A zentai csata

1. rész
2. rész

A csata:

A keresztény sereg lovasságának egy része a törökök nyomába eredt, de azok mindent elkövettek az ellenség előrenyomulásának lassítására. Mindent elpusztítottak előttük, a kutakat beomlasztották, a használható épületeket lerombolták, az állatállományt elhajtották, még a füvet is felégették. A szövetséges gyalogság 9, a lovasság 13 órás menetteljesítménye azonban meghozta a várt eredményt, Óbecse térségében szeptember 10-én sikerült beérni az ellenséget. A fővezér itt kapta az első hírt arról, hogy a török csapatok a Tiszán való átkeléshez készülődnek. Azonnal újabb felderítőket vezényelt ki, és a rögtönzött haditanácson a további előrenyomulás mellett döntöttek.

A szövetséges keresztény csapatok a rövid éjszakai pihenőt követően szeptember 11-én már a hajnali órákban hadrendbe álltak, és így folytatták a menetelést Zenta felé. A felderítésre kiküldött elővéd reggel erős ellenséges lovasságba ütközött. Támogatásukra Deák Pál huszárezredének egységeit vetették be, amelyeknek sikerült elfogniuk a Tisza jobb partján lévő török lovasság vezetőjét, Dzsáfer pasát. A török főtiszt vallomásából megtudták, hogy a szultán Thököly tanácsára eredetileg Szeged rajtaütésszerű elfoglalását tervezte; itt akart átkelni a Tisza bal partjára, majd onnan a Maros völgyén át Erdélybe vonulni: "De a hitetlenek gyors és nem várt előrenyomulása, továbbá Szeged megerősítésének híre eredeti szándékuk feladására késztette őket", vallotta a pasa, s amikor osztagával felderítésre indult, "a híd már elkészült, és csapatok keltek át rajta". Egy másik forrás szerint Dzsáfer vallomásában azt is elmondta, hogy a szultán néhány ezer lovassal már az éjszaka átkelt a Tiszán, és a nehéztüzérség is partváltásra készült. A megerősített hídfőállásban mintegy 100 tábori löveg maradt. A "circumvallatio" (sáncgyűrű) már elkészült, a hídfő sáncait még építették. A fogoly értesüléseit az időközben beérkező felderítők is megerősítették: elmondták, hogy a jobb parton táborozásnak nyomát sem látni, s a lovasság nagyobb része már a túlparton volt.



Mivel a fegyvernemek eloszlását és az oszmán csapatok gyors, szinte menekülésszerű átkelését Savoyai Eugén furcsának találta, az értesülések helyességét személyesen kívánta ellenőrizni, ezért egy lovascsapattal Zentához vonult. Ekkor már látta, hogy a török tábor Zentától mintegy 2 km-re délre valóban átkel a folyón. Az eléje táruló látványról néhány nap múlva a haditanácsnak küldött jelentésében ekképpen számolt be: "A Zenta körüli síkon, ahol a szabad áttekintést csak néhány helyen akadályozzák alacsony terephullámok, nem több mint kb. ezer lépésre voltak az ellenséges csapatok, s a folyónál állt a francia mérnökök által igen célszerűen megtervezett híd, amely hatvan hajóra épült. A felgyújtott élelmezési házhoz csatlakozó híd mindkét oldalán erős sánc állt, mély árokkal övezve. A sánc ötszáz lépés hosszú volt, és jól kialakított szekérvár vette körül. Ez az erődítés volt a hídfő belső magva. E körül, kb. ezerlépésnyi félkörben futott egy rondellával és kitörő nyílásokkal kiépített erős sáncvonal, amelynek végei a Tiszára támaszkodtak. Ezt az egyébként erős sáncvonalat már nem tudták befejezni az építését végző gyalogság és a munkások. Délnyugati irányban, a császári csapatok menetvonalában egy kb. hétszáz lépésnyi rés mutatkozott." Megállapította, hogy a sáncokban még ott volt az ellenséges gyalogság legnagyobb része, amely számottevő tüzérséggel és csekély számú lovassal rendelkezett.

