David Livingstone-ról másként

Őt, aki fáradtságot és kényelmet nem ismerve munkálkodott Afrika evangelizációján, Isten hősnek kijáró tisztelettel jutalmazta s teste a Westminster Apátságban, az angol uralkodók és szentek mellett lelt örök nyugalomra. Tettei és felfedezései pedig tovább élnek nemzedékről nemzedékre.

Akit az Úr felemelt

Livingstone expedícióit a XIX. század legnagyobb felfedező körútjainak tekintik, hiszen nem kis veszéllyel járnának még a mai időkben sem. A misszionárius Livingstone azzal a céllal vállalt minden nehézséget, hogy létrehozza „Isten országútját” vagyis Isten szolgáinak, a hittérítőknek útvonalát. Fáradságot nem ismerve munkálkodott azon, hogy elvigye a kereszténységet és a kultúrát a fekete kontinens belsejébe. Több ezer kilométert tett meg. Sok helyütt ő volt az első európai, aki láthatta a tájat, az afrikai tóvidék tavait, több folyót és a Tanganyika hosszát is meghatározta. Sikerei ellenére sok vitája volt misszionáriustársaival és a Londoni Misszionárius Társaság vezető tagjaival is. Legtöbb esetben a gyarmati felfogással kellett megharcolnia. Azon fáradozott, hogy kivívja a feketék iránti alapvető tiszteletet, a megbecsülést, ami minden embernek jár bőrszínére való tekintet nélkül. Abban az időben virágzott a rabszolga kereskedelem, s a betegségek mellett az ezzel együtt járó szenvedések is sanyargatták a afrikaiakat. Az európaiakkal szemben, akik saját nézeteik szerint, kimagasló műveltséggel rendelkeztek fel sem vehették a harcot. Mivel Livingstone mindig tisztelettel fordult a feketékhez s síkra szállt a rasszizmus és a rabszolga kereskedelem ellen, önzetlenül gyógyított, az afrikai nép bizalmába fogadta s rendkívül szerette őt. A misszionárius úgy tekintette, hogy őket szolgálva tudja legjobban szolgálni Istent. Viselkedéséből, teljes valójából sugárzott mindaz, amit hirdetett. Livingstone hittérítőnek tekintette magát s nem kutatónak. Felfedezései éppen az Istennek történő szolgálatának eredményei voltak. Isten ajándéka.

Dr. David Livingstone


















Isten szolgálója

David Livingstone 1813. március 19-én született Blantyre-ben, a Skót-felföld egyik városkájában. Édesapja teát árulva házalt, s sokat volt úton. Mélyen vallásos lévén megragadta az alkalmat s keresztény füzeteket osztogatva járult hozzá az örömhír terjesztéséhez, a polgárok hitének megesősítéséhez. A gyermek Dávidra nagy hatást gyakorolt édesapja, aki arra buzdította, hogy minél több vallási könyvet olvasson. Mivel azonban mélyen érdeklődött a természettudományok iránt is, amikor nagyobb lett, elkezdte kutatni a természet rendje és Isten munkája közötti kapcsolatot. Kora gyermekkora óta dolgozott s bizony sokszor egészen hosszúra sikeredett napja. A fonodában reggel 6-tól este 6-ig tartott munkaideje, aztán este 8-tól 10-ig iskolában volt s sokszor éjjel tanult. 23-ik életévében nagy változásra került sor. Ekkor, 1836-ban Glasgow egyik felsőoktatási intézményében tudományt kezdett tanulni, amivel párhuzamosan görögöt és teológiát is hallgatott a város egyetemén. Londonban csatlakozott a Missziós Társasághoz, s míg orvosi tanulmányait folytatta, lelkészi képzésre is járt. 1840-ben találkozott Robert Moffat misszionáriussal, akitől hallota az afrikai rabszolgakereskedelem elleni küzdelemről. Ez felettébb felkeltette édeklődését s a “fekete” kontinensre utazott. Úticélja az Afrika legdélebbi településétől, Fokvárostól (Cape Town) mintegy 1100 km-re északra fekvő Kuruman volt. Mikor 1841 nyarán megérkezett ide, a Moffat által alapított keresztény falucskába, csalódott. A falu kicsi volt, s sokkal kevesebb megtért keresztényt talált ott, mint azt ő Moffat lelkesedése alapján gondolta. Rögtön felmérte, hogy munka akad bőven.

