II. András szentföldi hadjárata

Jeruzsálem 1187-ben bekövetkezett elvesztése újjáélesztette a keresztes mozgalmat Európában, a cél az elveszített szent város visszaszerzése lett. Az ügy hátterében, mozgatórugóként III. Ince, majd utóda III. Honorius pápa állt. Jeruzsálem elestét követően Akkon lett a Jeruzsálemi Királyság új központja, és királyai, az újabb keresztes had érkezéséig, fegyverszünetekkel igyekeztek biztosítani helyzetüket az Ajjubida (Ejjubiták) Szultanátussal (Egyiptom) szemben. Ez utóbbi, belharcai következményeként, több éven keresztül felújította a keresztesekkel a fegyverszüneti szerződéseket, de a jeruzsálemi király, Brienne-i János, és az egyiptomi Ajjubida I. Al-Ádil közötti fegyverszünet 1215-ben/16-ban éppen lejáróban volt.

Valószínűleg, a fentiek tudatában, a negyedik lateráni zsinaton, III. Ince pápa 1215-ben egy új keresztes hadjárat megindítását hirdette ki. Bár Európa több részében is felvették a keresztet, mégsem gyűlt egybe számottevő had sehol sem a kontinensen. II. András magyar király és VI. Lipót osztrák herceg is kénytelenek voltak a tengeri szállítás által támasztott akadályok folyományaként (túl drága volt a szállítás, és kevés volt a hajó) hadseregük egy részét hátrahagyni.

 
III. Ince pápa                                     III. Honorius

Amikor 1217 késő őszén a magyar és az osztrák keresztesek megérkeztek a Szentföldre csak tovább bonyolódott a helyzet. A keresztesek körében nagy volt a fejetlenség a fővezér személyét illetően. A jeruzsálemi király, Brienne-i János, magát tekintette a hadsereg főparancsnokának, a magyarok és az osztrákok András királyt tekintették vezérnek, a ciprusiak a saját királyukat, Hugót, a lovagrendek viszont csak saját rendjük vezetőiben bíztak meg. Mindez, mint a továbbiakban látni fogjuk, gátolta a keresztesek együttes és sikeres fellépését, bár megjelenésük a muzulmán világ körében eleinte riadalmat keltett.

A fővezérség körüli gondok mellett egy másik fontos tényező is befolyásolta a keresztesek hadi tetteit, méghozzá a sereg élelmezése. Mivel az előző évben rossz volt a termés, a hadsereg élelmezése azonnali felvonulást, portyázást követelt meg. Al-Ádil szultán maga is figyelemmel követte a keresztesek felvonulását, ám fiát al-Muazzamot küldte Jeruzsálem biztosítására. II. Endre magyar uralkodó, Brienne-i János jeruzsálemi és Hugó ciprusi királyok, a hadjárat tervében nem tudtak megállapodni, de Jeruzsálem visszavételére nemigen gondoltak. Végül is elindultak Akkonból. A keresztesek elfoglalták és kifosztották Beiszánt, majd átkeltek a Jordánon, ahol megfürödtek a szent folyóban, elvonultak a Galileai-tenger keleti partján, fölkeresték Kafarnaumot, a helyet, ahol Jézus csodát tett (itt ereklyéket gyűjtöttek), és Galileán át nemsokára visszatértek Akkonba. Egy rövid akkoni pihenést követően megindult a Tábor hegyi vár elleni támadás. Ebben II. András személyesen már nem vett részt. Bár eleinte úgy látszott, hogy sikerül bevenni a várat, a támadást végül Brienne-i János visszarendelte.


II. András

Al-Ádil szultán azt feltételezte, hogy a keresztesek megtámadják Jeruzsálemet, ezért arra az esetre készülve, hogy a város a keresztesek kezére kerül, leromboltatta a város falait, véderőműveit, hogy a keresztesek se tudják később megtartani, megvédeni. A falak nélküli város muzulmán lakossága elmenekült, ugyanis féltek attól, hogy az első keresztes hadjáratban megtörtén tömegmészárlás megismétlődik majd. Csakhogy a helybeli keresztesek Jeruzsálem visszavétele helyett a tengerparti városok megerősítését látták előnyösebbnek, mert azt gondolták, hogy az Ajjubida Szultanátus hatalmát Egyiptomban kell megtörni, azaz egyenesen Egyiptomot kell megtámadni.

II. András király, és Hugó ciprusi király, felhagyva a hadicselekményekkel, Tripoliszba mentek, ahol részt vettek Hugó király testvérének esküvőjén. Itt dönthetett András király véglegesen arról, hogy további jelenléte fölösleges. Miután visszament Akkonba, bejelentette, hogy fogadalmának eleget tett és hazaindul. A jeruzsálemi pátriárka először könyörgött neki, hogy maradjon, majd kiátkozással fenyegette. A magyar király ennek ellenére 1218 januárjában szárazföldön elindult Magyarország felé, ahol útközben jelentős diplomáciai tevékenységet folytatott azon országok uralkodóival, melyek országán áthaladt.

II. András elutazását követően a hátramaradt keresztesek először felépítették a haifai úton Caearea erődjét, majd elhatározták az egyiptomi Damietta megtámadását. Ez a város a Nílus deltájában található, és egy fontos erődítmény, valamint gazdag nagyváros volt az Egyiptom szíve felé vezető úton. A keresztesek először csak az erődítmény egy őrtornyát tudták elfoglalni, mert a Nílus áradása rákényszeríttette őket céljuk ideiglenes feladására, ám az áradás elmúltával sikerült bevenniük a várost. A várost elfoglalták ugyan, de a keresztesek, régi szokásukhoz híven, nem tudtak megegyezni abban, kié legyen a város feletti uralom. Az összeveszett keresztesek a pápai legátust magára hagyva elvonultak, így a muzulmánok könnyedén körülzártak Damiettát, és megkezdték a bennrekedtek kiéheztetését. Ez indította el az ötödik keresztes hadjárat második hullámát, ám ebben a magyarok már nem vettek részt.