Az önkifejezéstől az egyénig

A művészet és az énség

Közöttessége magyarázza az ember egybenövését a művészettel: belekényszerítettsége a világi immanens szférába és nyitottsága az azon túli, a transzcendens felé. Az előbbi animal rationale mortale-vá teszi, az utóbbi a világfölötti felé vonzza ellenállhatatlanul. E kontraszt lényének örökölt sajátsága, s pontosan a belőle adódó feszültség ösztönzi arra, hogy fölébe emelkedni vágyjon a mindennapoknak, hogy a vegetáló, a pusztán életszükségleteit kielégítő létezésen túl elhelyezkedő, egyedi emberi létezést tegye világi otthonává, melynek egyik legjellemzőbb terméke éppen művészi aktivitásában nyilatkozik meg.

E tekintetben úgy lép a világ színpadára, mint aki az esztétikust megalkotja és/vagy élvezi: amennyiben a szépet tesszük meg a művészet alapgondolatának. Megtehetjük az önismerést, önmegvalósítást is. Így nézve a művész-ember önmagát fejti ki és érti meg a művészi megismerés útján, vagyis az önfeltárás egy sajátos intellektuális válfaját gyakorolja, amely eltér mind a vallásitól, mind a filozófiaitól. Az is lehet, hogy az elragadtatás, a banálisból, a világiból való kilépés a művészet legfőbb jellemzője: egy olyan lélekemelő aktus, amely különbözik mind a vallási eksztázistól, mind az erkölcsi érzület fölfokozottságától. Megkísérelhetjük szembenállása szerint is meghatározni a lényegét. Eszerint a tudományos látásmód ellentétpárját képezi: amit a tudomány közvetve, objektíve vizsgál és mutat be, ugyanazt a művészet közvetlenül, szubjektíve látja és ábrázolja.

Nagy tévedés volna az elmondottak csupán egyikére szorítkozva meghatározni a művészet mibenlétét, a maga módján, mint sajátságos cselekvés, hatás vagy érzékelés, mindegyikük hozzá tartozik. Minden bizonnyal még más jellemzőket is fölsorolhatnánk vele kapcsolatban, de a közös nevező – az, ami elengedhetetlen velejárója, mondhatni a létalapja – már ennyi példából is egyértelműen kiviláglik. Úgy tűnik a művészet – legyen szó róla mint cselekvésről, hatásról vagy érzékelésről – az énség, a szubjektivitás prizmáján átvetülő intellektuális tartalom. A gondolatot ellentétesen is megfogalmazhatjuk: nem lehet művészinek tekintetni azt a cselekvést, hatást, érzékelést (vagy egyebet), amely nem az énségen átvetülő intellektuális tartalom. (Itt az átvetülés alatt kétoldalú mozgás értendő: az alkotó és a befogadó részéről történő egyaránt.)

E sajátsága alapján a szellemi alaptevékenységek közül legtávolabb az objektivitásra törekvő filozófia és a tudomány esik tőle, míg legközelebb az erkölcs és a vallás áll hozzá. A rokonságba természetesen beleértendők a megkülönböztető jegyek is. Így például a vallás én-kötődése az énség-tudat átformálását tűzi ki célul, függetlenül attól, hogy jellege szerint ezt milyen irányú átalakulással kívánja véghezvinni. A művészetnél, ha járulékosan előfordul is hasonló én-formálás, az semmiképp sem programszerű, tudatos célkitűzés terméke. Az erkölcs viszont úgyszólván az édestestvére a művészetnek, ha az énhez fűződő viszonyát vesszük hasonlítási alapul. Kettejük között talán csak az a különbség, hogy az erkölcs teljességgel magába forduló, alanyi aktivitás, amelyben az alkotó és a befogadó egy és ugyanaz. A művészetben különválik a kettő, az ugyanis tárgyiasuló, műalkotásokban megnyilatkozó intellektuális tartalomnak számít.

Az egyénivé válás

Az énnel való viszonya miatt foglya a művészet az idő változékonyságának. Az időciklusok sodrásában változik maga is, mert a korszakok egymásra következése voltaképpen az én-helyzetek átalakulási történetei: ahogyan módosul az én pozíciója az adott társadalmi-történelmi környezetben, úgy alakul át a művészetfilozófiai alapállás is. Leglátványosabban a nyugati művészet történetében érhető tetten ez a törvényszerű váltakozás, s ez a tény önmagáért beszél, hiszen éppen ebben a kultúrkörben haladt át az én-pozíció is a leglátványosabb változáson. Ez a civilizációteremtő művészi kibontakozás a görögség individuácója, egyénivé válása keretében zajlott le.

