A mohácsi csata (1526. augusztus 29.)

1. rész

A szembenálló erők:

A magyar haderő Mohácsot megelőzően három alapelemből tevődött össze: a főurak és főpapok bandériumaiból, a nemesi felkelésből és a telekkatonaság intézményének keretében hadra kelt jobbágyokból. A bandériumok kiállításáról törvény rendelkezett, ám az arisztokraták jó része egyáltalán nem teljesítette e kötelességét, vagy gyakorlatlan katonákból állították ki csapatukat, máskor pedig az arra kapott pénzt egyszerűen eltették. Támadás esetén csupán a határvidéki főurak bandériumaira lehetett számítani.

A nemesi felkelésre alig lenne érdemes szót vesztegetni, harci értéke oly csekély volt. Ám a nemesség elvileg vérével adózott, de ha az uralkodó éppen arra hivatkozva, hogy katonai szempontból használhatatlanok, adóztatni akarta őket, felháborodva tiltakoztak és minden eszközzel ellenálltak.

A jobbágyság a telekkatonaság formájában vett részt a honvédelemben. Ez 1516 óta száz portánként öt katona kiállítását jelentette. Hadi jelentőségük még a nemesi felkelésnek is alatta maradt, jóllehet vannak arra utaló jelek, hogy ekkoriban már zsoldosokat, vagyis hivatásos katonákat fogadtak fel erre a célra.



A felsoroltakon kívül a király is tartott mintegy 1000 katonát, ám ezeket alig tudta fizetni. Rajtuk kívül az egyetlen, a török elleni harcban valóban használható haderőt az évtizedek óta a déli védővonalban szolgáló, ott nevelődött végvári katonaság jelentette. Létszámuk azonban elégtelen volt a hatalmas feladatra, és a végvári vonal összeomlását hozó harcokban maguk is nagyrészt felőrlődtek, vagy a fizetetlenség miatt távoztak. A magyar haderő tehát Mohácsot megelőzően egy nehezen mozgósítható, korszerűtlen, olykor rosszul felszerelt és fegyelmezetlen sereg képét mutatta.

Így hát Magyarország meglehetősen nehéz helyzetben nézett szembe Szulejmán trónra lépését követő első, 1521. évi hadjáratával. Nemcsak a két ország közötti gazdasági potenciálban, a népesség számában és szervezettségben mutatkozott óriási különbség, hanem a hadseregek erejében is.

Az oszmán hadsereg ebben az időben minden tekintetben a magyar fölé magasodott: jobb volt a hadszervezés és hadkiegészítés, a fegyelem, a felszerelés és fegyverzet, az ellátás és utánpótlás tekintetében is. A haderő területi elven szerveződött, és többnyire így is vonult hadba. A két fő területet az európai (ruméliai) és az ázsiai (anatóliai) országrész jelentette. Hadjárat idején e két hadtesthez csatlakoztak az udvari zsoldos csapatok. A reguláris haderő lovasságból, gyalogságból és tüzérségből, továbbá az utánpótlást és a műszaki munkákat végző kiegészítő alakulatokból állt. A lovasság legnagyobb részét a szpáhik adták, számuk 1525-ben kb. 50000 fő lehetett, ennek kilencven százaléka bevethető volt. Az udvari zsoldos lovasság szpáhikból, szilahdárokból, ulufedzsikből, gurebákból tevődött össze, s 1527-ben összesen 5088-an voltak. A gyalogság egyik fő elemét a magyar portális katonasághoz hasonló elven sorozott azabok alkották. Számuk több tízezer lehetett. Az elitcsapatot viszont kétségtelenül a janicsárok jelentették, számuk 10-12 000-re tehető. Kitűnő kiképzésük, fegyelmük és kitartásuk magasan a kor többi gyalogos alakulata fölé emelte őket, s ami ennél is fontosabb, jelentős részüket már ekkor lőfegyverrel szerelték fel. Ez többek között a mohácsi csata kimenetelére is befolyást gyakorolt. Az oszmán sereg viszonylag sok, kb. 700 tüzérrel és mintegy 1000 ágyúszekerésszel rendelkezett. A műszaki munkákat a lovas műszellem és a gyalogos jaja alakulatok végezték.