Livingstone 1843-ban találta meg a megfelelő helyet saját missziós táborának felállításához. Mabotsában tervezte kialakítani, de az egyetlen gond az volt, hogy a térségen sok volt az oroszlán. Ekkor esett meg Livingstone-nal az a történet, mi leginkább megihlette a művészeket. A doktor elhatározta, hogy megritkítja az oroszlánpopulációt, s egyik vadászata alkalmával rálőtt egy szörnyetegre, de nem tudta leteríteni. Míg újra töltött, az teljes erejével ráugrott, s a csontig belemart karjába. Élete hajszálon múlott. Egy helybéli tanító ugyan megpróbálta megmenteni, de ő is megsebesült, s harmadik társuknak sikerült elkergetnie. A roncsolás hatására a doktor egész életében hasogató fájdalmakkal küzdött, de ez sem szegte lelkesedését. A sebesülés Kurumanba való visszatérésre késztette. Ekkor került igazán közel Robert Moffat lányához, Máriához. Livingstone karja hamarosan meggyógyult, s visszatérve Mabotsába nekifogott közös házuk megépítésébe.


Az ábra Livingstone Dél-Afrikáról szóló könyvéből származik

Moffat Mária

















Livingstone 1845-ben vette feleségül Moffat Máriát, aki szintén Skóciában született, de Afrikában nőtt fel. Miután megszületett lányuk, Ágnes, Mária nem tudta elkísérni missziós útjaira férjét, s a kis család Kolobengben telepedett le. Livingstone ekkor a setswana nyelv tudományos analízisén kezdett dolgozni. Rendkívül fontosnak tartotta, hogy szót értsen a helybéliekkel. Így tudott legegyszerűbb módon beszélni nekik Istenről. Kolobengben bár igyekezett Livingstone hasznossá tenni magát, mégsem sikerült megbarátkoznia az előállt helyzettel. Szerinte csak úgy lehet megnyerni az embereket Istenről, ha faluról falura jár s prédikál. 1849-ben Kurumánba küldte feleségét, lányát és két fiát, Róbertet és Tamást, de később, míg a családfő Afrika belső területeit járta Mária megromlott egészségi állapota miatt Londonba költöztek. A hajó Fokvárosból indult ahol az orvos több, mint 10 éve először találkozott ismét a civilizációval. 39 éves volt ekkor. A búcsú fájdalmas volt, de hitvese és gyermekei távolléte alatt Livingstone fáradhatatlanul kereste a számukra egészségesebb életfeltételeket biztosító vidéket. Először a hegyvidékre gondolt, de 1853-ban nekivágott annak az embert próbáló útnak, ami elvezette a kontinens nyugati partjára. Szenvedésekkel, betegségekkel, megpróbáltatásokkal (éhség, mocsár, ellenséges törzsek) teli utazás volt ez, de 1854 május utolsó napján megérkezett 27 tagú kíséretével. A meggyengült egészségi állapotával küzdő misszionáriusnak ekkor rendkívüli szívességet kínált fel egy hajókapitány. Felajánlotta, hogy elviszi őt Angliába, de Livingstone visszautasította azzal a megfontolással, hogy nem hagyhatja magukra kísérőit, akik nem tudnak hazajutni nélküle. Ez a fajta magatartása a feketékkel szemben mindaddig példátlan volt.