Savoyai felismerte, hogy a lehetőség, amelyre várt, itt van most előtte. Gyorsan határozott, mivel napnyugtáig már csak néhány óra volt hátra. Összesen 51 gyalogzászlóalj, 112 lovasszázad és 60 löveg teljes harckészültségben várta a menetparancsot. A hídfőben maradt mintegy 4.000 fős ellenséges lovasság támadásának elhárítására, illetve a csapatok felvonulásának fedezésére délután három óra tájban a külső sánc befejezetlen szakaszán keresztül nagyobb számú lovasságot és jelentős tüzérséget irányítottak az ellenséges vonalak közelébe. A keresztény erők zöme eközben kétsoros csatarendbe állt, s megindult az ellenség sáncai felé. A szövetségesek harcrendjének jobbszárnya a Tiszára támaszkodott, és a hídfővel szemben, kissé rézsútosan helyezkedett el. Valamivel később a középhad és a balszárny fokozatosan jobbra kanyarodott, és teljesen körülfogta a hídfőt.

A jobbszárny Leopold Herberstein táborszernagy parancsnoksága alatt két lépcsőben vonult fel. Az első vonalban, Johann Franz Gronsfeld altábornagy vezetése alatt öt gyalogzászlóalj, 26 lovasszázad és 12 löveg volt, a második lépcsőben, Heinrich Truchsess altábornagy alárendeltségében öt gyalogzászlóalj és 16 lovasszázad volt, a tartalékot négy gyalogzászlóalj, 11 lovasszázad és két löveg alkotta.

Charles Commercy herceg tábornagy parancsnoksága alatt a középhad szintén két vonalban sorakozott fel. Az első lépcsőben 13 gyalogzászlóalj és 26 löveg állt Jean-Louis Bussy de Rabutin lovassági tábornok parancsnoksága alatt, mögötte Heinrich Reuss szász tábornagy a szász és a brandenburgi gyalogsággal, összesen 21 gyalogzászlóaljjal és 26 löveggel.
A balszárny vezetését Guido Starhemberg tábornagyra bízták. Az első vonalban Johann Andreas Corbelli altábornagy egységei álltak fel, hét gyalogzászlóalj, 35 lovasszázad és tíz löveg. Karl Vaudemont altábornagy a második lépcsőt irányította, összesen öt gyalogzászlóaljat és 13 lovasszázadot. Tartalékban négy gyalogzászlóaljat, 11 lovasszázadot és tíz löveget helyeztek el. A török lovasság átkaroló hadműveletének elhárítására a szárnyak és a centrum mögött a Mihályi Deák Pál és Zichy István vezette magyar és a rác huszárezredeket helyezték el.



Az oszmán sereg létszámát korabeli források általában 100.000 főre teszik, a harcoló állomány azonban nemigen haladta meg a 70.000 főt. Mivel a lovasság legnagyobb része a szultánnal már a Tisza másik partján volt, így a kurucokkal és a tatárokkal együtt az ellenség nem lehetett több 35-38.000 főnél. A hídfőben maradt csapatokat Elmas Mehmed nagyvezír, az európai egységeket Dzsáfer pasa, ruméliai beglerbég, valamint Kaplan és Fázil pasa, míg az anatóliai hadtestet Mizirlizáde Ibrahim pasa irányította.

Savoyai Eugén a szövetségesek csatarendjét a kialakult helyzethez igazította. A lovasságot a szárnyakon, a gyalogságot a centrumban, illetve a szárnyak első lépcsőjében helyezte el. A balszárnyon, mely a felfejlődés során legelőszőr harcol az ellenséggel, 16 gyalogzászlóaljjal, 59 lovasszázaddal és húsz löveggel jelentősebb erőket csoportosított. Miután a keresztény sereg csatarendbe állt, délután 5 óra tájban megkezdte előrenyomulását a török hídfő irányába. A szövetséges erők felvonulása csaknem zavartalan volt, de a manőver utolsó szakaszában mintegy 4.000 török lovas támadást intézett a balszárny ellen a hídfő Zenta felé néző oldalán. Savoyai Eugén ekkor a harcrendben álló csapatok második harcvonalából hat dragonyosezreddel és néhány löveggel ellentámadást indított, de az ellenséges lovasság kitért az összecsapás elől, és a hídfőbe vonult vissza. Az ellenséget üldözve a támadó dragonyosok megkísérelték a hídfőbe való betörést, de az erős tüzérségi tűz visszafordulásra kényszerítette őket.

