A Francia Idegenlégió

Mi is a Légió?

A Francia Idegenlégió (azaz: Idegenlégió vagy Légió) olyan katonai alakulat, amelyben francia zászló alatt, francia egyenruhában, francia tisztek vezényletével több nemzetiségű (idegen) katonák szolgálnak. Franciaország történelmében nem ez az első idegenekből álló katonai alakulat, és még kevésbé nem az a világ katonai történelmében. Kétségtelen azonban, hogy az Idegenlégió az első olyan katonai egység, amelynek egyedi toborzási módszerei, saját írott és íratlan törvényei és hagyományai vannak.

Az Idegenlégió előtti alakulatok

A "légió" elnevezés a latin "legio"-ból származik, így nevezték az antik Róma hadseregét. Nagyon valószínű, hogy Boegard báró, aki 1830-ban idegen katonákból álló csapatok megalakítását ajánlotta Lajos Fülöp francia királynak, előzetesen tanulmányozta a római légiók szervezeti formáját. Biztos azonban, hogy nem véletlenül választották a légió elnevezést. A propaganda, amely már a kezdet kezdetétől igyekezett mítoszt fonni az Idegenlégió köré, ügyesen használta fel azt a tényt is, hogy a Szahara északi szegélyén, az Idegenlégió első harcterein, kétezer esztendővel azelőtt a Római Birodalom légiói küzdöttek. Az antik hódítók nyomában járó modern elnyomó sereg - az Idegenlégió -, ha Constantine-tól délre hadakozott Algériában, sosem vonult át úgy Timgad és Gabés diadalívei alatt, hogy ne díszlépéssel adta volna meg a tiszteletet elődeinek, a VI. Ferrata és a III. Augusta római légióknak. A légiósok, akik úgy erezték, hogy semmiben sem maradhatnak el az antik légiók katonái mögött, két hadjárat között régészeti ásatásokkal is foglalkoztak (ha nem is elsősorban a kultúra mélyebb megismerése végett).


A Római Birodalom légiója

A légió elnevezést a Római Birodalom bukását követő századokban is használták, de a legtöbb esetben e katonai alakulatokat nem római mintára szervezték meg. Megmaradt azonban a zsoldoscsapatok rendszere, a fizetett katonáké, akik nem az őket zsoldjukba fogadó város vagy ország polgárai. Idegenek. Így például a XVIII. században a francia királyi ezredekben sok idegen szolgált, elsősorban németek, olaszok, lengyelek, vagy akár magyar huszárok is. De csak egyetlen ezred nevében találkozunk az "idegen" elnevezéssel, ez pedig a: "Royal Étranger". Ebbe a régi lovasezredbe azonban egy idő után már nem soroztak idegeneket, utána legénysége idegen egyenruhát viselő franciákból állt.

A legjelentősebb idegen katonákból álló alakulat, amely évszázadokon át a francia királyokat szolgálta, a svájci gárda volt. A híres helvét gyalogság tagjai hivatásos katonák voltak, akik a többet ígérőnek adták el katonai tudásukat. "Pas d'argent, pas de suisses!" ("Ha nincsen pénz, nincsenek svájciak sem!") Ez a szólásmondás járta annak idején a zsoldosvásáron, mert bizony a svájci zsoldosokért előre kellett lepengetni a tallérokat. A többi zsoldoscsapattól eltérően, a svájci gárdaezredben kizárólag svájciak szolgáltak, mind saját, mind francia tisztek vezénylete alatt.
1757-ben, a rossbachi csatában a franciák vereséget szenvedtek Nagy Frigyestől, de visszavonulásukat egy vörös egyenruhás ezred fedezte, a legtökéletesebb nyugalommal állva a poroszok gyilkos ágyútüzét. Ez a közönyösség kihozta a sodrából II. Frigyest:
- Miféle vörös téglafal az, amelyet ágyúim nem tudnak ledönteni? - kérdezte dühödten.
- A svájciak, felség - hangzott a válasz.

Néhány évtizeddel később, mindkét forradalmi próbálkozásnál - 1789 júliusában és októberében - XVI. Lajos szintén svájci, német és ír ezredeket vetett be, s az utolsó zsoldosok, akik 1792. augusztus 10-én, a "második forradalom" idején a Tuileriákat megrohanó tömegek ellen a királyt védelmezték - svájci zsoldosok voltak.


A svájci gárda

Az igazi Idegenlégió arculatát már az 1804-ben Napóleon parancsára alakított Hannoveri Légió is előrevetítette. 1811-ben például e légió zászlóaljának 503 katonája közül 226 osztrák volt, 53 porosz, 129 Rajna-vidéki, 2 olasz, 3 spanyol, 7 lengyel, 14 orosz, 3 svéd, 9 svájci, 57 pedig dalmát, szlovén és albán.

