Furcsának tűnik tán, de a másokkal való érzelmi rezonancia arra is képessé tesz bennünket, hogy kapcsolatainkban a valóságot ne csak a maga realitásában közvetítsük. Ez még akkor is megtörténik, amikor a kapcsolati másikkal szoros érzelmi közelségben vagyunk. Mert az élet produkál olyan helyzeteket, amelyekben egy kegyes megtévesztés, sokszorta nagyobb haszonnal jár, mint a legtökéletesebb magyarázkodás.
Az igazmondás háttérbe szorítása, a hazugság mindennapjaink szerves része. Bármennyire is igyekszünk távol tartani magunktól, esetenként elkerülhetetlen, hogy ne éljünk vele, még akkor sem, ha semmiféle rosszindulat nem irányít bennünket.
A hazugság meghatározása és fajtái
Közelebbről vizsgálódva azt találjuk, hogy egyáltalán nem könnyű meghatározni, mi is voltaképpen a hazugság. A Révai nagylexikon azt mondja, hogy a hazugság „annyi, mint tudva, akár szóval, akár csak valami jellel, másnak megtévesztése céljából annak az ellenkezőjét mondani, amit igaznak tudunk”. A magyarázó részben azonban megtalálhatjuk azt is, hogy a hazug igazat is mondhat, ti. ha az, amit ő nem tart igaznak, véletlenül mégis igaz. A képmutató is, más érzelmeket mutatván, mint amilyeneket valóban érez, hazudik. „Aki másban szándékosan, ha nem is határozott szavak segítségével, de jellel, kétértelműséggel, tartózkodással stb., olyan véleményt kelt, mely azzal, amit igaznak tud és tart, ellenkezik, ugyancsak hazudik” – folytatódik a magyarázat.
A hazugság ilyetén meghatározásától azonban különbözik a hazugság erkölcsi megítélése. Nem minden hazugság esik egyféle erkölcsi megítélés alá. Megengedett hazugságnak mondjuk azt, amikor valaki egy nagyobb baj elhárítása érdekében hazudik, anélkül, hogy ezzel másnak kárt okozna. Mindenesetre fontos figyelembe venni, hogy milyen meggondolásból, és milyen célból történik a hazugság. Ha a motívum, a cél és a hatás erkölcsileg helyes, akkor a hazugságot sem szoktuk elítélni. De ehhez elengedhetetlen, hogy az adott szituációt erkölcsileg gondosan felmérjük, ami után irányadó lehet az az elv, amelyet egyes filozófusok így fogalmaztak meg: „nem kell mindent, ami igaz, megmondani; de minden, amit mondunk, igaz legyen”.
A hazugságok kategorizálása szintén nem könnyű feladat, éppen a fentiek miatt. Van azonban egy csoportosítás, amely talán a legközelebb áll a mindennapi élethez. Eszerint beszélünk bagatell, azaz jelentéktelen hazugságokról.
Ezek olyan őszintétlenségek, melyekkel nem szándékozunk kárt okozni senkinek sem, erkölcsi jelentőségük pedig csekély. Ilyen például az „Örülök, hogy megismerhettem” fordulat, és más udvariassági formulák, amelyek kifejezetten hasznosak tudnak lenni, és hozzá tudnak járulni a mindennapi élet gördülékeny menetéhez. Senki sem háborodik fel azon, például, ha partnere azt mondja, tetszik az új frizurája, holott a valóságban sajnálja kedvese levágott haját.
A bagatell hazugságok csoportjába sorolhatjuk az ún. atyai hazugságokat. Ilyenek a gyerekeknek szóló mesék a nyusziról, angyalkáról annak érdekében, hogy elbűvöljük őket, és örömüknek magunk is jobban örüljünk. Ha valamilyen családi problémával küszködünk, legtöbbször eltitkoljuk a gyerekek elől, úgy viselkedünk, mintha minden rendben lenne, kérdéseikre sokszor hazug választ adunk, hogy megnyugtassuk őket. De nemcsak gyerekeknek mondunk atyai hazugságot, hanem másoknak is, akiket nem akarunk az igazsággal megbántani.