Hamvas Béla szerint i.e. 600 körül ment végbe az emberiség történetének leglátványosabb tudatváltása. Hamvas itt, az üdvtörténeti felfogás változásának hangsúlyával, ugyanarról a folyamatról beszél, amit mi az imént individuációnak, egyénivé válásnak neveztünk el. Ez a tudatváltás az irodalomban is lényegbevágó fordulatot eredményezett.



Bár a görögök körében az individuáció (egyénivé válás) valóban Kr.e. 600 körül vált nyilvánvalóvá, kezdetei sokkal előbbre nyúlnak vissza. Az individuáció során a törzsi társadalmi rendszer és az azzal együtt járó mítoszi gondolkodás fokozatos áttérése megy végbe az államalapító társadalmi modellre. A történés nem szorítható egy rövid időkeretbe. A sumérok és az egyiptomiak körében ismertté vált ősformája a 2500 évvel korábbi a görögök tudatváltásánál. Az utóbbi mégis egyedülállónak számít az egyénivé válások folyamatai között. A görögség individuációja vallástalanodó folyamat volt, a közel-keleti, az indiai és a kínai vallásos.



A törzsi társadalmakra jellemző mítoszi, naiv gondolkodásban az objektív és a szubjektív, a közösségi és az egyéni, a transzcendens és az immanens elválaszthatatlan egységet alkotnak. Az individuáció ezeknek az egybeolvadt elemeknek a szétválasztása. Ennek következtében az én (kiszakítva önmagát az egységérzetből) tudatosítja a benső és a külső különbségét: az alanyiságával szemben álló tárgyi világot, az egyediségével szembeni közösségiséget, valamint az immanens szférával szembeni transzcendens szférát. A történés kulcsszava a tudatosítás.

Nyugaton ez az én-fölfedező folyamat a keletitől eltérően ment végbe, itt a szétválasztás céloka a dolgok és az én önmagában valóságának a fölismerése volt. A későbbi végkifejletben ez utat nyithatott egy materialista világkép kialakulásához. Keleten a világi, az immanens szféra alárendelődött a magasabbra értékelt transzcendens szférának. Ez egyébként a zsidó gyökerű, eredetében Kelethez visszanyúló kereszténységre is jellemző. A felesnek mondható keleti individuációban az egyénivé válás céloka, hogy a szemben álló valóságok tudatosításával egy magasabb szinten, túllépve a naiv elfogadáson, immár tudatosan térhessen vissza az ember az egységérzethez. Az eközben benne végbement tudati átalakulás (önmegvalósítás) a tulajdonképpeni vallási célkitűzés. Ezért nevezhető a keleti individuáció vallásinak. Az orientális szemléletmódból adoptált nyugati vallás, a kereszténység is ebbe a táborba tartozik.

Nyugaton az egyénivé válás két egymást kizáró formában terjedt el: mint görög és mint keresztény individációs módszer. Az előbbi vallástalanodó, az utóbbi a vallásos egyénivé válás. A kettő sohasem tudott békességre jutni, a nyugati eszmetörténet úgy is leírható, mint az egyénivé válások ellentétes módszereinek a folyamatos küzdelme. Mindkét oldalon voltak olyan kísérletek, melyek a megbékélést hozó szintézis létrehozását tűzték ki célul, ám kétségtelen eredményeik ellenére ezek egyike sem járt sikerrel. A nyugati civilizáció a mai napig individuációs tudathasadásban szenved. Az évszázados együttélés folyamán azonban a két metódus világképe oly mértékben átszőtte egymást, hogy ma már lehetetlenség volna szólni az egyikről a másik nélkül. Így például a nyugati tudomány kulcsfogalma, a fejlődéselmélet teljességgel értelmezhetetlen volna a keresztény vallási gondolkodás tevékeny ráhatásának a figyelembe vétele nélkül. A keresztény teológia magyarázata is fogódzópont nélkül maradna a görög filozófiai előzmények ismerete nélkül, nem is beszélve a teológiát a modernitás korában ért ráhatásokról a tudományok fejlődése következtében. A nyilvánvaló összefonódások miatt mindig is aktuálisnak tűntek a két út összebékítésére tett próbálkozások. Különösen a korszakváltások időszakában kecsegtettek ezek a kísérletek a siker reményével.


