőségéből kifolyólag nem beszélhetünk csupán lokális problémákról. Mielőtt azonban feltérképeznénk a jelen állapotot, tudnunk kell, hogy az említett térség régtől fogva fontos szerepet tölt be az ember történetében. Az ősi kultúrák egyik fő központjának számít, a középkorban pedig fontos karavánutak haladtak át itt összeolvasztva Keletet és Nyugatot. A terület mérsékelt égövi száraz kontinentális vagyis sivatagi és félsivatagi jelleggel bír. A Turáni-alföldön elhelyezkedő Aral-tó éltető forrását két nagy folyó, az Amu-darja és a Szir-darja képezte mindaddig, amig az 1960-as években meg nem épült a térség gazdasági felemelkedését megcélzó terv alapján a vizüket elvezető csatornahálózat. A tó ugyan lefolyástalan, mégsem sikerült megőriznie vizét. A nagy kipárolgás miatt a só koncentrációja 20 ‰-el növekedett s ma 30 ‰ körül mozog. A vízszint csökkenésével a valamikori szigetek szárazfölddé olvadtak össze s a közelmúltban még 490 km hosszú és 290 km széles tó három – a valamikori viszonylatokhoz mérve tenyérnyi részre szakadt, az Északi-Aralra és a Déli-Aralra, mely keleti és nyugati részre vált szét. Természetesen a tó nagysága változott a geológiai idők során, ám ezek a változások eddig nem emberi beavatkozásra történtek.

A tómeder a kőzetlemezek tektonikus mozgása során keletkezett s az Amu-darjának köszönheti létrejöttét. A folyó vize kitöltötte a medencét, a vízszint megemelkedéséhez az Szir-darja vize és a csapadékosabb éghajlati viszonyok is hozzájárultak.


A szikla oldalába vésett szinteken felfedezhető a tó vizének eróziós munkája

A nagyszabású szovjet terv és következményei

A sivatag megszelídítésére már a VI. században tettek kísérletet, de az igazán nagyszabású szovjet elképzelés 1918-ban született meg miszerint a pusztaságból rizs-, dinnye-, búza- és gyapotföldeket kell „varázsolni”. Ez a „bűvészmutatvány” a nagyobb öntözőrendszerek kiépítésével sajnos 1940-be kezdetét is vette a nemzetközi hírű tudósok felszólításai ellenére is. A ma megjelenő gondok egyike a munkálatokhoz való felelőtlen hozzáállás, hiszen a csatornahálózat lehetővé teszi a víz nagy mennyiségű párolgását, sőt erősen szivárog is. Egyetlen példát említve, Közép-Ázsia legnagyobbika, a Kara-kum-csatorna vízvesztesége 30-75% között mozog. Vegyünk figyelembe még egy rémísztő adatot s kalkuláljunk! 1960 óta 20-60 km3 víz használódik fel öntözésre évente. A volt szovjet tagköztársaság illetve déli tulajdonos Üzbegisztán a világ élvonalába tartozó gyapotexportőr. Ilyen körülmények közepette nem csoda hát, hogy a tó vize egyre csak apad. Az orosz tudósok azonban igyekeztek megnyugtatni a kételkedőket azzal, hogy minden a terv szerint alakul, ám a 2003-as év rácáfolt számításaikra.


Az Aral vízszintjének csökkenése 1960-tól vagyis a csatornák használatától számítva a kritikus 2003-as évig

Idén nyáron a Déli-Aral keleti része jól láthatóan szinte teljesen kiszáradt

























A víz addig nem tapasztalt gyorsasággal kezdett eltűnni a medencéből. Egyértelművé vált, sürgősen tenni kellett valamit. Elsőként az északi tulajdonos, Kazahsztán próbálta megoldani a helyzetet. Egy gátat épített, ami lehetővé tette az Északi-Aral vízszintjének megnövekedését. Az eredmény látványosságán felbuzdulva nemzetközi összefogás született, minek értelmében Kazahsztán, Üzbegisztán, Türkmenisztán és Kirgizsztán éves jövedelmük 1%-át a tó megmentésére fordítják. Ez azonban még mindig nem elég. Többféle megoldásra is szükség van. A tó vizének pótlása történhetne a nagy oroszországi folyók, az Irtis, az Ob vagy a Volga vizével, de megoldható lenne a Kaszpi-tengerből történő feltöltés is. Ugyanolyan fontos lenne az öntözőberendezések felújítása, korszerűsítése, újabb gátak építése, kevésbé vízigényes gyapot vetése és a mérgező vegyi anyagok használatának betiltása. De, vajon mi mindent kell megmenteni, visszaállítani régi állapotába-már, ha ez lehetséges?