A másik csoport a válsághelyzetben született hazugságok: olyanok, amelyek vészhelyzetben születnek. Ilyenek az ellenségnek szóló hazugságok, amelyek csőbehúzási vagy beismerést kicsikaró célból születnek. A hazugsággal történő blöffölés a nyomozók, ügyvédek gyakran alkalmazott módszerei céljaik elérése érdekében. Itt kell megemlíteni a hasonszőrűeket és az ügyfeleket védelmező hazugságokat, amelyeknek célja a szakmabeliek összetartozásának megőrzése, a mundér becsületének védelme. De ebbe a csoportba tarozik a közjó érdekében mondott hazugságok is. Minden politikus, kormányzat és hatalmi tényező él ezzel a típusú megtévesztéssel, amelynek rengeteg módja van, a tét nélküli ígérgetéstől, a mások elhallgattatásán, a „csúsztatáson” át egészen a figyelem eltereléséig. Specifikus kategória, de vészhelyzeténél fogva ide tartoznak a betegeknek és haldoklóknak mondott hazugságok is. Amik alkalmazása minden esetben egyedileg mérlegelendők, és még akkor is nehéz minden szempontból kielégítő döntést hozni. Mert minden hazugság valamilyen egyensúly megtartásra törekszik.
Hazugság és életkor
Mindennapi életünk egyensúlyban tartásához esetenként mindannyian alkalmazzuk a megtévesztés valamelyik formáját. De azt is tudjuk mindannyian, hogy minél ritkábban élünk ezzel a módszerrel, annál tisztábbak és tartósabbak kapcsolataink. A felszínre került hazugság mindig aláássa a kapcsolati bizalmat - aminek elvesztése mindig nagyobb veszteséggel jár, mint amilyen hasznot remélünk tőle. Mégis, már nagyon korai életszakaszunkban megtanulunk „csúsztatni”.
A legkorábban megjelenő hazugságot a büntetés elkerülésére tanuljuk meg használni. Az ilyen hazugság már két éves korunk körül kialakul, és négy éves korunktól általánosan használjuk. Gyerekként a beismerést követő büntetések nyomán megtanuljuk, hogy ne ismerjük be tetteinket. Ha szüleink rájöttek, hogy hazudtunk, általában azt a stratégiát alkalmazták, hogy elmondták: a hazugság rossz dolog, és ha hazudunk büntetést fogunk kapni. Ezután a következő dilemma elé kerültünk: ha megmondjuk, hogy valami rosszat tettünk, büntetést kapunk, de akkor is megbüntetnek bennünket, ha azt mondjuk, hogy nem mi tettük, de a hazugság kiderül. Nyilván akkor járunk a legjobban, ha úgy hazudunk, hogy a hazugságot ne fedezzék fel. Gyerekként fokozatosan ráébredünk, hogy van olyan szabályszegés, amit szüleink nem tudnak ellenőrizni, és ezekben az esetekben hazugságunk sikeres lesz.
Az érzelmek színlelése a hazugság egy másik formája, amit nagyon korán elsajátít a fejlődő személyiség. Általában társas érintkezésben olajozó szerepet játszik az ilyen típusú megtévesztés, éppen ezért a gyerekek mind közvetlen, mind közvetett módon kapnak utasítást szüleiktől, testvéreiktől az érzelmek eltakarására, megváltoztatására. Hogy nem illik megbántani másokat, azt a szülők szóban is közlik, de hogy ezt hogyan is kell tenni, azt megfigyeléssel tanulja a kisgyerek. Már három éves kortól megfigyelhető az ilyen fajta színlelés: ha egy kisgyereknek egy vonzó játékot ígérnek, de egy kevésbé vonzót kap, megpróbálja palástolni csalódottságát. Az érzelmek elfedésének képessége az életkorral együtt növekszik, így a legtöbb felnőtt mesterien alkalmazza ezt sokrétű kapcsolataiban.