Elbáról való visszatérte után Napóleon újjászervezett nyolc idegenekből álló ezredet, ezek alkották 1815-ben a "Királyi Idegenlégiót". Amikor a waterlooi csatát követő összeomlás után visszatértek a Bourbonok, ez az alakulat parancsnokának, Hohenlohe-Bartenstein hercegnek a nevét vette fel, s mint Hohenlohe-légió szerepelt. XVIII. Lajos, aki még emlékezett arra, milyen nagy szolgálatot tettek elődeinek a "hűséges" svájci ezredek, 1816-ban újra felállított négy helvét regimentet. Az utolsó előtti Bourbon jobban bízott ezekben a zsoldosokban, mint saját újoncaiban.


Napóleon királyi idegenlégiója

Az utolsó Bourbon, X. Károly, - XVIII. Lajos fivére és utóda - továbbra is a birtokos nemesség és a katolikus egyház érdekeit védelmezte. Miniszterelnöke, de Polignac herceg, egész sereg olyan rendeletet írt alá, amelyek tulajdonképpen érvénytelenítették a francia alkotmányt. Tekintélyének helyreállításához Polignac-nak háborús diadalra lett volna szüksége. 1830-ban hatalmas hadsereget küldött Algériába azzal a rendeltetéssel, hogy "pacifikálja" és "civilizálja" ezt az országot. Tipikus gyarmatosító expedíció indult útnak. Gérard tábornok, hadügyminiszter, - miután a francia csapatok elfoglalták Algír városát - a következőket jelentette ki: "Ezt a határozatot [a hódítást] a legfontosabb indítóokok hozták létre. széles lehetőségek nyílnak meg népességfölöslegünk és manufaktúra-termékeink elhelyezésére, cserében földünktől és klímánktól idegen termékekért." A francia burzsoázia céljai tehát már a kezdet kezdetén tisztázottak voltak.

Ez az afrikai partraszállás azonban nem tudta megakadályozni 1830 júliusában a forradalom kitörését, amely az utolsó Bourbont is kisöpörte Franciaországból. Egyébként ugyanez lett a sorsa közel húsz év múltán Lajos Fülöpnek, a "kalapos királynak" is, aki mögött óriási tőkés érdekek húzódtak meg: a bankok, az ipar és a nagykereskedelem, amelyeknek, mint tudjuk, mindig ínyére voltak a "gyarmati kalandok".

Az algériai gyarmati kaland az Idegenlégió nélkül kezdődött. A francia hadsereg (37.000 gyalogos, 83 ágyú és 4 század lovasság) 1830. június 13-áról 14-ére virradó éjszaka szállt partra Sidi-Ferruch finom fövenyén. "A partra szálló katonák lelkesedése szöges ellentétben állt a közvélemény közömbösségével..." - jegyzi meg Weygand tábornok. A lelkesedést minden bizonnyal a tábornokok csábító kijelentései váltották ki, amelyek szerint a törökök és az arabok mesés kincset gyűjtöttek össze az évszázadok folyamán és a tengernyi kincs most elrejtve hever a néma homok alatt, vagy valahol az Atlasz-hegység titkos barlangjainak mélyén. Tény, hogy Algír városát már július 5-én elfoglalták, és Kasbah fellegvára sem tudott sokáig ellenállni a francia ágyúknak. A szultán helytartójának kincseskamráiban az Ezeregyéjszaka meséibe illő mérhetetlen gazdagság várta a győzőket: 7.312 kilogramm arany és 108.704 kilogramm ezüst, rudakban és érmékben. Ez volt az első zsákmány, amelyet a gyarmatosítók algériai földön leltek.

Algír eleste után a népszerűtlen hadjárat helyben topogott. Az algériai partraszállás után másfél hónappal, 1830. július 29-én Párizs népe felkelt, és elfoglalta a Tuileriákat, amelyeket ezúttal is a svájci gárda védelmezett. X. Károly lemondott és Angliába menekült. "Ama három dicsőséges nap" (július 27-29.) Lajos Fülöp orleans-i herceget juttatta a trónra, és ezzel a hatalom a nemesség kezéből a pénzarisztokrácia kezébe vándorolt. A "júliusi monarchia" folytatta ugyan az algériai háborút, de az arab és berber törzsek ellenállása egyre növekedett. Annak ellenére, hogy néhány fontos város - Oran, Bone, Mers el-Kebir elesett, a gyarmatosító hadsereg előrenyomulása megtorpant. Lajos Fülöpnek odahaza is nagy szüksége volt katonai erőkre. 1830 végén vérbe fojtotta a lyoni selyemipari munkások és kézművesek első felkelését. A francia közvélemény (vagyis a rémült polgárság) ellenezte újabb csapatok Algériába vezénylését. A kormány zsákutcába került; a svájci ezredeket és a Hohenlohe-légiót is feloszlatták már. Ez utóbbi legénységének egy részéből alakították ki 1830-ban a 21. gyalogezredet. A gyarmatosítók olyan hadsereg felállítására törekedtek, amely megfelelően szolgálja céljaikat: a hódítást és a rablást.

folytatjuk