A dongaboltozattól a Pantheon gömbkupolájáig

A latin szellem gyakorlatias jellege a római építészet urbanisztikus beállítódásában érhető tetten, olyan épületeket emelnek a császárok és a római patríciusok a köztársaság végén és a császárkorban, amely a városi lakosság szórakozását, kényelmét, vallási és társadalmi életét szolgálták ki: cirkuszok, amfiteátrumok, színházak, vízvezetékek, közfürdők, utak, hidak, bazilikák, vidéki kúriák, kőhidak, paloták és sorolhatnánk a római építészet ekkor született jellegzetes alkotásait. Egyeseket közülük még ma is, kétezer év elmúltával is megcsodálhatók, mint például a római Pantheon. Ez a mai formájában Hadrianinus császár idején, a második század első felében épült, minden istenek tiszteletére emelt templom ma is szilárdan áll. Negyvenhárom méter átmérőjű hatalmas gömbkupoláját másfélezer éven át egyetlen másik épület sem volt képes túlszárnyalni.

Az álboltozattól a dongaboltozatig

Már az ókori Keleten, Mezopotámiában, Egyiptomban, Kis Ázsiában is alkalmazták az álboltozatot kisebb terek áthidalására, de a tiszta boltozatot a rómaiak használták először térfedésre. A római építészek rájöttek, hogy ezáltal nagyobb fesztávok hidalhatók át, mint amekkora a falakra vagy oszlopokra fektetett gerendával.

Az álbolbozatnál szabályos téglák – vízszintes sorokban való – egymásra rakásával, fokozatos eltolással alakítják ki a boltozati formát. Ezzel szemben a boltívnél a téglák ék alakúak, egymáshoz illesztésükkel egy szabályos ívforma alakul ki, amit az ív felső találkozáspontján zárókővel zárnak le. A boltövek egymás mellé helyezésével létrejön a dongaboltozat, amivel bármilyen egymás mellett párhuzamosan futó két fal befedhető. A későbbiek során már hosszanti sorokból, soronkénti kötésben rakták a dongaboltozat, amelyek szükség esetén keresztezhették is egymást. Ez a négyszög alaprajzú terek befedésére alkalmas összetett építészeti forma a keresztboltozat.


Dongaboltozat és keresztboltozat
A gömbkupola

A térfedésnek igazi újítása volt az első gömbkupolák megépítése. Ez is a római építészet újítása volt, elkészítésüket egy forradalmian új építőanyag, a beton építészetben való alkalmazása tette lehetővé. A római beton kötőanyaga (cementje) vulkanikus kőőrlemény, a Nápoly környéki Puteoliból (ma Pozzuoli) származó puccolán. Az ebből és homokból készült betonba kisebb nagyobb köveket kevertek. A nagy vastagságú és tömegű falak és boltozatok az I. századtól kezdve nagyrészt betonból, zsaluzatok vagy falazatok között öntve készültek. A beton alkalmazásának köszönhetően épülhetett meg a római építészet legismertebb épülete, a Colosseum is. Ennek az addig lehetetlennek tűnő építészeti megoldásoknak utat nyitó alapanyagnak köszönhetően készülhetett el a római építészet második legismertebb alkotása, a római Pantheon csaknem fél futballpályányi (43,30 méter) átmérőjű hatalmas gömbkupolája is, amelynek méreteit másfél évezreden át nem volt képes túlszárnyalni egyetlen másik épület sem.

A Pantheon

A gömbkupola az eget jelképezi: úgy fedi be, zárja le felülről a falak belső terét mint ahogy a hatalmas kerek boltozat, az égi kupola „ráfekszik” a föld talapzatára.

