A világgal való elsődleges tárgykapcsolatunknak - a szülő-gyermek kapcsolatnak - alapvető szerepe van személyiségünk felnőtté válásában. Családunkból kinőve ugyan személyiségünk folyamatosan formálódik és fejlődik még, az alapokat azonban életünk végéig sem tudjuk meg nem történtté tenni. Ott élnek bennünk, mindennapi viselkedésmintáinkban, viszonyulásainkban és ismétlési kényszereinkben.
A nevelési attitűdök, amelyekben felnövünk, meghatároznak bennünket.
Amikor a szerepek felcserélődnek
Gyerekként válogatás nélkül, szivacsként szívunk magukba környezetükből minden verbális és nem verbális üzenetet. Hallgatunk a szüleinkre, figyeljük őket, és utánozzuk viselkedésüket. Kezdetben a családon kívül semmilyen értékrendszert nem ismerünk, mindaz, amit otthon magunkról és másokról megtanulunk, egyetemes igazságként ivódik belénk. A szülői minta alapvetően meghatározza fejlődő identitástudatunkat, értékrendszerünket.
A szerepek akkor cserélődnek fel, ha az arra alkalmatlan szülők képtelenek kielégíteni gyerekeik szükségleteit, sőt sok esetben elvárják, megkövetelik, hogy a gyerekek viseljék a szülők gondját. Amikor szüleink a saját teendőiket gyerekként ránk kényszerítik, a családi szerepek összemosódnak, eltorzulnak. Gyakran olyan felelősségek hárulnak ránk, amelyek a szülőket illeti meg. Arra kényszerülünk, hogy túl korán felnőjünk, és ezzel a szüleink megfosztanak bennünket gyerekkorunktól. Mini-felnőtté kell válnunk, hogy a családot egybe tudjuk tartani. Mivel a szükségleteinket a szüleink figyelmen kívül hagyják, még azt is letagadjuk magunk előtt, hogy egyáltalán bármire is szükségünk van. Így tanuljuk meg elviselni a magányt és az érzelmektől való megfosztottságot. Megtanuljuk azt, hogy folyton másoknak kell gondját viselnünk, mi magunk nem vagyunk fontosak.
Ha gyerekként arra kényszerülünk, hogy saját, sőt akár a szüleink szülője legyünk, nincs kit követnünk, nincs kitől tanulnunk, és nincs kire felnéznünk.
Szülői példakép hiányában személyes identitásunk elkorcsosul a szerepzavar viharaiban. Ilyen természetellenes szerepcserének áldozatul esve, minduntalan kudarcot vallunk a mindennapi életben. Lehetetlen, hogy felnőttként funkcionáljunk, hiszen nem vagyunk felnőttek. De ekkor még nem tudjuk megérteni, hogy miért nem vagyunk képesek többre, csak annyit érzünk, hogy valamiben elégtelenek vagyunk, ez pedig bűntudatot kelt bennük. Akiket a szüleik érzelmi szerepcserére kényszerítenek, óriási bűntudatot és felelősségérzetet visznek magukkal a felnőttkorba. Így felnőtté válva gyakran nem tudunk kitörni az ördögi körből: mindenért felelősséget vállalunk, ezért elkerülhetetlenül kudarcot vallunk, hibásnak és alkalmatlannak érezzük magukat, ezért kétszer annyira igyekszünk. A szükségesnél jóval többet dolgozunk, ami kettős célt szolgál: egyrészt távol tart bennünket attól, hogy szembesüljünk magányosságunkkal, másrészt erősíti bennünk azt a régóta hordozott hiedelmet, hogy sosem vagyunk képesek megfelelni. Minden erőnket felemésztő, kimerítő folyamat ez, amely egyre csak fokozza a kudarcérzést.
Azok a szülők, akik alkalmatlanságuk miatt folyamatosan képtelenek az érzelmi közelség megteremtésére gyerekeikkel, azt az üzenetet közvetítik feléjük, hogy: „A te érzéseid nem fontosak, csak én számítok”. Kellő idő, figyelem és gondoskodás hiányában ilyen gyerekekként úgy érezzük, mintha nem is léteznénk. Arra kényszerülünk, hogy önmagukat ne a saját, hanem a szülők érzései szerint definiáljuk. Ha sikerül elérnünk, hogy a szüleink jól érezzék magukat, akkor saját magunkat is jónak éljük meg. Ha viszont a szülők rosszul érzik magukat, azt úgy éljük meg, hogy az mi miattunk van, mert mi rosszak vagyunk. Ennek következménye, hogy felnőttként nehézségeink jelentkeznek az én-identitás meghatározásában. Mivel elmarad a bátorítás, hogy önálló gondolataink, érzéseink és igényeink legyenek, arról sem tud kialakulni kép bennünk, hogy mit lehet várni egy szeretetteljes kapcsolattól. Ilyen szerepcserében bármelyik szülő érzelmi vagy fizikai távozása fájdalmas ürességet és hiányt okoz bennünk, amit legyőzendő nagy erőfeszítéseket teszünk azért, hogy a szülőket, a családot továbbra is egybetartsuk. De ennek nem kis ára van.
A szerepcserére kényszerítő alkalmatlan szüleink megfosztanak bennünket a pozitív példaképektől, amelyek hiányából eredő súlyos terhet tovább vonszoljuk magunkkal a felnőttkorba.