Kisgyerekként fokozatosan tanuljuk meg a színlelés szabályait. Például azt, hogy a játékban tudni kell veszíteni, hogy játék közben (pl. kártyázás) ne mutassuk ki érzelmeinket, sőt egyenesen az ellenkezőjét mutassuk annak, amit érzünk. Társas kapcsolatainkban megtanuljuk, hogy közeli barátainknak ne hazudjunk, és hogy előttük eltitkolni dolgokat a bizalmatlanság jele. Ugyanakkor sokszor szükség van a másik megsértését elkerülendő színlelésre. A két motívum néha konfliktusba kerül egymással, és a megfelelően történő egyeztetés az évek előrehaladásával sikerül csak elfogadhatóan.
Azt a kérdést tehetjük fel, hogy milyen életkorban hazudunk legtöbbet, azaz van-e összefüggés az életkor és a hazugságok száma között. A hazugsággal - mint korábban már más fogalmazásban említettük - minél nagyobb kontrollra akarunk szert tenni, a gyerekek viszont helyzetüknél fogva kevésbé tudják kontrollálni környezetüket, tehát szükségszerűen több ilyen igény ébred bennük. A felnőttek viszont minél magasabb pozícióban vannak, és minél önállóbb életet élnek, annál kisebb szükségük van erre az eszközre a mindennapi egyensúlyi állapotuk fenntartásához. Ugyanakkor minél összetettebb értelmi képességekkel rendelkezik valaki, annál ügyesebben tudja, ha kell, hazugsággal elérni célját. A személyiségfejlődés előrehaladásával a megtanult szociális szabályok belső értékrendszerré válásával a felnőttkorra a hazugságoknak csökkennie kellene. Nagy, és nehezen eldönthető kérdés, hogy ez így van-e – ti. hogy egy felnőtt ember közvetlenül kevesebbet hazudik-e, mint egy gyerek.
Ugyanez az elhallgatásokat illetően másként alakul: a megfigyelések azt látszanak igazolni, hogy az elhallgatások a későbbi életkorban jellemzőbbek. Úgy tűnik, felnőttkorban inkább a tények elhallgatását használjuk a megtévesztés eszközéül, és amit elmondunk, valóban a valóságot közvetíti. Ezért perfidebb módja ez a félrevezetésnek. Mondhatni érettebb, felnőttes módja a hazudásnak.
Személyiség és hazugság
Akárhogyan is, de tudomásul kell vennünk a tényt, hogy a hazudás mindennapi életünk szerves része. Felmerül a kérdés, hogy ha a hazugság ilyen általános jelenség, ami az emberi egyedfejlődés meghatározott idejétől kezdve az egészséges ember életének része, ráadásul a szocializáció is hozzájárul bizonyos típusú hazugságok érvényesítéséhez, van-e mégis különbség az egyes emberek között abban, mennyire gyakori náluk a hazugság, milyen típusú hazugságok milyen emberre jellegzetesebbek, és a személyiség mely vonatkozásai vannak kapcsolatban a hazugsággal.
A személyiség és a hazugság gyakorisága közötti kapcsolatot vizsgálva azt tapasztalni, hogy jelentős különbség van a nemek között. A sztereotípia szerint a férfiak többet hazudnak, de jelentősen kevesebbszer a nők sem alkalmazzák a megtévesztésnek ezt a módját. Különbség van azonban abban, hogy milyen típusú hazugságokat mondanak a férfiak, és milyeneket a nők. A férfiakra jellemzőbb az önző hazugság, a nők különösen saját nemű beszélgetőtársaiknak mondanak olyan hazugságot, aminek célja a másik megkímélése. A vizsgálatok azt mutatták, hogy a nők a férfiakhoz képest kényelmetlenebbül érzik magukat a hazugság kimondása alatt és utána. Ha ők a szenvedő fél, hajlamosabbak arra, hogy utánajárjanak a dolgoknak, büntetik az elkövetőt, ha az önző okból hazudott, de ha a másik bevallja hazugságát, sokkal érzelmesebbnek mutatkoznak, mint a másik nem. A hazugságot sokkal komolyabban veszik, mint a férfiak, sokkal többet foglalkoznak vele gondolatban. Mindez mellett sokkal jobban elhiszik a megtévesztést, mert jobban tudnak alkalmazkodni a hazudó kívánságához, hogy ne leplezzék le őket.
