Alcatraz

Alcatraz egy kis sziget a San Francisco-öböl közepén, Kalifornia államban. Először világítótorony, majd katonai erődítmény, később börtön volt, ma múzeum és 1986 óta nemzeti emlékhely. Mai neve a környéket felfedező spanyol Juan Manuel de Ayala hajós által adott „La Isla de los Alcatraces” (Pelikán-sziget) angolosodott formája.

Feltehetően az indián őslakosok horgászhelyként és tojások gyűjtésére használták a szigetet, hiszen az egyik legmegfelelőbb hely e célokra az öbölben. Egyes elképzelések szerint ide száműzhették a törvényeket megszegő társaikat is. Két jelentősebb törzs szálláshelye volt a terület, a miwok és az ohlone indiánoké. 1775-ben a spanyol Juan Manuel de Ayala hadnagy több hetet töltött az öböl feltérképezésével és nevezte el a szigetet Pelikán-szigetnek augusztus 11.-én. 1821-ben a Spanyolországtól függetlenedő Mexikó része lett egészen 1848. május 19-éig, amikor az amerikai-mexikói háború után Kaliforniával együtt az USA fennhatósága alá került. Még ebben az évben kitört az aranyláz, amely robbanásszerűen megnövelte San Francisco lakosságát. Egy év alatt 1 000-ről 25 000-re nőtt a lakosság és még ezután is folyamatosan áramoltak be a szerencsevadászok. [9] A megnövekedett forgalom miatt szükségessé vált a vízi közlekedés biztonságossá tétele. A Baltimore-i székhelyű Gibbons and Kelly vállalat kapta meg a jogot, hogy világítótornyokat építhessen a nyugati parton, összesen hét darabot. Az Alcatrazi Világítótornyot 1853-ban adták át, amellyel a legöregebb világítótorony az Egyesült Államok Csendes-óceáni partvidékén. Az 1906-os földrengésben súlyosan megrongálódott épületet 1909-ben lerombolták, és az eredeti helyétől délebbre egy magasabb, 25 méteres tornyot építettek fel, hogy ezzel helyet adjanak a kiépülő börtönnek.



Kalifornia már 1850-ben állami rangot kapott, és az aranyláz hozta gazdagság növekedésével szükségessé vált az amerikai jelenlét biztosítása. Az Alcatraz-sziget kitűnő lehetőséget nyújtott egy erőd építésére, az öböl védelme érdekében.

Millard Fillmore elnök hozta a döntést, amely szerint egy nagyobb területet, számos öbölbéli szigettel együtt a hadsereg használatába adott. Az Alcatraz a Lime Pointtal és a Ford Pointtal kiegészülve alkotta volna a város háromszög alakú védelmi rendszerének csúcspontjait a hadsereg tervei szerint.

1853-ban kezdődtek az Alcatraz erőd építési munkálatai, amelyet a hadsereg mérnöki egységei végezték James McPherson hadnagy vezetésével. Nehéz volt elég munkaerőt találni, mert a legtöbb férfi inkább aranyásással próbált pénzt szerezni, mint bérmunkával. Problémát jelentett a megfelelő minőségi építőanyagokkal való ellátás is. A homokkövet a szomszédos Angyal-szigetről hozták, de a gránit jelentős részét Kínából importálták. 1858-ra épült fel az erődítmény, az első legénysége (200 katona) a következő évben érkezett meg. Robbantásokkal, tégla- és sziklafelhalmozásokkal lépcsőzetes falakat alakítottak ki a sziget partjain. Huzagolatlan Columbiad ágyúkat helyeztek el észak, dél és nyugat felé, melyek megfelelő tűzerőt biztosítottak az ellenséges hajók távoltartására.
1867-ben épült fel a börtönnek helyet adó téglaépület. Korábban a foglyokat az őrház alagsorában, és egy 1863-ban épült faépületben tartották fogva. Az elítélteket az erődítési munkálatokban és az építkezéseken foglalkoztatták, sőt néhányukat naponta átszállították a közeli támaszpontokra ottani munkavégzés céljából. A megbízhatatlan foglyok belső feladatokat láttak el vagy végig a cellájukban maradtak. Megkülönböztetésükre ruhájuk hátuljára egy nagy „P” betűt varrtak, az angol prisoner = rab rövidítéseként.

Az USA nyugat felé való terjeszkedése miatt egyre szaporodtak az indiánokkal való konfliktusok, így az elfogott őslakosok száma is növekedett. Közülük számos az Alcatrazba került. A jelentősebbek egyike volt Paiute Tom, aki a hadsereg szolgálatában állt, mint nyomolvasó és két nappal ideszállítása után árulásért lelőtték az őrök. Két másik indián, Broncho és Sloluck, az Északkelet-Kaliforniába küldött békekövetek legyilkolásában játszott szerepükért kerültek őrizetbe.


Az 1898-as spanyol-amerikai háború idején számos hadifoglyot szállítottak ide, számuk 450 körül mozgott. A Fülöp-szigetekről fertőző trópusi betegségekkel hazatérő katonák egy részének is Alcatrazt jelölték ki karanténnak.