Amikor a leválás nehezített
Máskor a szülő-gyermek kapcsolatunkban érvényesülő nevelési attitűdök olyan irányba visznek el bennünket, amikor úgy érezzük, hogy a másokkal való függőségben levés nyújthat csak megfelelő biztonságot. A függőségből eredő irányítás elfogadása ad megnyugtató önbizalmat - még akkor is, ha ezért cserébe jó adag önmagunkról kell lemondanunk.
Sok szülő úgy bánik a gyerekével, a valóságtól teljesen elrugaszkodva, mintha az teljességgel tehetetlen, az életre alkalmatlan lenne. Egy egész életen át képesek az ilyen szülők bennünket gyerekként olyannak megélni, aki nem képes, és soha nem lesz képes az önálló életvezetésre. Saját igényeik kielégítése érdekében uralkodnak gyerekként felettünk, irányítanak minket saját belátásuk szerint.
Hasznos talán először azt az oldalát megvizsgálni, hogy az irányítás nem feltétlenül káros. Ha anyánk visszafog bennünket kisgyermekként az utcán, hogy ne érjen minket baleset, nem irányítónak, hanem óvatosnak tartjuk. A valósággal összhangban irányit, mert az motiválja, hogy a gyermekként védelemre és útmutatásra van szükségünk. A kellő irányítás akkor válik túlzottá, amikor tíz évvel később is visszafog bennünket, jóval az után, hogy már önállóan is képesek vagyunk átmenni az úttesten.
Ha gyerekként, nem bátorítanak próbálkozásra, felfedezésre, boldogulásra és - az esetleges kudarc kilátásaival – kockáztatásra, gyakran tehetetlennek és elégtelennek érezzük magunkat. Aggódó, rettegő szüleink túlzott irányítása bennünk is aggodalmat és rettegést vált ki. Ez megnehezíti fejlődő személyiségünk érési folyamatát. Amikor kamasszá serdülünk és felnövünk, sokan közülünk soha nem leszünk képesek kinőni a szülői útmutatás és irányítás igényét. Ennek következtében szüleink továbbra is birtokolják, manipulálják, sőt nem egyszer uralják életünket.
A feleslegessé válástól való félelem sok szülőt arra indíthat, hogy gyerekében állandósítsa a tehetetlenség érzését. Ezek a szülők kórósan rettegnek az „üres fészek szindrómától”: a veszteség elkerülhetetlen érzésétől, amit minden szülő átél, akinek a gyermekei elhagyják az otthont. Az irányítani akarás annyira megreked a szülői szerepkörben, hogy úgy érzik, eláruljuk és elfordulunk tőlük, amikor a gyerekként lassan függetlenné válunk. Irányításuk rendszerint az aggódás köntösében jelenik meg, ami a rajtunk való uralkodást különösen alattomossá tudja tenni.
Az ilyen kifejezések, mint „a javadat akarom”, „ezt érted teszem”, vagy „mert annyira szeretlek”, kimondatlanul mind ugyanazt jelentik: „Azért teszem ezt, mert annyira rettegek, hogy elveszítlek, hogy még arra is kész vagyok, hogy boldogtalanná tegyelek.”
A szüleink részéről történő irányítás közvetlen formája is gyakori. Nyílt, kézzel fogható és teljesen leplezetlen: „Tedd, amit mondok, különben nem tárgyalok veled”, „Tedd, amit mondok, vagy nem kapsz több pénzt”, „Ha nem teszed, amit mondok, többé nem tartozol a családhoz”. A közvetlen irányításhoz rendszerint hozzátartozik a megfélemlítés, és nem ritkán a megalázás is. Jól ismert irányító nevelési attitűdök ezek. Van aztán az irányításnak egy kifinomultabb, ám annál károsítóbb formája is: a manipuláció. Manipuláló szüleink kérés nélkül kapnak meg gyerekként tőlünk mindent, amit csak akarnak. Annyira ügyesen leplezik szándékaikat, hogy állandóan összezavarva élünk. Tudjuk, hogy becsapnak bennünket, de nem tudunk rájönni, hogyan teszik ezt.
Azoknak a szülőknek, akik békében vannak önmagukkal, nincs szükségük arra, hogy beleszóljanak felnőttként életünkbe. Azonban vannak szülők, akik - saját szorongásaik és félelmeik miatt - gyerekük önállóságát úgy élik meg, mit valamelyik testrészük elvesztését. Ahogy idősebbek leszünk, úgy válik fontosabbá számukra, hogy manipulációkkal továbbra is függőségben tartsanak minket. Ennek eredménye a felnőttként bennünk kialakuló elmosódott identitástudat. Nehezen tudjuk magunkat különálló személyiségnek tekinteni. Nem tudunk különbséget tenni a saját és a szüleink igényei között. Tehetetlennek érezzük magunkat.
Az eredmény pedig egy életen át tartó fokozott függőségi igény lesz.
MEGJEGYZÉS:
Az itt közölt írás a Vajdasági Magyar Tankönyv Tanács szervezésében megjelent tanári kézikönyvből származik, melynek címe:
Gondolkodva érezni – érezve gondolkodni
Adalékok a nevelés pszichológiájához
Szerző: Dr. med. Sági Zoltán, neuropszichiáter, pszichoterapeuta, csoportanalitikus.
Ez a kiadvány a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztérium Oktatásért Felelős Államtitkársága támogatásával jelent meg Újvidéken 2012-ben az Árgus kiadásában. A kiadvány szerkesztője Muhi Béla.
.jpg)