Az oszmán haderő hatalmas méretéről terjengő hírek rendszerint a reguláris magot körülvevő és kiegészítő irreguláris csapatok igen nagy számára vezethetők vissza. Ezek közül a legrosszabb hírre a sereg előtt járó, dúló-fosztogató akindzsik tettek szert, akik a közhiedelemmel ellentétben nem önként, zsákmányért vonultak hadba, hanem szintén a lakosság köréből sorozták be őket. 1521-ben számuk 20000 körül volt. Még náluk is nagyobb pusztítást végeztek a tatárok, akik változó létszámban, de minden hadjáratban részt vettek.



A török hadjárat kezdete:

Amikor 1521-ben a szultán haderejével megindult Magyarország ellen, még nem döntött a konkrét célok felől. A szultáni tanács ülésén, a divánon mind a Nándorfehérvár, mind pedig az ország belső részei elleni táma­dás felmerült. Szulejmán végül kettéosztotta seregét: a Piri pasa nagyvezír alá rendelt anatóliai sereget Nándorfehérvár, az említett déli védővonal kulcsa, az Ahmed pasa vezette ruméliai sereget pedig Szabács ellen küldte. A Logodi Simon és Torma András vezette 500 főnyi őrség által védett Szabács július 7-én az utolsó emberig vívott küzdelem után elesett. Július 9-én a szultáni sereg a vár alatt hidat kezdett építeni a Száván, hogy tovább nyomuljon a Szerémségbe, ahol az előreküldött portyázók már hatalmas pusztítást végeztek. A július 18-ra elkészült hidat azonban egy vihar tönkretette, így végül maga Szulejmán is Nándorfehérvár alá vonult, ahová július 31-én érkezett meg. Az Oláh Balázs és Móré Mihály vicebánok 700 katonája és a városi polgárság által védelmezett várat Piri nagyvezír csapatai már július eleje óta körülzárva tartották, a flotta pedig a folyókat tartotta blokád alatt, teljesen elszigetelve ezzel a várat minden külső segítségtől. A nagyvezírnek még arra is maradt ereje, hogy a Száva túlpartján álló Zimonyt is elfoglalja (július 12.). A lassan egy hónapja tartó ostrom során a török aknák és ágyúk már több rést nyitottak Nándorfehérvár falain, de a janicsárok rohamai rendre kudarcot vallottak. A szultáni sereg megérkezése azonban új lendületet adott az ostromnak. A víziváros falán tört rés elleni augusztus 3-i rohamot még visszaverték a védők, de a 8-án megismételt támadás elől már kénytelenek voltak a fellegvárba húzódni. Az oszmánok ezután háromszor próbálkoztak a fellegvár bevételével, mindhiába. Végül 66 napi ostrom után, augusztus 29-én a felmentő sereg nélkül maradt, élelemből és lőszerből teljesen kifogyott vár védői szabad elvonulás fejében feladták a várat. (A korabeli krónikás hagyomány szerint a maréknyi csapatot később mégis lemészárolták, azonban a várvédők egy részével a későbbi oklevelekben is találkozunk. ) A szultán 3000 főnyi őrséget hagyott Nándorfehérváron, parancsot adott az elfoglalt erősségek kijavítására, majd szeptember 15-én visszaindult Isztambulba.