Egyértelmű, hogy a Pantheon megépítésénél is e belső térhatás kifejezésére törekedet az építész, aki valószínűleg damaszkuszi Apollodórosz volt, Traianus császár és utódjának a főépítésze. Erről tanúskodik, hogy az építész a belső tér művészi kialakítására és ékesítésére összpontosított a tudását és kreativitását, kívülről az épület egy ormótlan betonkolosszus hatását kelti. (Bár meg kell hagyni eredetileg az épület külsőleg is sokkal díszesebb volt, ékeit azonban a történelem sodrában eltávolították, magyarul lelopták róla. A tetőt például egykor aranyozott lapok fedték be. Ezeket II. Constans bizánci császár szedette le és vitette 663-ban Róma egyéb díszeivel egyetemben Konstantinápolyba.)

Damaszkuszi Apollodórosz nemcsak a 2. század, kétségkívül az egész műveltségtörténet egyik legnagyobb építésze volt. Az ő tervei alapján készült az első állandó híd a Dunán, amit itt a mai szerb-román határnál, Kladovo és Turnu Severin között szelte át több mint egy kilométeres szélességben a folyamot. Utána vagy ezer évig nem épült ehhez hasonlítható létesítmény a Dunán. Apollodórosz zsenialitásának a tanúsága a részleteiben ma is megcsodálható Traianus fóruma, Traianus oszlopáról nem is szólva, és az ő nevéhez kötik – bár ez nem bizonyított –a Pantheonnak a megépítését is.


A Pantheon kívülnézetből

A Pantheon építészének hatalmas építészeti kihívással kellet szembenéznie. Számára az volt a központi kérdés, miként hidalható át egy 43,3 méter átmérőjű körfal egy gömbkupolával úgy, hogy az épület ne omoljon össze a kupola hatalmas súlya alatt. Ehhez a megoldást az akkor még újnak számító építészeti alapanyag, a római beton kínálta fel, amely könnyebb építőanyag volt a kőnél. A római építészet először a Pantheonnál aknázta ki teljes mértékben a beton kínálta építészeti lehetőségeket. Hat méter széles, téglából és betonból készült, körkörösen épült falra nehezedik a kupola. (A gömbkupola ráhelyezésének a módszertét a négyszög alapú falra majd csak a bizánci építészetben fejlesztik ki.) A kupola fala fölfele haladva egyre keskenyedik, s mind könnyebb betonkeverékből készül. Legfelül a világtengelyt jelképező 9 méter széles kerek nyílás, az oculus van, amelyen át a fény áramlik be az épületbe.

Robert Hannah, az új-zélandi Otago Egyetem kutatója ez alapján fogalmazta meg néhány évvel ezelőtt az elméletét, miszerint a kupola a kerek nyílással a csúcsán a római korban az évszakok jelzésére alkalmas egyfajta óriási napóra volt. A téli hónapokban az oculuson keresztül bejutó délutáni napsugarak a kupolát világítják be, míg nyáron, amikor magasabban "áll" a Nap, sugarai a falakat és a padlózatot pásztázzák. Márciusban és szeptemberben, a tavaszi és őszi napéjegyenlőség idején viszont a napsugarak a kupola és a falak közötti résen, a Pantheon nagy északi bejárata fölött beépített rácsozaton keresztül jutnak ki a rotundából az előépítménybe. E két napon, ha a bejárat zárva van, csupán így jut természetes fényhez a porticus.

A tavaszi és az őszi napéjegyenlőség közismerten különleges fontossággal bírt az ókori vallásokban, ettől a két időponttól számították az év kezdetét. Ebből kifolyólag egyáltalán nem volna meglepő, hogy a Pantheon építésze egy napórát is beépített volna épületébe. Ez ugyanis egyáltalán nem mond ellent a templom eredeti rendeltetésének, az égben lakozó istenek tiszteletének, melyekről a rómaiak a hét bolygót nevezték el. Az 19. században élt nagy német történész, Theodor Mommsen úgy vélte, hogy az épületben kör alakban elhelyezett hét fülke, a hét isten tiszteletére készült, s valamikor mindegyikükben egy az adott bolygót irányító istenszobor állhatott. Robert Hannah napóráról szóló elmélete alátámasztani látszik Mommsen föltételezését, az asztrológiában ugyanis a nappályán belül határozzák meg a „mozgó csillagok”, a bolygók helyzetét.


A Pantheon világmindenséget jelképező belső tere