Az Oszmán Birodalom európai terjeszkedése

A történelemben mindig léteztek olyan birodalmak, amelyek csak addig álltak fenn, amíg egy jelentős uralkodó uralta őket, és ezen uralkodó, vagy annak közvetlen utódai halála után e birodalmak vagy eltűntek az idő süllyesztőjében, vagy apró darabokra bomlottak szét fennmaradva még ideig-óráig. A legismertebb ilyen eset a nagy macedón vezér, Nagy Sándor birodalmának története. Ezzel ellentétben léteztek/nek olyan birodalmak, amelyek hatalmas kiterjedésük ellenére is több száz évig fenn tudtak maradni. A történelem egyik ilyen híres birodalma az Oszmán Birodalom volt. Az bizonyos, hogy csak a katonai fölénnyel megkaparintott területek hamar elvesztek, ha a hódítás után nem következtek be a meghódított területeken a szükséges lépések az államigazgatás átalakítása, a társadalmi felépítés átreformálása, az eszmei-vallási háttér kiépítése terén. Ha a meghódított új alattvalókkal nem tudták elfogadtatni, megkedveltetni magukat a hódítók, akkor az ellenállás bármikor kitörhetett, és az összeomlás ezt követően csak idő kérdése maradt csupán.

I. Oszmán (1259-1326), az Oszmán Birodalom alapítója és első uralkodója 1299-től
1326-ig.


















A XIV. századtól kezdődően a Kis-Ázsiában élő törökök egyre inkább terjeszkedni kezdtek, ugyanis a korábban emirátusokra széttöredezett szeldzsuk törököket egy új uralkodó, Oszmán kezdte el egyesíteni, ami lehetővé tette katonai erejük megsokszorozódását. Eleinte bizánci zsoldosokként kerültek az európai kontinensre, ahol a balkáni hatalmi viszonyok eldöntésében játszottak szerepet. Ebből adódóan ismerték meg Délkelet-Európa e zugait. Nemsokára, a XIV. század közepén egy földrengést követően először a Gallipolli félszigeten vetették meg a lábukat, majd első jelentősebb állomásuk Drinápoly lett, ami 1361-ben került a kezükre. Ezt követően a Marica folyó völgyén át folytatták hadjárataikat Macedónia, Szerbia, Bulgária irányában. Sajátságos stratégiájuk volt, azaz tudták, hogy egy-egy terület meghódítása előtt hogyan kell megpuhítani az ottani lakosságot. Az egyik ilyen lépésük a szembenálló helyi kiskirályok hatalmi viszonyiba való „segítőleges” beavatkozásuk volt. A másik, a leigázandó lakosságot gyámoltalanító tettük, a hírhedt török portyázók félelmet keltő váratlan rajtaütései voltak.

A XIV. század második felétől már rendszeresen pusztították török portyázók a Magyar Királyság déli vidékeit is. Zsigmond király törökellenes támadásokat indított, de nem ért el velük tartós sikereket. Ezért egy jelentős csatára szánta el magát. A nemzetközi lovagi hadak 1396-ban Nikápolynál próbálták I. Bajazid szultán seregeinek útját állni, ez végül teljes sikertelenségbe fulladt, és a király maga is csak nehezen menekült meg a törökök elől. Ezt követően az ország megvédésére Zsigmond király végvárrendszert építetett ki, és ez a mohácsi csatáig többé-kevésbé sikeresen védte a Magyar Királyságot. A törököket balkáni hódításaikban csak kétszer akasztották meg. Mindkét eset egy-egy sikeres hadvezér nevéhez fűződik. Az egyik a tatár Timur Lenk (Tamerlán) volt, aki az 1402-es angórai csatában a már említett rigómezei győzőt, I. Bajazidot kényszerítette térdre. A másik a XV. században ténykedő Hunyadi János volt, aki eredményesen fel tudta venni a harcot a szultáni seregekkel. 1443-ban vezetésével egy nagyobb hadjárat indult, amelynek során a magyar haderő mélyen behatolt a Balkán-félsziget belsejébe, az ellenséges területeken oly sikeresen nyomult előre, hogy eljutottak egészen Niš városáig. 1444-ben viszont már megfordult a helyzet, és a várnai csatában újra a törökök kerültek fölénybe. Ebben a csatában a magyar király, I. Ulászló is elesett.

I. Bajazid, a negyedik oszmán szultán 1389-től 1402-ig uralkodott.























A törökök térnyerése tovább folytatódott a Balkánon. 1453-ban bevették Konstantinápolyt, a keleti kereszténység központját, és ezzel megszűnt a Bizánci Birodalom, melynek maradékai a következő években kerültek az Oszmánok kezére. 1456-ban II. Hódító Mohamed Nándorfehérvár ellen indult. A várat Szilágyi Mihály 7000 katonája védte, akiket a Kapisztrán János által toborzott keresztes had segített ki. Hunyadi Jánosnak sikerült felmentő seregével megvédeni a várat, de ez köszönhető volt annak is, hogy a török oldalon álló keresztény tüzérség átállt a csata forgatagában a nándorfehérvári győzők oldalára. E súlyos vereség ellenére II. Mohamed folytatta támadásait, és az ő idején végérvényesen török kézre került Szerbia, Bosznia, Hercegovina. 1463-ban Mátyás Bosznia védelmére indult, vissza is szerezte Jajcát meg Szrebreniket, de jelentősebb eredményeket nem tudott felmutatni. Mátyás király kerülte a törökkel való összecsapást, mert belátta, hogy nyugati támogatás híján nincs elég ereje az Oszmánokkal szemben. Ezért igyekezet megszerezni a Német-római Császári címet.
Ezután már csak a vég beteljesülése következett. Az 1520-ban trónra kerülő Szulejmán ugyanis az Oszmán dinasztia szultánjai közül az egyik legrátermettebb uralkodónak bizonyult. Az általa vezetett had az 1526-os mohácsi csatában végleg megpecsételte Dél-kelet Európa további sorsát.

I. Szulejmán oszmán szultán 1520-tól 1566-ig uralkodott