Mivel a nők kínosabban érzik magukat, ha hazudnak, mint a férfiak, azt hihetnénk, hogy kevesebbet hazudnak, azonban ez nem így van. Hazugságaikban azonban védelmezőbbek, melegszívűbbek. A nők az igazság felismerésében is különböznek a férfiaktól: azt hallják és látják meg kiválóan, amit mások láttatni akarnak. Ugyanakkor, ha ők a hazugság szenvedő alanyai, nem megértőn, hanem inkább bosszúálló módon viselkednek.
A hazugságot elkövetők személyiségtípusára jellemzőként elmondható, hogy ezeknek az embereknek fontos, hogy milyen benyomást keltenek, az átlagnál nyitottabbak a külvilág felé, finom és szeretni való manipulátorok. Ugyanakkor kevésbé felelősségteljesek. Több személyiségsajátosságot figyelembe véve több fajta hazudót különítünk el. Egy kicsit érdemes röviden külön is leírni őket.
Ilyen a manipulátor típusú, akire többnyire az önzőség jellemző: ők gyakran mondanak önző hazugságot, ragaszkodnak ahhoz, és eközben nem érzik kényelmetlenül magukat, szerintük könnyű hazudni. Cinikusan nem érdeklik őket az erkölcsi szabályok, és nyíltan elismerik, hogy szoktak manipulálni, csalni. A manipulátor nem buta, ha az áldozata abban a helyzetben van, hogy bosszút állhat, eláll szándékától. Kommunikációiban domináló, laza stílusú, a környezet általában kedveli őket, és partnerül is elfogadják.
A következő csoportba a színész típusú hazudozó tartozik, akire az érzelmi kontroll, a jó előadókészség és társas kifejezőkészség jellemző. Ők is ragaszkodnak hazugságaikhoz, ami azt jelenti, hogy újra megteszik, ha a helyzet úgy alakul. Csakúgy, mint a manipulátorok, ők sem érzik kellemetlenül magukat, ha hazudnak, sőt könnyedén teszik azt.
A jól szocializálódott, a változó körülményekhez könnyen alkalmazkodó hazudozók extrovertáltak, kifelé nyitott típusú személyiségek, akik nemcsak többet hazudnak az átlagnál, hanem - meggyőzési képességüknek köszönve - könnyebben is megy nekik. Érezvén szuggesztív hatásukat, ragaszkodnak is hazugságaikhoz, amelyek közvetítésében nagyon valószerűek tudnak lenni. Megtévesztésük, szándékos félrevezetésük az áldozat számára észrevétlen marad.
Bizonyos, hogy az egyes csoportok közötti átmenetek nem élesek, mint ahogyan nincsenek szigorú működési határok közé szorítható személyiségek sem. Vannak jól, és vannak kevésbé jól sikerült hazugságok, amelyek hátterében azonban mindig ott van az illető emberre jellemző személyiségtípus. Ami azt is meghatározza, hogy egyes hazugságok könnyen, mások sokkalta nehezebben lepleződnek le.
A hazugság leleplezése
Bár időnként - valamilyen, számunkra fontos okból - mindannyian követünk el hazugságot, mégis legtöbbször örülnénk, ha akkor, amikor akarjuk, leleplezhetnénk a megtévesztést. Mert akkor nem kellene bizonytalanságban élnünk afelől, hogy átvertek-e minket, és amikor szükség van a valóság megfelelő ismeretére, biztosak lehetünk abban, hogy nem vesszük figyelembe a megtévesztő információkat.
Az embereket már régóta foglalkoztatja, hogy milyen jelekből lehet észrevenni, ha valaki át akarja ejteni őket. Bizonyos, hogy a hazugság elkövetésekor jól mérhető élettani változások figyelhetők meg, melyek mérése alapján alkották meg és működik, például, a hazugságvizsgáló készülék, amit a mai napig alkalmaznak segédeszközként a bűnfeltárás területén.
