A fajvédők három nemzedéke

Jó példa ez arra, hogy a fajelmélet, ez a legsötétebb eszmeiség, amit az ember valaha is kiötlött, még mindig hívekre talál és erőszakos cselekedetekre ösztönöz.

A köztudat általában a náci rezsimhez és Hitler személyéhez, és így közvetve a németekhez köti a fajelméletet, de a nácizmus haláltáborai és a holokauszt – az emberi tévképzetek e fájdalmas és örökre szóló emlékeztetője – már csak a szomorú végkifejlete volt annak a folyamatnak, amely a 19. század elferdült gondolkodását a 20. század vérben gázoló, elfajult cselekvésévé változtatta.

Ez a józan ésszel elfogadhatatlan nézet az eszmei alapok lerakásától a véres erőszakig – a gondolattól a cselekvésig – elvezető útját három lépésében teljesítette ki, s tette ismertté az egész világ előtt. Ha kifejlődésében szemléljük a francia forradalmat követő korszaknak, a modernizmus időszakának (a 19-20 századnak) a rasszizmusát, akkor kiderül, hogy az elferdült gondolkodásmód eszmei alapjainak a lerakását nemcsak a németek végezték el, bár tagadhatatlan, hogy ők is kezdettől fogva ott szerepeltek a legjelentősebb ötletadók és példamutatók között.

Az „úttörők”, ha egyáltalán alkalmazható rájuk ez az általában pozitív értelemben használt kifejezés, a francia Arthur de Gobineau és a darwinista nézeteket valló német tudós, Ernst Haeckel – alsóbbrendű és felsőbbrendű fajokról szólva – még csak gondolati, tudományosnak mondott áltudományos síkon fogalmazzák meg a fehér, árja fajok felsőbbrendűségének az elméletét. Ez azonban csak a magát árjának tekintő nép tagjának a hiúságát legyezgető, hízelgő nézet volt, s a hiúság, ez a narcisztikus, önszerelmes vonás, általában belefeledkezik az önmagában való gyönyörködésbe. E magába szorult önelégültsége nem mozgósítja őt fajvédői cselekvésre a „faj megrontóival szemben”. Márpedig a fajelmélet megszületése után hamarosan föllépő második nemzedék, a fajvédők nemzedéke ezt szerette volna elérni, s meg is találta erre a betegesen zseniális megoldást azzal, hogy a fajelméletet, ami nyitott volt erre a lehetőségre, elvegyítette az antiszemitizmussal.

E szégyenletes észmunka elvégzésében két ember vállalt kulcsszerepet: a Németországban élő, és a németek felsőbbrendűségéről értekező angol publicista és filozófus, Houston Steward Chamberlain, valamint Ludwig Woltmann német antropológus. A zsidóellenesség ekkor már évezredes hagyományra nézett vissza Európában, ha lehet ezt hagyománynak nevezni, és ekkoriban, a 19. és a 20. század fordulóján, amikor megszületett e két fajvédő kulcsműve, éppen legújabb kori föllendülését élte. A Dreyfuss-per és a véres oroszországi pogromok időszaka ez. Már emiatt is kínálta magát az elvegyítés, de az igazi okot az szolgáltatta, hogy ezáltal az ördögi gondolat kitervelői biztosították a fajelmélet fajvédői mozgósító erejét, hiszen a végső soron vallási ellentétre visszavezethető antiszemitizmusban mindig is akkora gyűlöletenergia feszült és halmozódott folyamatosan, ami ha túlcsordult és kitört – ezer történelmi példa bizonyította ezt – rettenetes dolgokra volt képes. Nem tudni, hogy H. S. Chamberlain és L. Woltmann tudatosan ismerték-e föl ezt a fajelmélet és az antiszemitizmus összemosásában rejlő lehetőséget, vagy csak ösztönösen éreztek rá, de tény, hogy ezzel valóban sikerült fajvédelemre sarkallniuk az öntetszelgőket és azokat, akik így élték ki beteges vonzódásukat az erőszak iránt, vagy akik így kívánták levezetni a társadalmi feszültségeket. Emellett az is tény, hogy e lépésükkel az árja fajelmélet gyökeres fordulatát is elvégezték: a passzív felsőbbségérzetet aktív felsőbbségvédelemmé alakították, és eközben a zsidókban az első számú ellenséget is megnevezték. A náci párt ideológusnak nevezett Alfred Rosenberg főművében A huszadik század mítoszában a zsidó világ-összeesküvéselméletet megfogalmazva már végső, apokaliptikus harcként mutatta be a fajvédők küzdelmét, s amolyan mellékszereplőként mint „a keleti térség biztosa” a II. világháborúban szerepet is vállalhatott a „fajrontó elemek” eltávolításában.

A Mein Kampf-ban már előrevetített megvalósítás főszerepe azonban vitathatatlanul Hitlernek jutott, s az eredményeket a történelemkönyvekből mindannyian jól ismerhetjük. A Führer a tettek embere volt, és sajnos a I. világháborúba és az azutáni békekötésbe belerokkant, megszégyenült és megalázott német nemzet vezérkeresése, ami egy rövid történelmi pillanatra a németek világi messiásává avatta őt, teret is adott beteges elméje elképzeléseinek a megvalósítási kísérletéhez. Amikor a németek rádöbbentek, hogy akit messiásnak hittek, az valójában egy álmessiás, akkor már túl késő volt.

Gobineau-tól és Haeckeltől Chamberlenig és Woltmanig, majd tőlük Rosenbergig és Hitlerig egyenesen vezetett az út az elferdült gondolkodás meghonosodásától a véres erőszak elterjedéséig. Amint azt a norvég tömeggyilkos, Anders Behring Breivik esete igazolja, nem kizárólag az antiszemitizmussal elvegyített rasszizmus, faji felsőbbség tudat mozgósíthat ilyen józan ésszel fölfoghatatlan, véres cselekedetekre. A más vallásút, a bevándorlót, a más rasszhoz tartozót is ugyanilyen fenyegetésként élheti meg ennek az elferdült gondolkodásmódnak a híve. Ez mutat rá a legvilágosabban arra, hogy a fajelmélet kiindulópontja nem is eszmében, hanem a beteges, félelemmel teli gondolkodásmódban keresendő. Az fajelmélet ennek a rettegés és bizonytalanságérzet uralta gondolkodásmódnak a testet öltése. Valójában a gyáva rettegés és a bizonytalanságérzet hazug felsőbbségtudatba menekvését jelenti a rasszista gondolat.


Auschwitz: az evilági pokol bejárata


A Vezér és fősegédje üdvözli a fajvédő háborúba indulókat