A hely egyre szűkösebbé vált, az erőd védelmi funkcióját pedig lassan elvesztette, így hozzákezdtek a sziget teljes átépítésének. Folyamatosan leszerelték a több mint száz elavult ágyút is, 1891-re már csak hét darab maradt. Az alakulótéren felhúztak egy újabb épületegyüttest, amely három 2 szintes faépületből állt, cölöpkerítéssel körülvéve. A fa építőanyag miatt mind a felső, mind az alsó börtön tűzveszélyes hely volt. 1902-ben egy olajlámpás miatt majdnem az egész alsó börtön leégett, a piromániás elítélt George „Firebug” Bender pedig a felső börtönt akarta a földdel egyenlővé tenni. Az 1906-os földrengés után 176 köztörvényes bűnözőt áthoztak a szigetre kilenc napra, hogy megfelelően tudják őket fogva tartani, amíg újjáépítik a leégett szárazföldi börtönöket. 1907. március 21-én vesztette el erőd besorolását és lett hivatalosan is „csak” katonai börtön.

1912-re épült fel az új börtön, az akkori világ legnagyobb vasbeton épülete, amelyen belül kialakítottak konyhát, ebédlőt, kórházat, adminisztrációs helyiségeket és négy blokkba rendezve hatszáz cellát. Saját erőművet is kapott, hogy az energiaellátás és a fűtés zavartalan legyen.



Az elítélteket három csoportba osztották az ítéletek súlyának megfelelően, mindegyik csoportra külön szabályozás vonatkozott. Például a hármas (legsúlyosabb) osztálya sorolt elítéltek nem kölcsönözhettek könyvet a könyvtárból, nem kaphattak levelet és nem fogadhattak látogatókat és állandóan szigorú csendrendelet vonatkozott rájuk. A belső szabályok megsértőinek súlyos következményekkel kellett számolniuk: magasabb osztályba sorolhatták, keményebb munkára vagy száraz kenyér és víz diétára foghatták, esetleg egyenként 5,5 kilogrammos boka és csuklógolyó viselésére kötelezhették őket. Érdekesség, hogy a cellákat csak alvásra használták, napközben nem lehetett ott tartózkodni, ez alól csak a magánzárkával büntetettek képeztek kivételt. Az első és második osztályba sorolt rabok a börtön bármely területére mehettek, kivéve az emeleten levő börtönőri barakkba.
1915-ben börtönről fegyházra nevezték át, amivel párhuzamosan kissé lazultak a fogvatartás szabályai, de még így is megfelelően szigorúak maradtak. A hangsúly az oktatásra és rehabilitációra terelődött. Az elítéltek testi, szellemi és katonai kiképzésen estek át, sokan a büntetésük letöltése után újra állományba vonulhattak.
A rabok számára sportolásra is lehetőség nyílott, az 1920-as évek végére baseballpályát is építettek. Péntek esténként ökölvívó-mérkőzéseket tartottak az elítéltek részvételével, amire még a városiak is ellátogattak. Természetesen még így is voltak szökési kísérletek, de a legtöbben visszafordultak vagy megfulladtak a jéghideg vízben. Sikeres szökések akkor történtek, amikor valaki a szárazföldi támaszpontok egyikéről próbált meg munkaidő alatt eltűnni.

A nagy gazdasági világválság idején felszínre került az intézmény legnagyobb problémája: az ellátmány és utánpótlás szigetre szállítás miatti óriási fenntartási költsége, amit a hadsereg nem tudott felvállalni a továbbiakban. A rabok többségét Fort Leavenworth-be (Kansas) és Fort Jay-be (New Jersey) szállították át és 1934. január 1-jén az Igazságügyi Minisztérium alá tartozó Börtönhivatal (Bureau of Prisons - BOP) átvette az intézmény kezelését, az szövetségi büntetés-végrehajtási intézetté alakult. A 32 legproblémásabb katonai fogoly az újonnan alakult börtön első rabjaiként a szigeten maradt.


A világválság bűnözési hullámot indított el országszerte, aminek megállítása érdekében a kormányzat jelentős erőket mozgósított. Szükség volt egy új börtönre, ahova a legveszélyesebb elkövetőket gyűjthetik. Elvárás volt, hogy kellő megfélemlítő és elrettentő erővel, valamint a szökés gondolatát is teljesen értelmetlenné tevő biztonsági rendszerrel rendelkezzen. Habár szó volt egy alaszkai helyszínről is, végül Alcatrazra esett a választás. Homer Cummings főügyészt és Sanford Batest, a BOP vezérigazgatóját tekinthetjük az új intézmény szülőatyjainak. Ide azokat a bűnözőket hozták, akikkel más intézményekben már probléma volt, egy bíró sem küldhette őket közvetlenül ide. Emiatt emlegették úgy is, mint „börtön a börtönben”.