Hellász Szókratésszel és utódaival, Platónnal és Arisztotelésszel lép az egyénivé válás végső fázisába. Egyfajta ókori szekularizációs folyamat keretében megy végbe ez a korszakalkotó átalakulás, melyben a törzsi vallás kultikus jellege egyre inkább áttevődik a politikum színterére: az állam kohéziós erejévé válik, állampolgári kötelezettséggé lesz az állami hivatalnokok irányítása alatt. A régi istenek mindinkább elveszítik valódi vallási tartalmukat, a mítosz jelképes, irodalmi alakjaivá válnak. Nagy Sándor idejében ezt a már szinte teljesen kész mintát a görögség diadalittasan terjeszti az egész civilizált világban, viszont ugyanebben az időszakban ismerkedik meg életközelségből a másik, tőle sokkal ősibb individuációs modellel, a keletivel is. Ennek hatása már érzékelhető a hellenizmust eluraló erkölcsfilozófiákban, a görög egyénivé válás módszerének első nagy közeledési kísérlete a vallásihoz mégis a késő római korban fellépő közép- és újplatonizmus volt. Ismét aktivizálta a megbékélés szándékát a hellén individuációs modell első újkori képviselője, a reneszánsz filozófia. A reneszánsz gondolkodás alkimista elfogultsága a szintézis tudattalan szándékát hordozta magában, hiszen az „aranycsinálás mesterségében” nemcsak a középkori vallási tendenciák törvényszerű végkifejlete, a misztikus beállítódás szekularizálása ismerhető föl, hanem a tudományos gondolkodás csíraszerű kezdete is. Az örökösök csak szemlesütve merik bevallani, de ettől még tény: a tudományos gondolkodás, különösképpen a modernitás szcientizmusának büszkeségei, a természettudományok, az alkímiából fejlődtek ki. A későbbiekben, a diszciplínák lassú önállósodásával az újkori bölcselet egyik központi problémája épp a vallás és az istenfogalom elhelyezése lesz a megalakuló új gondolkodási rendszerekben. A modellek fokozatos fejlődése közben, néhány kivételtől eltekintve, az új látásmód képviselői előtt egyre nyilvánvalóbbá válik a két út összeegyeztethetetlensége. A felvilágosodás és a vele egyidejűleg jelentkező ipari, technológiai társadalom világhódító, öntelt magabiztosságában végképp lemondani látszik a vallásról, s a (materialista, majd a pozitivista és a pragmatista) filozófia nevében a vallásos individuáció közeli végpusztulását hirdeti. Ebben a metafizikaellenes egyakaratúságban talán csupán a vallásos egzisztencializmus az egyetlen olyan említésre méltó kivétel, amely ismételten az egység szükségességére hívja fel a figyelmet. Gondolkodóik hangját azonban elnyeli a csatát nyertek megvetéssel telt, gőgös elutasítása. Ám a háború ezzel még nem ért véget. Mint nem először és nem utoljára, a győztesek megtörhetetlennek látszó ereje önmagában roppan meg: a posztmodern filozófia kritikája meginogtatja az újkori gondolkodás több száz éves épületének kartéziánus oszlopait. Ez azonban nem keresztény, hanem önmagából adódó kritikája, önbírálata a hellén egyénivé válás legújabb kori modelljének. Az anomália bizonyára újjáértékelő kiigazításra fogja ösztönzi a harmadik évezredbe lépő gondolkodókat, s az ezt szükségképpen követő bölcseleti korszakváltás, a vele járó időszakos elbizonytalanodással, jó táptalajul szolgálhat a vallásos egyénivé válás újjáéledéséhez és a szintézis újbóli szorgalmazásához is. Ezzel párhuzamosan a nyugatias életmódban való csalódás, a világháborúk, az ijesztő méreteket öltő környezetpusztítás, az elgépiesedés, eldologiasodás miatti egzisztenciális döbbenet egyre inkább utat nyithat a keleti életmodell térhódításának a nyugatiak körében. Az is tény, hogy a protestáns, majd a katolikus vallási reformmal az egyházak egyre inkább magukra találtak az ipari társadalom elidegenedett világában. Úgy tűnik újabb fordulópont elé érkezett a világ, Nyugaton ismét esély nyílott a vallásos individuáció térnyerésére. A spengleri kultúrmorfológia módszerét alkalmazva azt mondhatnánk, hogy korunk leginkább a kereszténység megszületését megelőző időszak kulturális légkörére hasonlít. Abban is, akárcsak a maiban, válságot élt át a korszakváltás előtt álló bölcselet, hódító útjukra indultak a keleti kultuszok, s a keleti befolyás nyomán a haldokló őshonos vallás szintén egyfajta karizmatikus megújuláson ment át.