1855 novemberében ismét útnak indult, a kontinens keleti partjára. Ez a híres Zambézi-expedíciók, ami a természettudósok számára Livingstone legfontosabb útja volt. A helybéliektől már 1851-ben hallott a nagy vízesésről, vagyis a „mennydörgő füstről” (Mosi oa Tunya), ahogyan a bennszülöttek nevezték. Gyalog haladt lefelé a folyó mentén s mivel Kalai szigetéhez érve esteledett, itt töltötte az éjszakát, csupán néhány kilométerre a vízeséstől. Reggel kenuval folytatta útját helybéli kísérőivel, akik jól ismerték a folyót. Megérkezve, a vízesés kezdeténél lévő legnagyobb szigeten kötöttek ki aminek névadója Livingstone lett. A vízesés lenyűgözte s Afrika legszebb látványával illette az óriási magasságból lezúduló víztömeget. Így ír róla: „Az egész látvány lenyűgöző [...] bizonyára az angyalok is megbámulják röptükben”.

Livingstone szobra a Viktória-vízesés közelében







































A Viktória-vízesés és a tó névadója az akkor uralmon lévő angol királymő volt

A Zambézihez kapcsolódó szépségen túl sok szenvedést is okozott a folyó. Abban az időben általában mindenkinek a rabszolga kereskedelem jutott róla eszébe. Éppen elválasztotta a portugál gyarmati területet Angolától és Mozambiktól, ahonnan az arab kereskedők a legtöbb rabszolgát szállították Amerikába, hogy eladják őket Brazília, Kuba és az Egyesült Államok rabszolgapiacain. Ez a hely maga volt a földi pokol. Családok szakadtak széjjel örökre, minden napos volt a rettegés, a sokk, a kilátástalanság, a holttestek, de Livingstone-t is érték személyes fájdalmak a folyón. Az expedíció során több segítője mellett itt lelte halálát felesége is, minthogy négy év európai tartózkodás után 1862-ben visszatért Afrikába. Csatlakozott férje kutatóútjához. Hűséges férj lévén Livingstone nagy veszteségnek élte meg szeretett feleségének korai halálát. Hiányát azonban nem csak ő érezte, hanem gyermekeik is. Mária pár hónappal halála előtt adott életet hatodik gyermeküknek.

A rabszolga kereskedelem kíméletlenül folytatódott. Élettelen testek hevertek mindenütt, amerre a szem ellátott. Livingstone keményen harcolt, kereste a megoldást. A portugál király végre pozitív választ küldött kérésére, de az Afrikában állomásozó katonái megtagadták az engedelmességet. Sőt visszaélve a közkedveltségnek örvendő doktor nevével az ő gyermekeinek adták ki magukat. Így a bennszülöttek bizalmába férkőzve még több embert rabolhattak el. Ekkor érte Livingstone-t az a hír is, hogy 16 év szolgálat után a Missziós Társaság nem támogatja többé munkáját mivel túlságosan költségesnek bizonyult. A háttérben azonban az állt, hogy a portugál hatalom megelégelte, hogy a feketék biztonságáért küzd, akikért ők szép summát kapnak. Livingstone kénytelen volt hazautazni, s életében először tapasztalhatta meg a hírnevet. Anglia királynője, maga Viktória értékelte munkáját, a legnevesebb brit egyetemek tiszteletbeli tagsággal ajándékozták meg, egy év múlva pedig nem kisebb megbízással zsebében, mint a Királyi Földrajzi Társaság által tért vissza Afrikába. Azt a feladatot bízták rá, hogy kutassa fel a Zambézi, a Nílus és a Kongó forrásvidékét. Ezen expedíciók sikerességébe azonban beleszólt meggyengült egészségi állapota is.

Míg Livingstone otthon tartózkodott, sok időt töltött gyermekeivel, prédikált a rabszolgaság és a rabszolga kereskedelem ellen, könyvet írt a Zambéziről és mellékfolyóiról. Ebben a rövid időszakban vesztette el édesanyját és Róbert nevű fiát is, aki az amerikai polgárháborúban küzdött a rabszolgák felszabadításáért. Visszaindulva Afrikába Livingstone gondoskodott Ágnes leányának iskoláztatásáról is. Egy párizsi intézménybe adta. Gyermekei akkor még nem sejtették, hogy ekkor találkoztak édesapjukkal utoljára.