Objektivitásáról nagyon megoszlanak a vélemények, ami érthető is, hiszen jól tudjuk, hogy a megtévesztés, a félrevezetés az elkövetők nem mindegyikében vált ki bűntudatot. A hazugság milyensége szorosan összefügg a személyiségszerkezettel.
Mégis vannak olyan, a viselkedésben megnyilvánuló jelek, amelyek jó tájékozódást nyújtanak nekünk abban, igaz-e a felénk kommunikált tartalom, azaz, hazudnak-e nekünk vagy nem. Ennek alapja az, hogy nem verbális viselkedésünknek kevésbé vagyunk tudatában, mint a kimondott szavainknak, ezért - ha csak nem figyeljük kifejezetten mozdulatainkat és más automatikusan alkalmazott testi reakcióinkat - jobban fogjuk kontrollálni azt, amit mondunk, mint azt, hogy közben mit csinálunk. Freud ezt így fogalmazta meg: „Aki lát a szemével és hall a fülével, tudhatja, hogy nincs halandó, aki titkot tarthatna. Ha ajkai némák, beszélnek az ujjai, pórusaiból árad a leleplezés.”
A nem verbális jeleknek az alapja a tudatos viselkedéskontroll, amit a hazudók megpróbálnak alkalmazni megtévesztésük észrevétlenné tevése érdekében, ezért sokkal inkább akarnak őszintének látszani. Olyannak akarnak látszani, mint amikor igazat mondanak, de ezt túlzott igyekezettel teszik, és nem mindig sikerrel. Ez az erőfeszítés pedig meglátszik rajtuk: mozgásaikat, gesztusaikat erővel legátolják, aminek eredménye a merevség, gátoltság. A hangunkat a legnehezebb kontrollálni. A hazudás folyamán megváltozik a hangmagasság, a beszédsebesség, a szünetek hossza, gyakorisága, gyakoribbá válik a hibázás, a habozás. De fontos azt tudnunk, hogy a hibátlan beszéd lehet a kontrollálásra tett erőfeszítés jele is. Tehát egyrészt a túl sima beszéd, másrészt a túl merev viselkedés és beszéd utalhat a fokozott kontrollra – amit az illetők a hazudás leplezésére alkalmaznak.
A hazugság kimondása alatt az élettani változások mellett különböző érzelmek is lejátszódnak az emberben. Az egyik ilyen a rajtakapástól való félelem. Ez függ attól, hogy milyen nagy a tétje a hazugságnak, és attól is, mennyire tartja önmagát az illető ügyes hazudónak. Ha meg tudná saccolni, milyen mértékű ún. rajtakapási-szorongást mutat, valószínűleg jobban el tudná dönteni, megéri-e hazudnia, hiszen sokszor épp ez a félelem szolgáltat bizonyítékot ellene. A nagy önbizalommal hazudónál a rajtakapási félelem minimális, ők a „természetes hazudozók”, és hasznos megkülönböztetni őket a pszichopatától, aki úgy érzi, joga van hazugsággal elérni célját, ezért értékrendszere, életvitele veszélyt jelent környezete számára, a természetes hazudó értékítélete viszont olyan, mint bármelyikünké.
A másik érzelem, ami megjelenik, a szégyen és a bűntudat a hazudás miatt. A szégyen és a bűntudat között az a különbség, hogy a szégyenhez közönség kell, amely előtt „leégünk”, míg a bűntudatnál saját magunk vagyunk ön¬magunk bírái. Bűntudatot érezhetünk egyrészt a tettért, amit hazugsággal igyekszünk palástolni, de azért is, mert hazudunk.
Gátlástalanul, és minden bűntudat nélkül hazudoznak a pszichopaták, de nem feltétlenül kell pszichopatának lenni, hogy valaki ne érezzen bűntudatot elkövetett tettéért vagy hazugságáért. Valószínűleg a politikusok sem éreznek bűntudatot, amikor az általuk lebecsült politikai ellenfeleiknek szóló hazugságokat mondanak.