1934 áprilisában kezdődött el a korszerűsítés: a cellákba bevezették a villanyt, a rácsokat erősebbre cserélték, fémérzékelő kapukat telepítettek az étkező és a munkaterületek bejáratához, a csatornákat körbebetonozták, az ebédlő mennyezetébe könnygázkibocsátókat építettek, a folyosók végére pedig kisebb fegyverraktárakat telepítettek, ahonnan az őrök a lehető leggyorsabban fegyverhez juthattak. 350 cella került kialakulásra négy blokkban, a maximális rablétszámot pedig 300-ban határozták meg. (A rekord 302 fogoly volt egy időben). Az „A” blokkot nem használták. Ezek az adatok ellentmondanak az elképzeléseknek, hogy az Alcatraz volt az „USA Ördög-szigete”, ahogy azt számos könyv és film lefestette. Nem volt példa nélküli, hogy elítéltek kifejezetten kérték, hogy ide helyezzék őket a jó körülmények miatt.



Alapesetben minden rabnak csak az ételhez, ruházkodáshoz és orvosi ellátáshoz volt joga. A fegyencek fegyelmezésére a legjobb eszköz a kiváltságok megvonása volt. Az első három hónapban nem engedélyezték számukra a látogatófogadást. Utána is csak az igazgató személyes engedélyével lehetett havi egy beszélőjük. A börtönkönyvtárhoz korlátozott hozzáférésük volt, nem olvashattak újságot vagy hallgathattak rádiót. A könyvek közül is csak a jóváhagyottakhoz juthattak hozzá. A levélírás és fogadás nem volt alapvető jog, akinek kijárt, annak levelét is cenzúrázás és újragépelés után postázták csak.

„A Szikla” legendájának kialakulásában nem kis szerepe volt az itt fogva tartott híres vagy éppen hírhedt bűnözőknek. A legismertebb közülük vitathatatlanul Al Capone volt, akit 1934-ben szállították át ide atlantai börtönéből. Többször összetűzésbe került James Lucas-szal, egy texasi bankrablóval, aki egyszer hátba is szúrta. Az egyik börtönsztrájkban nem vett részt, emiatt társai kiközösítették. 1939 novemberében helyezték szabadlábra meggyengült egészsége miatt.
A cellák nem közvetlenül a főfal mellett helyezkedtek el, így ha egy fegyenc valamilyen módon ki is tudott jutni a cellájából, még akkor is le kellett küzdenie a főépület falait, hogy a szabad ég alá jusson.



A börtön 29 éves működése alatt 14 szökési kísérlet történt, melyekben 36-an vettek részt, ebből 23-at elfogtak, 6-ot lelőttek, 2 pedig megfulladt. Valószínűleg az ismeretlen sorsú maradék 5 rab is hullámsírban végezte. Egy legenda szerint a szigetet körülvevő öblöt benépesítő cápák miatt innen lehetetlen volt megszökni. De ez nem igaz: a Szikla környéki vizekben ugyanis csak közepes termetű, dögevő cápák élnek, amelyek nem veszélyesek emberre. Sokkal veszélyesebb az örvénylő, kiszámíthatatlan és hideg víz. Hivatalosan mindössze két ember ért partot: az egyik egy szállítóhajó fedélzetén, a másik pedig az öböl átúszása után, ám őket azonnal elfogták a hatóságok. 8 embert gyilkoltak meg társai, 5 öngyilkosságot követett el, 15 pedig természetes okból hunyt el Alcatraz falain belül. Így összesen 28 rab nem hagyta el élve a szigetet, kivégzéseket itt nem hajtottak végre. A halálraítélteket a San Quentin Állami Fegyházba szállították, ahol gázkamrában hajtották végre az ítéletet.

Összesen 1 576 nyilvántartási számot osztottak ki, de mivel körülbelül harminc elítélt visszatértekor más számot kapott, így a hivatalos 29 év alatt körülbelül 1 545 rab vonult be Alcatrazba, a legtöbb rab egy időben 302, legkevesebb 222 volt. Az egy rabra eső átlagosan letöltött idő nyolc év volt.

Az intézmény bezárását Robert Kennedy főügyész rendelte el 1963-ban, amelyet a magas fenntartási és üzemeltetési költségekkel indokolt. (Alcatrazban 10 dollár volt egy elítélt napi költsége, míg Atlantában 3 dollár) A döntésében szerepet játszott az is, hogy a létesítmény elavult, a várható felújítási költségek helyett jobban megérte egy újabb börtönt felépíteni.1963. március 23-án hagyták el az utolsó rabok a szigetet. Helyét az Illinois állambeli Marionban újonnan épített maximális biztonságú börtön vette át.

A bezárás után évekig üresen állt, és számos elképzelés született lehetséges hasznosításáról: ENSZ emlékművet, nyugati parti Szabadság-szobrot, bevásárlóközpontot és hotelt is terveztek a szigetre.

1972-ben létrehozták a 75 000 hektáros „Golden Gate National Recreation Area”-t, aminek Alcatraz is része lett különleges természeti és történelmi értékeire való tekintettel. A nagyközönség számára 1973 októberében nyitották meg a szigetet, első évében 50 000 látogatót fogadott. Mára az évenkénti forgalom eléri az 1,3 millió főt.