A dragonyosok visszavonása után a hadoszlopok mintegy fél ágyúlövésre, vagyis 4-500 méterre megközelítették a török sáncokat, s eközben teljes jobbfordulatot hajtottak végre. Ennek következtében a középen elhelyezett gyalogság a török centrum, vagyis a szekérvár elé került, a két szárny pedig a Tiszára támaszkodott.

Elmas Mehmed és alvezérei ekkor több kétségbeesett kísérletet tettek a gyűrűből való kitörésre. Tüzérségük az ellenfél gyalogosait és lovasait kartácstűzzel próbálta állásaiktól távol tartani, miközben a janicsárok hősies rohamokat vezettek a "hitetlenek" ellen. Ezek az akciók sorra összeomlottak, mivel az oszmán hadvezetés, a keresztény alakulatokkal ellentétben, képtelen volt összehangolni a különböző egységek együttműködését. Egyre nyomasztóbbá vált a keresztény csapatok harcászati erőfölénye, akiknek a lovasság és a gyalogság együttműködése nyomán a támadási pontokon megfelelő túlsúlyuk volt, amelyet a gyorsan előrevont tüzérség hatékonyan támogatott.



A szövetségesek előrenyomulása láttán Elmas Mehmed nagyvezír, miközben változatlanul tűz alatt tartotta a közeledő egységeket, a magas partok fedezékében, az erődítések és a folyó közt lévő homokzátonyon át egy lovashadtesttel oldalba támadta Starhemberg balszárnyát. Az itt lévő lovasok visszaverték az ellenség rohamát, és a menekülő török lovasságot üldözve behatoltak a hídfőbe. Ekkor látható lett a török sáncrendszer legsebezhetőbb pontja, a magas partszegély és a víz között húzódó, 40-50 lépésnyi széles homokzátony, amelyen keresztül a sáncrendszert megkerülve egészen a hídig el lehetett jutni. Néhány ezer török- és tatár lovas a másik oldalon újabb kitörést kísérelt meg, de a jobbszárny 14 lövegének tüze valósággal letarolta őket. Az előrenyomuló csapatok a szárnyakon elhelyezett tüzérséget gyorsan a magas partra vontatták, és 44 ágyú mindkét irányból tűz alá vette a hidat és környékét.
Az emberekkel teli hajóhídra zúduló tüzérségi tűz hatalmas riadalmat és még nagyobb veszteségeket okozott. A források egy része arról tudósít, hogy a támadás megindulásakor Thököly Imre a híd lerombolását javasolta a szultánnak, de ezt az indítványt a török katonai vezetők elutasították. II. Musztafa a mellette lévő lovasság egy részét gyalogosan újból a folyó jobb partjára rendelte, de ezzel csak újabb zavart okozott, mert az amúgy is tömött hídon olyan kavarodás támadt, amely az ágyúzás megkezdésekor valóságos pánikba csapott át.

A sikertelen kitörést követően a sáncok mögé menekülő török lovasság a hídfőt védő gyalogság körében nagy rémületet okozott, aminek köszönhetően a benyomuló keresztény egységek csak csekély ellenállással találkoztak, és hamarosan a híd bejáratáig jutottak. Rabutin csapatainak előrenyomulását látva Savoyai Eugén herceg Vaudemont altábornagy centrumban lévő gyalogosainak egy részét is a balszárnyra rendelte, akik bajtársaikkal együtt az ellenség mögé kerülve hátba támadták azt. Ez a váratlan akció teljesen megrendítette a középső sáncokban lévő török gyalogság és tüzérség ellenállását. Commercy tábornagy centrumban harcoló császári, brandenburgi és szász gyalogosai a jobbszárny egységeitől támogatva ekkor megrohamozták a szekérvárat, és véres kézitusában áttörték az ellenfél védelmi vonalát.