A magyar kormányzat eleinte úgy tudta, hogy a szultán ismét Keletre készül. Csak akkor tudatosult bennük a veszély, akkor tapogatóznak külföldi segítség után, mikor Nándorfehérvár ostroma már megkezdődött. Minthogy ebben a korban a nemesség táborba szállása előfeltételének tekintették, hogy a király is hadra keljen, mindenki erre várt. A királynak azonban sem pénze, sem katonája nem volt. Végül július közepén néhány főúr és néhány száz katona kíséretében megindult a tolnai gyülekezőhely felé, de mert senki sem csatlakozott hozzá, július 31-én visszatért Budára. A nádor, Báthori István például éppen menyegzőjét ülte. Felmerült, hogy a naszádosokkal küldjenek segítséget az ostromlottaknak, ám kiderült, hogy pénzhiány miatt már 1518-ban elbocsátották őket. Végül a budai polgárok segítségével felszereltek egy kisebb flottát, de az a török folyami zár miatt kénytelen volt Szalánkeménnél visszafordulni. Eközben azonban a nádor futaki táborában már végre nagyobb haderő gyülekezett, és közeledett Erdély felől Szapolyai István erdélyi vajda mintegy 15-20000 fős serege is. Augusztus 8-án a király ismét elindult Budáról. A velencei segélynek és a lefoglalt Bakócz-vagyonnak hála, már 4000 katona kísérte. Olyan lassan araszolt előre, amilyen lassan serege gyarapodott. A király augusztus 22-én érkezett Tolnára, ahol a dunántúli nemesi hadak várták. A Nándorfehérvár felmentésére összegyűlt magyar seregek összlétszáma elérte a 60000 főt, de a hadvezetés vitákkal töltötte a drága időt. A vár elvesztésének döbbenetes híre sem változtatott a nemesség addigi magatartásán, noha megértették, hogy Szabács és Nándorfehérvár elvesztésével az oszmánok számára egyenes út nyílt az ország szívébe. Szeptemberben Mohácson, októberben Újlakon vitatkoztak a teendőkről. Helyes döntéseket hoztak, de nem volt senki, aki végrehajtotta volna azokat, a mohácsi tábor pedig a pestis kitörése után pánikszerűen eloszlott. Nem hozott érdemi változást a novemberi budai országgyűlés sem. Pedig egy gyors ellentámadás akkor még sikerrel kecsegtetett volna, hiszen már Hunyadi téli hadjárata bebizonyította, hogy a téli időszakban végrehajtott akciókkal meg lehet lepni a törököket, az ostrommal bevett várak helyreállítására pedig nem maradt volna elég idejük a hódítóknak.



A magyarnál sokkal céltudatosabb és határozottabb oszmán hadvezetés viszont nem vesztegette az időt. Kihasználva az ellenfél tehetetlenségét, már 1522 tavaszán hozzákezdett a déli védvonalon tört rés kitágításához, végső soron az egész rendszer felszámolásához. Először elfoglalták a Nándorfehérvártól keletre fekvő Orsovát, a délnyugatra levő Knint pedig védői feladni kényszerültek, mire Scardonát is elhagyta őrsége. Némi reményt adott, hogy Klisszát, a dalmát tengerpart kulcserődjét sikerült megvédeni. Az oszmánok 1524 elején is megpróbálkoztak Klisszával, de a védelem másodszor is eredményes volt. Jajcát két alkalommal is, 1522-ben és 1525-ben fel tudták menteni, ami bizonyítja a fentebb a felmentő seregről mondottakat. Ám e sikereket nagyban beárnyékolta Szörény elvesztése. E vár a Duna bal partján, Havasalföld határán állt, így fontos megfigyelőpontot jelentett mind katonai, mind politikai szempontból. Miután elfoglalták, az oszmánok innen már Erdélyt és Temesvárt veszélyeztették. Ráadásul elestével összeomlott az első magyar végvári vonal is. Ami abból megmaradt, főként Jajca és Klissza, azt minden oldalról török várak fojtogató gyűrűje vette körül, ellátásukat csak komoly haderő bevétésével lehetett ideig-óráig megoldani. Elszigetelten állva még saját magukat is alig tudták megvédeni, csak idő kérdése volt, mikor vesznek el végleg.