A törzsi társadalmak és vallásaik

A 19. század végétől felkapottá lett izmusszerű fogalmak megpróbáltak rendet tenni ebben a vallási kavalkádban, azóta azonban világossá vált, hogy a törzsi hitrendszerek nem kényszeríthetőek ezekbe az általánosító keretekbe. Az animizmus, a totemizmus, a sámánizmus, a mana-hit stb. elemeit egyaránt magába olvaszthatja egy-egy törzsi vallás, ennek ellenére mégis egy elkülönült, saját mitológiával rendelkező hitvilágot képez. Ezek az elnevezések mégsem teljesen használhatatlanok, az egymással érintkező, sokszor pedig azonos gyökérzetű törzsi kultúrák térbelileg és időbelileg is szoros kapcsolódási pontokkal rendelkezhetnek. Ez alapján a 19. században még élettel teli vallási közeget alkotó szibériai törzsi hitrendszerekre joggal alkalmazhatjuk a sámánizmus általánosító elnevezését, de eközben úgy is kell tekintetünk rá: csak mint egy általánosító elnevezésre.

Diószegi Vilmos épp e népek vallási megnyilatkozásait vizsgálva jelenti ki, hogy a sámánizmus nem tételes vallás, hanem hiedelemvilág¹. Magától értetődik, hogy nem várható el a teológiai kifinomultság tételes jellege az írásbeliséget módszeresen még nem alkalmazó törzsi társadalmaktól, ennyiben tehát jogosnak tűnik ez a megkülönböztetés, mégis erőltetett az írásbeliség-szóbeliség ellentétet a tételes vallás mércéjévé tenni, s ebből kiindulva a hiedelemvilág kategóriájába sorolni az írásos emlékeket nélkülöző hitmegélési formákat. Mindkét esetben vallásról van szó, mint ahogy az is igaz, hogy mindkét vallási típusnak megvan a maga hiedelemvilága: a teológiailag kimunkált tételes hitrendszereknek is.

A törzsi hitben is maradéktalanul jelen vannak azok a lényegi ismertetőjegyek, amelyek a vallásokról általában elmondhatók. A szent és a profán megkülönböztetése itt is ugyanolyan élő, mint a kifejlett teológiájú vallásokban, sőt úgy tűnik, hogy bizonyos jelenségeket e tekintetben csakis a törzsi vallásossághoz mint előzményhez visszatérve érthetünk meg igazán. Így például a disznóhús evés tilalmában a törzsi totemizmus tabuját gyaníthatjuk. Más vallási vonások is megegyeznek. Az érzelmi igénybe vétel, a rítus, mint a szenttel való kapcsolattartás módszere, a viselkedésmódot szabályozó, normatív gondolkodás és a létértelmezői bölcselkedés egyaránt jellemző mind a törzsi, mind a kifejlett vallási kultúrákra.

Irányultságukban viszont lényeges különbségek fedezhetők fel. Ezért nevezhetjük a kettőt eltérő vallási típusnak. A törzsi vallásokban nem találhatjuk a kifejlett hitrendszerekre jellemző üdvtan koncepciót. Van bennük túlvilág képzet, de hitcéljuk nem annak (mint üdvállapotnak) az elérésére irányul, hanem az evilágiság jól meghatározható, egzisztenciális vonatkozású célkitűzései felé.

Az időszámításunk előtti I. évezredben körvonalazódó új vallási tanokban az üdvtan lett a központi kérdés. Ezek közös jellemvonása, hogy az ember központi vallási törekvését az evilági céloktól világon túli vagy világon kívüli (transzcendens) célok felé próbálják fordítani. (Ennek a célnak vallási tanok szerint legtöbbször csak a halálunk után bekövetkező megvalósulása az üdvállapot.)

A törzsi vallásoknak az üdvtannal rendelkező hitrendszerekkel szemben az evilági célok elérés a központi célja, amihez megpróbálják elnyerni a világon túli vagy világfölötti erők, szellemek, istenek, totemlények stb. támogatását. Diószegi Vilmos szavaival a törzsi közösségeket mindenekelőtt a megmaradás, a megélhetés lehetőségei, az egzisztenciális kérdések érdeklik, az ezen a célon túlmutató elvont vallási célok megfogalmazása a gazdagabb, fejlettebb társadalmi-gazdasági viszonyokkal rendelkező kultúrák jellemvonása.


Eltűnő világ – amazonasi indiánok

---

¹Diószegi Vilmos: Samanizmus. Bp., 1962. 25 p.