A keresztény egyénivé válás valamivel később kezdődött, habár más a helyzetkép, ha előtörténetként a zsidó vallásos egyénivé válást is hozzákapcsoljuk. Így nézve egyidős a másik két nagy kultúrkör, a hindu és a kínai tudatváltásával. Szigorúan véve viszont a kereszténység a zsidó vallás alapjaiból fölépítkező, a hellén kultúrközegben nyugatiasodó, s a római civilizáció égisze alatt elterjedő világvallás. Eszerint a nézet szerint a nagy vallásos individuációk egyikének számít. Kettős gyökerű képződmény: tartalmát a zsidó vallás Pál és János¹ apostolok munkásságának köszönhető hellenizálásából nyerte, formáját pedig, a zsidó tradíció mellett, a Római Birodalomban elterjedt keleti kultuszok biztosították. Ugyanezek a kultuszok készítették elő számára a befogadásra képes szellemi közeget. Az apostoli korszakot követő három évszázad, az időszakonkénti véres üldözések ellenére is, fokozatos megerősödésének a kora. A konstantini fordulattal már polgárjogot nyerve léphetett föl a hellén individuációs modellel szemben, a hamarosan bekövetkező államvallássá nyilvánítása után pedig már győztesnek érezhette magát az egyénivé válások nyugati csatájában. Róma bukása után legfőbb feladata a letelepedett népek megkeresztelése volt. Ezt az egészen a 13. századik elhúzódó térítői küldetést sikerrel hajtotta végre megteremtve ezzel a lehetőséget a nyugati kereszténység további expanziójához, amely először a keresztes háborúk, majd a gyarmatosítás révén öltött testet. Hatalma csúcsán azonban, mint ahogy az lenni szokott, az ősi ellenfél, a hellén individuációs minta a humanizmussal és a reneszánsszal újból éledezni kezdett. Az újkor a két minta kényszerű együttélésének a története, melyben az egyik hanyatlóban, a másik fölemelkedőben volt. A házasításukra tett kísérletek inkább a feszültség megszüntetésének az óhajából adódtak, vagy az egyházi hatalom miatti félelemből, mint őszinte, meggyőződésből jövő szándékból. A keresztény egyénivé válás mintájának védnöke, az egyház még túl erős volt, az újjáélesztett hellén individuációs minta pedig (társadalmi elterjedtsége alapján) még túl gyenge, hogy határozott nemet merjen mondani a régi módszerre. Ez csupán az újkor végén, a felvilágosodás késői szakaszában történhetett meg, amikor a hellén egyénivé válás is megtalálta a maga nagyhatalmú védnökét, a polgári államot. Ezután viszont, az indusztriális érában, a legújabb korban, a keresztény befolyás rohamos térvesztése figyelhető meg. A vallásos individuáció mintája, mint ahogy azt az ellentétes oldal filozófus apostolai meghirdették, mégsem vált a múlt emlékévé. Sőt, újbóli föléledése észlelhető.

A vallástalanodó individuációval szembeni türelmetlensége ellenére a keresztény egyénivé válásnak is megvoltak a maga fényes, szintézist kereső korszakai. Legelső s talán mindmáig a legjelentősebb ilyen próbálkozás az alexandriai iskola kísérlete volt a keresztény vallás és a hellén bölcselet összeegyeztetésére. Ilyennek mondható a platonista bölcseletre hagyatkozó érett patrisztika is. Hasonló érdemekkel dicsekedhet az arisztotelészi gondolkodást fölfedező középkori skolasztika. Origenész, Ágoston, Tamás: az alexandriai iskola legjelentősebb gondolkodója, a patrisztika legnagyobb nyugati atyája, a skolasztika első számú teológusa: három hatalmas oszlop, akiknek időtálló gondolataira a házasság építménye támaszkodhat.

Mivel későbbi a hellén individuációnál, ezért a görög-római civilizált világban a kereszténység elterjedése voltaképpen az egyénivé válás vallásos ellenreakcióját jelenítette meg. A racionálisnak azt az érzelminek tekinthető, a hit szempontjából pedig akár irracionálisnak is mondható ellenpontozását, amely nagyon gyorsan egyenrangú ellenfelévé vált az értelemre esküdő hellén individuációnak. A mai napig. A középkorban győzedelmeskedni látszott, az indusztriális érában veszíteni. Mindkét alkalommal csupán látszott. Nem hiszem, hogy bármelyikük végső győzelmet arathat a másik fölött.
Ez nem is volna kívánatos, hiszen ez a kétpólusúságra alapozódó európai kultúrkör végét jelentené. Több száz éves együttélésük során elválaszthatatlanul összefonódtak, akárcsak a sziámi ikrek. Amikor sebet ejt az egyik fél a másikon, akkor ezzel önmaga ellen is vét, hiszen megtagadva a másikat önmaga egyik felét is elveti. A jelen helyzetben önpusztítással fenyeget minden másik fél elleni támadás.

---

1) Pontosabban a szent páli leveleken és a Biblia negyedik evangéliumán alapuló hellenizálásról kellene beszélnünk. A hagyomány szerint János apostol írta a negyedik evangéliumot, ám ez nem valószínű. Az sem, hogy ő lett volna az evangéliumban emlegetett szeretett tanítvány.