Több kinológiai szakíró sok más nagytestű, dog típusú kutya mellett a bordeaux-i dogot is a tibeti dog leszármazottjának tekinti. Szerintük ez az ősi kutya Tibet fennsíkjairól került az Ókorban a Közel-keletre, onnan pedig a népvándorlások során jutott el Európába. Egy biztos, nagytestű kutyák mindig ott alakultak ki, ahol az ember állandó harcban állt a vadállatokkal vagy embertársaival, vagy éppen mindkettővel. A bordeaux-i dog feladata kezdetben az ember illetve annak tulajdonát képező állatok védelme volt, de használták vadászatra is, fennmaradását mégis egy véres látványosságnak, a medve- és farkas viadaloknak köszönhette.
A bordeaux-i dog rokonsága az angol masztiffal kézenfekvő: a késő középkor vége óta rendszeres kutyacsere dívott a La Manche-csatornán keresztül Anglia és a kontinens között, 1572-ben I. Erzsébet királynő több angol masztiffot is küldött ajándékba IX. Károly francia királynak. A nagytestű, erőteljes kutyákat nemcsak az egyszerű emberek használták munkára, az arisztokrácia is kedvelte a tekintélyes megjelenésű ebeket. 1789-ben a francia forradalom kitörésekor sajnos sok szép példányt főúri gazdájukkal együtt megöltek. Ha nincsenek az egészen az első világháborúig, elsősorban Dél-Franciaországban nagy kedveltségnek örvendő állatviadalok, talán nem is maradt volna fenn ez a fajta. A kegyetlen ötletek terén kifogyhatatlan emberiség egyébként még szamarak ellen is harcba küldte kutyáit. Az amúgy jámbor csacsik patarúgásai igen veszélyesek voltak a küzdőtéren. Nagy hírnévre tett szert egy Mina nevű viadorkutya, ugyanis ez a szuka állítólag a különben kötelező, fémből kovácsolt védőnyakörv használata nélkül szállt ringbe, több medvét és bikát is megölve. A bordeaux-i dog történetében jelentős szerepet játszó Pierre Mégnin így írt 1896-ban az Állattenyésztő c. lapban a fajtáról: „Megérdemelték nevüket, hiszen Bordeaux mészárosai hajdanában sokszor használták őket. Olyan vadak voltak, hogy egy rendőrségi rendelet kötelezte a tulajdonosaikat, pórázon tartsák őket, az ebek pofáját pedig szájkosárral lássák el.” Egy bizonyos dr. Frank 1906-ban a Marhapásztor c. lapban dicséri a fajtát: „A bordeaux-i dog sokkal többet megőrzött magában a kelták erős jelleméből, mint a masztiff. Valójában ő elődeink híres-nevezetes kísérőebének származéka. Ereje szörnyűséges; a legizmosabb ember szükséges ahhoz, hogy féken tartsa. Az állkapcsa irtóztató. E fajta néhány szép példányával Spanyolország határán is találkozhatunk, bár számuk nagyon megritkult. Ama pireneusi tartományokban, ahol még mindig napirenden vannak a bika- és medveviadalok, manapság is szemtanúi lehetünk annak, ahogyan megmérkőznek ezekkel a fenevadakkal.”
Valószínűleg a fajtával foglalkozó szakemberek az első párizsi kutyakiállításon, 1863-ban döntöttek véglegesen a bordeaux-i dog elnevezés mellett. A kiállításon nyolc dog vett részt, melyek szinte még nyolc különböző típust képviseltek. Egy Magenta nevű kutya nyerte az első díjat, s egyidejűleg kitüntették Párizs városának különdíjával, egy 150 frankot érő aranyéremmel is. Magenta marmagassága 70 cm volt, színe pedig rőtes árnyalatú szürke.
Ezt követően közel két évtizedig, 1883-ig alig hallani valamit a fajtáról, majd ebben az évben megint szerepelt egy bordeaux-i dog a párizsi kiállításon, egy Bataille nevű kan, a Mina nevű legendás viadorkutya unokája. A fajtaazonos tenyésztés az 1890-es években kezdődött, jelentős szerepet játszott benne egy Rolland nevű kan, aki zömök testalkatú, csonkolt fülű kutya volt. Rolland-ról pontos adatok maradtak fenn: 72 cm magas volt, fejbősége 62 cm, pofájának kerülete 41 cm, mellbősége pedig 95 cm. Ebben az évtizedben több szakcikk is megjelent a fajtáról, mely nagy befolyással volt a tenyésztésre. Pierre Mégnin „Le Douge de Bordeaux” c. írását vette át Henry de Baylants kutyafajtákat bemutató könyvében, mely 1897-ben jelent meg. 1910-ben Kunstler bordeaux-i professzor írt kritikai tanulmányt a fajtáról. Hosszú évekig tartó vitasorozat után született meg 1911-ben az első hivatalos standard, melyet Mégnin és Kunstler dolgozott ki, ezt fogadta el az FCI 1913-ban. A ma is érvényben lévő fajtaleírást Raymound Triquet fogalmazta át 1971-ben, illetve vezetésével egy szakértőkből álló csoport 1993-ban is kisebb változtatásokat hajtott végre a standarden. Az FCI jelenleg is érvényben lévő standardjét 1995 áprilisában tették közzé.
A bordeaux-i dog az FCI kettes csoportjába tartozik, erőteljes, izmos, de harmonikus megjelenésű kutya. A test hosszúsága éppen meghaladja a marmagasságot, 10:11 arányban. A mellkas mélysége több mint a marmagasság felét teszi ki. Ami a fej arányait illeti, a fang maximális hosszúsága a fej egyharmada, a minimális pedig annak egynegyede. Természete nyugodt, kiegyensúlyozott; hűséges, szerető társa gazdájának, akit nagy bátorsággal védelmez, ha kell. A kanok kifejezetten dominánsak, de a túlzott agresszió náluk sem kívánatos.
Érdekesség, hogy számtalan más fajtával ellentétben a bordeaux-i dog orrtükrénél nem a fekete szín kívánatos, hanem a szőrszínnel harmonizáló, annál valamivel sötétebb árnyalat. A szőr egyszínű, mahagóni vagy annál sötétebb, apró fehér foltok a mellkason és a mancsokon megengedettek. A szukák marmagassága 58–60 cm, súlyuk legalább 45 kilogramm, a kanok 60–68 cm magasak és legalább 50 kg súlyúak.
A bordeaux-i dog nyugodt, magas ingerküszöbbel rendelkező fajta. Általánosságban barátságos, kutyákkal szemben sem túlságosan agresszív, de képes magát és szeretteit megvédeni; jő házőrző. Hajlamos az önfejűségre, de sok szeretettel és következetességgel jól nevelhető. Kissé érzékeny a melegre, viszonylag alacsony a mozgásigénye; megszállott túrázóknak és futóknak nem ajánlott. Várható élettartama kb. tíz év.
.jpg)