Végül említsük meg a harmadik érzést is, amely sokszor megjelenik: ez a rászedés öröme. Érezhetünk örömet, egy „jól sikerült” hazugságnál, ha úgy véljük, hogy az illető megérdemli a „büntetést”. Ez is mindennapi élményünk lehet, gondoljunk csak azokra az alkalmakra - mint ahogyan azt már korábban említettük - amikor kellemes meglepetést akarunk szerezni szeretteinknek, és ezért követünk el kegyes hazugságot.
Az érzelmek tehát jól megfigyelhető magatartásváltozást okoznak, ezért ha megjelenik bennünk olyan érzés, hogy hazudnak nekünk, odairányítva figyelmünket, ezeknek a jeleknek a segítségével leleplezhetjük a hazugságot.
Propaganda, reklám, hazugság
Kitől számíthatunk hazugságra? Áttekintve a lehetőségeket, azt a választ adhatjuk erre a kérdésre, hogy jobbára bárkitől. A felmérések azt látszanak igazolni, hogy mindennapi hazugságainkat a tőlünk inkább érzelmileg távolabb állóknak mondjuk, inkább olyanoknak, akikkel ritkábban találkozunk, és rövidebb idő óta ismerünk. A közeli barátoknak, családtagoknak inkább több, az ő érdekükre tekintettel lévő hazugságot mondunk.
De mi a helyzet azzal az irdatlan nagy mennyiségű információval, amit nap, mint nap zúdítanak ránk különböző propagandák, reklámok? Többet hazudunk, vagy többet hazudnak nekünk napjainkban, mint régen?
Ha arra gondolunk - ahogy azt korábban már megfogalmaztuk -, hogy az életkor nincs kapcsolatban az elhangzott hazugságok számával, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a különböző szocializációs tapasztalatok ellenére - vagy inkább nekik köszönve - hazugságaink száma nem korfüggő. Ez bizonyára összefügg azzal, hogy jól tudunk alkalmazkodni korunkhoz. Jól érzékeljük, hogy más területei lettek a hazugságnak. Egy királyt a múltban nem vont annyiszor kérdőre népe, és valószínűleg soha nem kellett beszélnie százezres tömegek előtt. Nem létezett propaganda - legalábbis nem a mai formájában -, nem léteztek reklámok. Valószínűleg napjainkban nem egyszerűen többet hazudunk, hanem több alkalmunk van hazudni, és hazugságot hallgatni.
A kommunikáció bármelyik formája - legyen az közvetlen szavakkal történő, vagy valamilyen médiából eredő - magában hordja a befolyásolás, a rábeszélés eszközét. Ez egyrészt a meggyőzést, másrészt a propagandát takarja. Az előbbi elválaszthatatlan a mindennapjainktól, és az volt sok ezer évvel ezelőtt is. A második a modernkor találmánya, és gyakorlatilag visszaélés a meggyőzés erejével.
Olyasmire akarja rávenni az egyént, ami nem áll igazán érdekében, csak a rábeszélőnek hoz hasznot – mindezt tömegméretekben. Úgy hazudni, csalni, hogy közben igazi hazugság ne hangozzon el.
A rábeszélés módszere azokat a pszichológiai törvényszerűségeket használja ki, amelyek a közlő hitelességét, a befogadó tulajdonságait és a hír tálalási módját érinti. Nyilván jobban meggyőz bennünket egy olyan személy vagy szakember, akit szeretünk, akiről úgy tudjuk, hogy becsületes, jó ember, mint egy laikus, vagy valaki, akit nem kedvelünk, vagy meg vagyunk győződve róla, hogy vesztünket akarja. Meggyőzhetőbbek vagyunk akkor is, ha nincsenek ismereteink az illető kérdésben, és nem tartjuk magunkat illetékesnek, de ellenállunk, ha úgy érezzük, erőszakosan akarnak befolyásolni bennünket, vagy ha már foglalkoztunk a dologgal, és ezért megfelelő ellenérvek állnak a rendelkezésünkre.
