A misztikus kor

Ez a szűken számolva a 14-től a 16-ig századig tartó időszak a célkitűzéseikben egymásnak gyakran ellentmondó vallási és világias gondolkodás együttélésének a korszaka volt, éppolyan tehát, mint amilyen az európai civilizáció, ez a sajátos, kétpólusú képződmény.
Ezt azért fontos megemlíteni, mert a világ másik három nagy kultúrköre, az iszlám, a hindu és a kínai eredetileg mind egypólusú, vallási szemléletmódú civilizációkat építettek ki. A világon egyetlen kétpólusú civilizáció létezik, ami születésétől fogva ilyen: a nyugati.

A vallási és a világias gondolkodásmód egymás mellett élése a középkor végén és az újkor elején jól fölismerhető reakciókat váltott ki mindkét területen. A vallási gondolkodásmód igyekezett megvédeni magát az elvilágiasodás hatásai alól, míg az ókori eszményekhez visszanyúló, újból erőre kapó világias, emberközpontú látásmód – eleinte még csak mint a művészet világában, a reneszánszban teret nyerő szándék – megpróbálta lezárni magáról az egyház és a vallás által rárakott béklyókat.

Ez az írás a vallás elvilágiasodás elleni küzdelméről szól, aminek a történelmi emléknyomai a misztikus irányzatok megerősödésében és a 16. századi reformációban kiteljesedő, egyházszakadáshoz vezető vallási megújuló mozgalmakban volt tetten érhető.

A botrányok kora

Az érett középkorban a szent háttérbe szorulása a világival szemben, először csak azon volt tetten érhető, hogy botrányos módon elvilágiasodott az egyház. A világi uralkodóként élő reneszánsz pápák ennek voltak a mintapéldái, de ez a folyamat sokkal előbb, már a 14. században, az avignoni pápák idejében elkezdődött, s az egyháztörténészek részéről nyugati egyházszakadásnak nevezett botrányban csúcsosodott ki, amikor az ellenpápákkal egyazon időben három római püspöke, azaz három feje volt a katolikus egyháznak.
Ezt az egész európai kereszténységet megrengető szakadást szüntette meg a Luxemburgi Zsigmond német-római császár, magyar és cseh király által összehívott konstanzi zsinat, amelyet 1414 és 1418 között tartottak. Itt ítélték máglyahalálra Husz Jánost, a cseh vallási reformátort.

Az elvilágiasodás tehát már a 15. század elejére eljutott abba az előrehaladott szakaszba, ami – egyelőre még csak intézményi szinten – egyházszakadást volt képes előidézni, és – egyelőre még csak a középkori eretnekmozgalmak mintájára – a huszitizmusban vallási megújulási mozgalmat hívhatott életre.

A szerzetesség, ami eddig mindig az elvilágiasodás hatékony ellensúlya volt az egyházon belül, most a miszticizmus felé fordulva próbált ellensúlyt képezni. A népi vallásosságból is kifejlődött a laikus miszticizmus ösztönös ellenreakciója az elvilágiasodással szemben. A 14-15. század a devotio moderna, a felebaráti szeretet gyakorlását kitűző, egyházi felügyelet alól mentes laikus mozgalmak korszaka. Ezt a kort eluraló vallási lelkiség, amelyet a Kempis Tamásnak tulajdonított Krisztus követése című, magyar fordításban is olvasható könyvből ismerhetünk meg a legjobban, a skolasztikus gondolkodással, a középkori iskolafilozófiával uralkodóvá vált racionalista látásmóddal való szembeszegülés volt: az ész hideg logikájával a szív tiszta vallási érzéseit, a tudósi gőggel pedig a keresztényi alázatot állította szembe.

Az idő kerekét azonban nem lehetett visszaforgatni, ennek a legvilágosabb jele, hogy az érett középkor miszticizmusa sem volt képes kivonni magát az elvilágiasodás hatása alól. A devotio moderna kegyességi mozgalma is azt az alapelvet vallotta, hogy a nem a világtól elvonulva, hanem az emberek között, a hívek közé menve kell megélni a jézusi szeretetet. Ezzel a nézetével határozottan szembekerült a középkori vallási fölfogással, amely a szerzetesi elvonultságban és a remeteségben látta a krisztuskövetés eszményi módszerét.