Livingstone 1866-ban Afrikába való visszaérkezése után újra a megpróbáltatások időszaka következett. A kutató mindenét elvesztette. 1869-ben a Tanganyika partján fekvő Ujijibe érkezett, ami abban az időben a rabszolga- és az elefántcsont kereskedelem központja volt. Az orvos ekkor már reménytelenül beteg volt, de sosem adta fel. A munka éltette. Az elkövetkező két évet a Kongó felkutatásával töltötte. 1871. október 26-án Livingstone hirtelen egyik hű követőjének, Susinak hangjára lett figyelmes. Ezt kiabálta: „Egy angol!”

Ez az angol, Stanley Morton a kor egyik híres riportere kereste fel a halottnak vélt misszionáriust. A New York Herald küldetésében érkezett és mindenképpen meg akarta találni a kutatót, hiszen még nagyobb hírnevet szeretett volna szerezni magának. Amíg Afrika utjait járta, bőségesen volt ideje kigondolni, mit is fog mondani a találkozáskor. Minden készen állt tehát, azonban semmi sem úgy sikerült, mint eltervezte. Mikor meglátta a megromlott egészségi állapotban lévő misszionáriust s megérezte az egyszerűségében rejlő magasztosságot szinte szó nélkül maradt. Annyit tudott csupán eldadogni, hogy „Feltételezem, doktor Livingstone?” Az élelmiszer ellátmány és a posta nagyon megörvendeztette az elcsüggedt, erejét vesztett tudóst. Stanley vele maradt amíg a tél tartott. Gondját viselte és bátorította. Szerette volna felerősíteni s visszavinni Angliába, de 1872 tavaszán a két jó barát búcsút mondott egymásnak. Stanley így vallott az együtt töltött időszakról. „Ő megváltoztatott engem, bár sosem akart megváltoztatni.” Ez a mondat beszédesebb egy regénynél, minden benne van Stanleyről, Livingstonról, a kettejük nézetéről s barátságukról.

Ez év agusztusában a kis csapat a Tanganyika-tó felé indult. Az esős évszak megérkeztével a Bangweolo-tó környéke veszélyes mocsárrá duzzadt. Ez a menetelés nagyon megerőltető volt a beteg Livingstone számára, s helyzetét nehezítette a folyamatos dizentéria. Sokszor ragaszkodó követője Susi vette őt vállára segítve haladását. Átküzdve magukat a mocsáron, elérték a Tanganyika-tó déli részét. Chitambo falucskában egy kunyhó várta őt, de ide már hordágyon érkezett. Livingstone végső óráiban is hű maradt Istenhez. Utolsó leírt mondata egy áldás, amit azokra küldött, akik folytatni fogják megkezdett munkáját. A változásokat, sikereit mégsem saját érdemeinek könyvelte el. Erről tanúskodik a mondatban érezhető alázat. Figyeljük csak meg, hogy sikereit meg sem említi. „Minden amit mondhatok magányomban annyi, hogy a Mennyek gazdag áldása szálljon mindazokra –legyen amerikai, angol vagy török–, akik segíteni fognak begyógyítani a föld e nyitott sebeit.” Az Úr 1873 május 1-én éjjel 4 óra körül magához hívta szolgálóját, hogy meghálálja hűségét. Livingstone élete utolsó pillanatában is Istenhez szólt. Ima közben érte a halál. Barátai összekulcsolt kézzel, ágya előtt térdelve találtak rá. Szívét egy közeli fa hűvösébe temették, míg holttestét megtöltötték sóval és Londonba küldték. Temetésének napján, 1874 április 18-án London megállt, s az egész világ gyászolt.


David Livingstone a Szentírásból imádkozik