Magányos páros az Aral-kum-sivatagban

A tó jelenléte teljes mértékben kihatással volt és van is környezetére s a vízszintcsökkenés láncreakciót indított el. Az egyik leglátványosabb változás a valamikori tófenék sivataggá válása, amit ma Aral-kum-sivatagnak hívunk, valamint az egyre növekvő távolság a víz és a valamikori kikötővárosok között, mely helyenként a 100 km-t is eléri. Ma a táj képéhez hozzá tartoznak a rozsdás halászbárkák és rozoga, megdőlt teherhajók. A kép hasonlóan elhagyatott és szomorú hangulatot áraszt, mint a Namíb-sivatag szellemhajói, mikről egyik előző cikkünkben írtunk.



Mondani sem kell talán, hogy az addig virágzó halászat és halfeldolgozás teljesen tönkrement. A vízben lévő só koncentrációja magasan megugrott, ráadásul az alsóbb rétegek sósabbnak bizonyultak s ennek következtében kihalt az állat és növényvilág nagyobb része. 500 fajta madár, 200 fajta emlős, 100 fajta hal és több ezer fajta rovar pusztult ki, közöttük endemikus fajok is megszűntek létezni. Az éghajlat szintén megváltozott. Mint tudjuk, a nagy vízfelület mérsékeli környezete hőmérsékletét. Nyáron csökkenti a meleget, télen pedig kibocsátja a nyáron elraktározott hőt, s ez által csökkenti a hideget. Az Aral-tó esetében a vízfelület zsugorodásával mindezek a hatások megszűnni látszottak. A nyár rövidebbé s egyre melegebbé, a tél pedig hidegebbé, hosszabbá vált. Mind kevesebb csapadék hullott, ami még szárazabbá tette az amúgy is kontinentális éghajlatot. A térség másik jelentős gondja a környezet magas fokú szennyezettsége. A levegőt apró szemcsés homokpor szennyezi (gyakori az erős szél), de a méreganyagok és a só is mindenütt jelen van, a föld felszínén, a földben (a talaj minősége silány), az élelemben és az ívóvízzel is gond van. Nem csoda hát, hogy a lakosság nagy része rákban és tüdőbetegségben szenved. A térség egyik szigetén a szovjet kormány szupertitkos, vegyi fegyverekkel kísérletező laboratóriumot működtetett, legújabban pedig neves cégek írtak alá egyezményt a kőolaj és földgáz kiaknázására.

S íme egy bizonyíték arra, hogy a Földön minden láncreakcióként működik és egy-egy változás messzi területeken is hatással bír. Gondolnák-e, hogy az Aral pusztulása komoly veszéllyel fenyegeti az ázsiai magashegyi jégárak életét? A felgyorsult olvadás egyre komolyabb ivóvízproblémát von maga után, hiszen a Himalája, a Pamír, a Tien-shan és az Altáj hegység gleccsereinek vize élteti az Araltól elvezetett két folyamot, az Amu-darját és a Szir-darját melyek viszont az egyetlen édesvízforrásnak számítanak a térségben. Végső esetben azzal kellhet számolni, hogy leolvad a jégsapka s elapadnak a jégárak. Sajnos ez a folyamat már évekkel ezelőtt világszerte beindult. Ha nem vesszük komolyan a fenyegető előrejelzéseket, bizony nem csak környezeti katasztrófákkal kell majd számolnunk, hanem világméretű pusztulással. Ha továbbra is azon csodálkozunk, milyen bravúros „bűvészmutatvány” kitervelésére képes az emberi elme, többé nem az lesz a kérdés, „lesz-e”, hanem, „mikor lesz”... Talán már 2012-ben? Értékeljük a helyzetet, érzékeljük reálisan a realitást, majd gondoljuk végig, próbáljunk választ adni és ne magyarázatot, aztán pedig mindenképpen buzgón lássunk munkához!