A tálalás módjai közül a bennünket mindennap megcélzó reklámok leggyakrabban az érzelmi ráhatás mellett az ismétlést alkalmazzák. Amikor már húszadszorra is elmondja ugyanazt a hamis állítást valaki - esetleg több kollégájával egyetemben -, már nem fogunk bonyolult cáfolatokkal foglalkozni, amelyek feltárják az ismételgetett állítás logikai ellentmondásait. A jól hangzó, egyszerűen felfogható hamisság célba talál, ismerőssé lesz, és később felidőzhetővé válik, amikor az illető kérdésben döntést kell hozni (pl. az áruházban felismerjük a TV-n unos-untalan reklámozott fogkrémet, és azt „ismerősként üdvözöljük” – majd megvesszük, mert „régi ismerősünk”).
A legjobb meggyőző erő azonban saját magunkban van. Erre építenek azok a technikák, amelyek arra alapoznak, hogy időnkét valamilyen okból saját eredeti álláspontunkkal ellentétesen cselekszünk, és ez a két dolog nemigen fér össze bennünk, hiszen ellentmond annak, hogy racionálisan gondolkodó embernek tartjuk magunkat. Ilyenkor azt tesszük, hogy az álláspontunkat kicsit „hozzáigazítjuk” viselkedésünkhöz – azaz hazudunk magunknak. Az öncsalásra való képességünk az, amit a propagandák meglovagolnak, mert így még hara¬gudni se lehet másra, hogy hazudott nekünk.
Az emberi gondolkodás nem egyenlő a racionalitással. A propagandákban, reklámokban alkalmazott érzelmi töltésű szavak használata, a kétértelmű szóhasználat, az információk elhallgatása, szelektálása, a felnagyítás vagy a bagatellizálás, a hamis hasonlatok, hamis logika, az össze nem tartozó dolgok összekapcsolása, az előfeltételezések belefoglalása az állításokba, mind alkalmasak arra, hogy a hazugságok minden fajtája meggyőző erővel szivárogjanak be a tudatunkba.
A hazug propagandák, reklámok modern korunk szerves részei, hogy mennyire hatásosak, tőlünk, befogadóktól is függ. Attól, hogy mennyire van - vagy éppenséggel nincs - igényünk nem megtévesztve, nem félrevezetve élni.
Öncsalás, önámítás
Vannak olyan élethelyzetek, amikor valamilyen okból kifolyólag nem az eredeti álláspontunkkal összhangban cselekszünk, annak ellenére, hogy reálisan gondolkodni képes embernek tartjuk magunkat. Ilyenkor a szilárdnak hitt álláspontunkat hozzá adaptáljuk a viselkedésünkhöz, és - tudatosodik bennünk vagy sem - saját magunknak hazudunk. Az önbecsapás, az önámítás is a mindennapi kommunikációnk szerves része.
Mert az öncsalás mintegy „hitelesíti” a másoknak mondott hazugságainkat. Az önámítás esetében a megtévesztő és a megtévesztett ugyanaz a személy, ami logikai képtelenségnek tűnik, hiszen hogy lehet valamiről tudni is meg nem is egy időben. De, hogy ez mégis létezik, azt mindenki tudja. Becsapjuk magunkat, hogy megtévesszünk másokat, és megtévesztünk másokat, hogy magunkat becsapjuk. Legkönnyebb igazat mondani, de rögtön utána a saját hazugságainkat a legkönnyebb elhinni. Minél jobban elhisszük saját csalásunkat, annál hitelesebben állíthatjuk azt igazságként a másik félnek.