A minden oldalról körülfogott, kétségbeesetten küzdő janicsárok legnagyobb részét lemészárolták, az oszmán harcosok másik része pedig, miután Guido Starhemberg alakulatai elfoglalták a híd bejáratát, a folyón keresztül akart a túlpartra menekülni, ám sokan közülük a vízbe fulladtak. "A támadás olyan erőteljes és gyors volt, amilyent még életemben nem láttam... A lovasság leszállt a nyeregből és együtt rohantak a védőárkokon keresztül, amelyeket megtöltött a legyilkolt ellenség holtteste. A katonákat nem lehetett tovább tartóztatni, senkinek sem kegyelmeztek... Ez a győzedelmes hadművelet éjszaka végződött, de a döntő csapásig maga a nap sem akart előbb lenyugodni, míg ragyogó szemével felséged fegyvereinek teljes diadalát végig nem nézte" - összegezte az utolsó óra eseményeit az I. Lipót császárnak és királynak küldött jelentésében a fővezér, Savoyai Eugén.

A rettenetes mészárlásnak végül a beálló sötétség vetett véget. A törökök vesztesége óriási volt; mivel a janicsárok egy része elvérzett a hídfőben, vagy menekülés közben a folyóba fulladt, összlétszámukat a különböző források mintegy 20.000 főre teszik. Köztük volt Elmas Mehmed nagyvezír, az anatóliai és boszniai beglerbégek, a janicsárok agája, továbbá 17 pasa és számos főtiszt. Állítólag a kurucok vezére, Thököly Imre is a hídfőben maradt, de halottnak tetette magát, és néhány hívével, köztük Petrőczy Istvánnal, az est leszállta után úszva menekült át a másik partra. A csata és a küzdelem méreteihez képest a császáriak vesztesége viszonylag nem volt jelentős: 699 halott és 1934 sebesült, illetve 3533 elpusztult ló.
Mihelyt megvirradt, a szövetségesek számba vették a hatalmas zsákmányt: hét honcsok (lófarkas török zászló), 423 kisebb zászló, 80 bronzágyú, három, fémből készült ötcsövű seregbontó és négy vaslöveg, a hadipénztár, valamint a szultán kardja és ezüstkészlete, illetve pecsétje, melyet Rabutin lovassági tábornok erdélyi hadbiztosa talált meg a halott nagyvezír nyakán. Emellett hatalmas lőszer- és élelmiszerkészlet, 9000 szekér, több ezer ló, továbbá több száz szarvasmarha és teve jutott a győztesek kezébe.

Savoyai Eugén (Jenő), aki
a "karlócai békéig" űzte a törököket.


















A sötétség és a csapatok fáradtsága miatt az ellenséget nem üldözték, ezt a feladatot másnap azok az alakulatok kapták, akik nem vettek részt a csatában. Zichy István huszárjai a menekülő katonákra vadásztak, Mihályi Pál huszárezrede és Dietrich Glöckelsperg 600 horvát dragonyosa pedig egész Temesvárig üldözte az ellenséget. A kiküldött könnyűlovas alakulatok rengeteg foglyot ejtettek, valamint tetemes mennyiségű málhát, szekeret és néhány ágyút is zsákmányoltak.

II. Musztafa szultán a túlsó partról nézte serege megsemmisülését, s midőn látta, hogy a janicsárokat bekeríti az ellenség, táborát hátrahagyva, 1.000 szpáhi kíséretében Temesvárra menekült. Bár a zentai csatát követő napokban a szövetséges erők felderítői az oszmán hadsereg felbomlásáról számoltak be, azonban úgy tűnik, hogy a szultánnak sikerült serege maradványait összegyűjteni, és Temesvár védelmét megszervezni. Mintegy 20.000 lovast gyűjtöttek össze, s a Belgrádból érkező 3.000 janicsárral, valamint egyéb kisebb egységekkel együtt újra 30.000 moszlim harcost állítottak fegyverbe. A szultán Belgrád katonai parancsnokát, Huszein Amudzsazádét, Köprili Mehmed unokaöccsét nevezte ki nagyvezírré, aki már az augusztus elején megtartott haditanácson is ellenezte a Felvidék és Erdély irányába indított támadást.

folytatjuk