A világi ember fölfedezése

A középkorvégi társadalmat sem a szerzetesség oldaláról kiinduló, sem a népi vallásosság részéről kezdeményezett vallási megújulás nem terelhette már vissza a régi útra. Az történt ezt követően, amivel kétezer évvel azelőtt a görögök között egyszer már szembesülhetett a világ: a keretébe tartozó szellemi megnyilatkozásformák kiválnak a vallásból. Először a filozófia függetlenedik. Az erkölcs kevésbé látványos módon, nem mint külön szellemi diszciplína, hanem mint világias, az önzésnek szabad utat engedő viselkedésmód önállósul az egyháztól.
Az európai emberek ettől fogva egyre kevésbé érzik a szükségét, hogy bűneikért vezekelniük kell az egyház által kirótt penitencia szerint, s azt is mindinkább elfogadhatónak tekintik, hogy joguk van a keresztény szeretetetika megsértése, ha világi érdekeik úgy kívánják. Az uralkodók és a hűbérurak – az egyházvezetőket is ide sorolhatjuk – mindig is így gondolkodtak. Bűneikért a pokol kulcsait magánál tartó egyháztól reméltek megbocsátást, amit gazdag adományaikkal és csodaszép templomok építésével igyekeztek levezekelni. A legjobb példa erre a megosztott lelkületű viselkedésmódra a középkor katonanemzete, a normannok szolgáltatják, akik nem válogattak az eszközökben, amikor az ellenségeiket kellet elpusztítaniuk, mégis mint az egyház védelmezői, és mint nagy templom építtetők írták be a nevüket az egyháztörténetbe. Ekkor még ott élt, mindenekelőtt a pokolba jutás félelme miatt, a keresztény társadalom emberében az igény, hogy az egyház közreműködésével valamiképp kiengeszteljék az ítélkező istent a jézusi szeretetetikát megtagadó bűneik miatt, általuk emelet templomokkal, egyháznak nyújtott adományokkal és arannyal kívánták megvásárolni a mennyországba jutás ígéretét.
A firenzei reneszánsz filozófus és politikus, Niccolò Machiavelli, A fejedelem című művében már nyíltan hirdeti, hogy az erkölcsi elveket alá kell rendelni az érdekeknek, a céloknak. A kegyetlenség és a bűn a hatalom fenntartásának a szükséges eszköze.

Az önzés szabad kinyilvánításának az időszaka kezdődik meg ekkor. Az ember volt a kor igazán nagy fölfedezése, jelentőségükben össze sem mérhetők vele a vakmerő hajósteljesítmények, Kolumbusz Kristóf útja Amerikába és Vasco de Gamáé Indiába. Az újkor hajnalán a nyugati társadalom az elvilágiasodásban előrehaladva újból életre kelti magában a világban élő embert, azt a mindenkor benne élő önző lényt, amit az ókor végének és a középkornak a vallási gondolkodásmódja a tömjénfüst égi illatával igyekezett eltakarni. A világi élvezetek elhagyása miatti veszteséget a mennyország igézetes szépségének az ígéretével próbálták feledtetni a papok és a tonzúrás szerzetesek. Az egyház az emberben élő világiasság e kiirthatatlan, makacs jelenlétéről úgy prédikált, mint a sátáni sugallatok követéséről, mint az ördögi kísértés előtti meghajlásról, s mint a gondolatokban és tettekben otthonra lelő állatiasságról, mocsokról, bűnről.
Itália vezérletével most újból fölfedezik a világi embert, és amint Niccolò Machiavelli említett műve is igazolja, vele együtt az önzést, de az élvezetvágyat is kiszabadítják a középkor vallási börtönéből. Itália földje többszörösen is alkalmas volt erre a feladatra: egyrészt azért, mert ez volt az akkori Európa gazdaságilag legfejlettebb része, másrészt azért, mert az ókori Róma, az örök város vallási örökösével, a pápasággal a földjükön és telis-tele a dicső ókori múlt tárgyi emlékeivel, az itáliaiak a rómaiakhoz minden európai népnél közelebb érezhették magukat. A kereskedelem és a fejlett manufaktúraipar – mindkettőben vezetők voltak az észak-itáliai államalakulatok – a polgáriasodó késő középkori ember világi élvezetek iránti föltámadt vágyát volt hivatott kielégíteni, aminek a jelképe a keresztesháborúk óta a nyugat-európai ember képzeletében Kelet mesés gazdagsága volt.

Az Indiába vezető tengeri út és Amerika fölfedezésével Európa gazdasági súlypontja a Földközi-tenger térségéből fokozatosan áttevődik Nyugatra, s ahol a gazdasági hatalom, ott csoportosul a szellemi alkotóerő is. A 16. század második felétől a történelemnek nevezet, élesben játszott színdarabban a főszerepet már a nyugati országok, előbb Spanyolország és Portugália, majd Hollandia, Franciaország és Anglia játsszák. A 15. században még egyetlen szereplős volt ez a színdarab, amit a történelem alakulását az égi magasságból szemlélő elképzelt közönségnek, valahogy így lehetett volna fölvezetni: föllépnek Itália és a többiek. A többiek csak azért kaptak volna szerepet a darabban, mert valahogy valamikor kapcsolatba kerültek a főszereplővel, mint például a 15 században uralkodó Hunyadi Mátyás magyar király, aki a nápolyi király leányát. Aragóniai Beatricét vette el feleségül, és az ideérkezett királyi származású hölggyel együtt az itáliai humanizmus és reneszánsz szabad levegője is beáramlott a Nyugattal szemben mindig is történelmi fáziskésésben leledző középkori Magyarországra: ennek és a földrajzi közelségnek köszönhetően jóval előbb, mint Nyugaton.


Niccolò Machiavelli, aki a fejedelmeket uralkodni tanította


Jacob Böhme hatása kimutatható az újkori filozófiában is