Ugyanakkor a beszélgetőpartner számára sokszor nyilvánvaló a másik önámítása, vagyis az elhitetés sikertelen. Az önámítás elsődleges haszna - saját rossz érzéseink, énképünk sérülésének elkerülése - így is megmarad ugyan, de ez a haszon nagyobb, ha a partner is elhiszi. Az öncsalás adaptivitásának a valóság szab határt. Általában az arany középút a legjobb. Ha a helyzet pontos észlelése nem elengedhetetlenül, életbevágóan fontos, egy kis öncsalás éppen optimálissá teszi reakciónkat. Erre számtalan esetben sor kerül. Ritkán állítja magáról, például valaki, hogy pocsékul vezet másokhoz képest, vagy, hogy átlagos az önbizalma, vagy, hogy esélyei a jövőben ne lennének kedvezőek. A világ ilyen eltorzítása normálisnak tekinthető, sőt a pozitív illúziók egyenesen jó hatással vannak általános állapotunkra.
Az önámítás személyiségünk működésének is szerves része. Énünk elhárító mechanizmusokkal védekezik a fenyegető szorongásokkal szemben, és ennek eredményeként a szorongáskeltő információkat nem kell tudomásul vennünk, akárhonnan érkezzenek is. Így elfojtjuk a kellemetlen emlékeket, indulatokat, és nem vesszük figyelembe - tagadjuk - a valóságot, vagy másnak tulajdonítjuk - másba vetítjük - saját vágyainkat, rossz érzéseinket. Mindennapi személyközi kommunikációinkban gyakran élünk az elhárítás védekező mechanizmusaival, mert azok sokszor alkalmasak arra, hogy megoldjuk a fenyegető konfliktusokat, életünket gördülékenyebbé tegyük, és az egészséges pszichés egyensúly állapotát fenntartsuk.
Kétféle módon élhetünk az öncsalással úgy, hogy az ne legyen káros. Az egyik az, ha csak kis jóindulatú hazugságokkal ámítjuk önmagunkat – azaz oda-vissza ingázunk a realitás és az önámítás között.
A másik mód az, amikor realista alapon hozunk döntést, mert akkor magabiztosan léphetünk a cselekvés kivitelezéshez szükséges optimista hangulatba. Ha az öncsalást biztonságos keretek között tartjuk, lehetővé tesszük, hogy nekünk, és ne ellenünk dolgozzon.
Az öncsalások tudatossághoz közeli formái a mentegetőzések. A mentegetőzésekkel, kifogásokkal valamiképpen elismerjük a felelősségünket, de átalakítjuk a történteket úgy, hogy feloldjuk az „én jó vagyok” de „rosszat tettem” ellentmondásait. Ugyanakkor az okokra vonatkozó magyarázatokkal a másik félnek is igazat adunk. De a mentegetőzés az önmagunk felelősségének kisebbítésére is alkalmas eszköz, ami a valóságtól való eltávolodást eredményezi, megerősítve így az önámítást. A kóros kör így bezárul, és ha valamilyen okból nem tudunk kilépni belőle - nem vagyunk képesek önkorrekcióra -, személyközi kapcsolataink őszintétlenekké válnak, elsivárosodnak.
Az öncsalás - amely számos esetben nem tudatos - többször nem előnyös, mint igen, hiszen megfoszt bennünket a fontos információktól. Tudattalan folyamatként azonban általában a javunkat szolgálja, amikor az átláthatatlanul szövevényes kommunikációinkban „automatikus” irányítóként segít a tájékozódásban, a döntéshozatalokban. Tudattalanul döntjük el, mi válik előnyünkre, mit titkoljunk el magunk előtt is, hogy mások se szerezzenek tudomást róla.
A megtévesztés, az önmegtévesztéssel egyetemben jelzi folyamatosan, hogy a valóságnak mindig két oldala létezik.
MEGJEGYZÉS:
Az itt közölt írás a Vajdasági Magyar Tankönyv Tanács szervezésében megjelent tanári kézikönyvből származik, melynek címe: Gondolkodva érezni – érezve gondolkodni. Adalékok a nevelés pszichológiájához. Szerző: Dr. med. Sági Zoltán szabadkai neuropszichiáter, pszichoterapeuta, csoportanalitikus. Ez a kiadvány a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztérium Oktatásért Felelős Államtitkársága támogatásával jelent meg Újvidéken 2012-ben az Árgus kiadásában. A kiadvány szerkesztője Muhi Béla.