Az agincourti ütközet (1415. október 25.)

1. rész
2. rész
3. rész

Végkifejlet:

A csata végén történt még egy dolog, ami azóta is szégyenfolt Henrik hírnevén. A harc közben három francia lovag, köztük Agincourt lovagja összegyűjtött egy kisebb csőcselékből álló egységet, és a környező erdőket megkerülve megtámadta az angolok táborát. Az ott lévő kis számú őrséget legyűrték, majd fosztogatni kezdtek. Többek között Henrik személyes tárgyait is elrabolták, és még az egyik koronáját is. Időközben a csata véget ért és Henrik 600 emberével visszatért a táborba, ahol szétverték a francia lovagok magánhadjáratát. Amikor Henrik felfedezte, hogy személyes tárgyait is háborgatták, iszonyú haragra gerjedt és parancsot adott a francia (csatában elfogott) hadifoglyok lemészárlására. Az angol nemesi gyalogság nem vett részt a mészárlásban, és több lovag tiltakozott is a királynál, de az íjászok a zsákmány reményében örömmel estek neki a francia foglyoknak. Pontos adat nincs a meggyilkoltak számáról, de a szemtanúk szerint több foglyot öltek meg, mint magában a csatában. (Némely történész szerint azért került sor a foglyok kivégzésére, mert Henrik tartott a nagy számuktól és attól, hogy a francia lovagok többsége még harcba sem bocsátkozott. Attól tartott, hogy ha mégis rájuk támadnak a lovagok, akkor a fogoly francia gyalogság is újra harcba száll.)

Mindenesetre Henrik ezt az incidenst töröltette minden hivatalos történeti munkából, csak halála után lehetett része a történelemnek.

A francia veszteségek száma döbbenetesen nagy volt, és ami különösen hihetetlen: a francia nemesség közel fele meghalt, vagy foglyul esett. Ami még fontosabb az ezután következő történelmi események szempontjából; pont azon tartományok nemesi családjai szenvedték a legnagyobb veszteséget, melyek a királyi trón támaszai voltak. A francia foglyok száma 1.500 körül mozgott, ők mind nemesek voltak, és csak évek múlva, váltságdíj fejében jutottak haza. De többekért nem is fizették ki a váltságdíjat, így örökre Angliában maradtak. Halottakban a franciák megközelítőleg 8-10.000 embert veszítettek, ebből több mint 5.000 nemesi család sarja. Többek között életét vesztette a connétáble Charles Ier d'Albret is, Brabant hercege, több tartomány grófja, mint pl.: Marle, Vendome, Blamont, Grandpre. Fogságba esett Orléans-i Károly herceg, Bourbon hercege és még sokan mások. Összesen 1 connétable (ami a király és örököse; a dauphin után a legmagasabb rang), 3 herceg, 5 gróf és 90 báró.
Az angolok vesztesége szinte jelentéktelen, több forrás egybehangzóan mintegy 100 főben állapítja meg, viszont köztük van York hercege és Suffolk grófja is. (A gróf még Hartfleurnél halt meg vérhasban.)

A csata után Henrik egy napos pihenőt engedélyezett katonáinak, majd tovább vonultak az eredeti cél Calais felé, ahova október 29-én meg is érkeztek. A városban kitörő öröm fogadta az angol királyt és seregét.



Az angol győzelem okai:

Az angolok érdemeit nem kisebbítve kijelenthetjük, hogy Henrik a győzelmet elsősorban a franciák hibáinak köszönheti. A connétáble, és vele az egész francia hadvezetés több olyan alapvető hibát követett el a csata előtt és közben, amelyek külön-külön is megnehezítették volna a győzelmet, így együttesen viszont teljes vereséghez vezettek. A teljesség igénye nélkül próbáljuk meg összeszedni ezeket a hibákat.

1. A szűk csatatér:
A franciák abban az előnyben részesültek, hogy ők maguk választhatták meg a csatateret. Ahogy Henrik csapatai átkeltek a Somme folyón, már csak egy olyan helyet kellett keresniük, ami a Somme és Calais között fekszik, és ahol elzárhatják az angolok útját. Mivel az angolok gyorsan közeledtek, a felderítőik pedig még előttük is 1-2 nappal előbbre jártak, ezért az érthető, ha Agincourt előtt már nem volt mód a megállításukra. Viszont a közvetlen hely megválasztásra nem fordítottak figyelmet. Valószínűleg azért esett a két oldalt erdővel határolt szántóra a választásuk, hogy ezzel megakadályozzák az angolok esetleges oldalirányú kitérését, és ezzel a csata elhalasztását. Viszont az érthetetlen, hogy nem gondoltak arra, miszerint ezáltal ők maguk sem lesznek képesek manőverezni a csata során, ami főleg a nagyszámú lovasság szemszögéből nézve volt végzetes. Kissé északabbra megfelelő nyílt terültet lett volna egy síkmezei csata megvívására.
Igen valószínű, hogy a francia hadvezetés, akik magukat Agincourt lordjánál szállásolták el, egyszerűen kényelmi szempontokat is figyelembe véve döntöttek a közelebbi szántó mellett, mivel az közelebb esett a szállásukhoz. Mindenesetre így esély sem kínálkozott a nagyobb számú haderő által meglévő fölény kihasználására.

2. A francia hadvezetésen belüli ellentétek:
A hadvezetésen belül olyan főnemesek kaptak helyet, akik egymás ellenébe már amúgy is polgárháborúba taszították Franciaországot. Ezek után nem csoda, ha a csatában is saját nézeteik szerint, önkényesen osztogattak parancsokat, és senki mástól nem tűrték el, különösen Orléans-i Károly herceg, aki még a connétable parancsait sem fogadta el. Ilyen feltételek mellett egy sereget lehetetlen csatába vezetni.



3. Önkényes lovagok:
Mint láttuk; a csatát önkényesen a türelmetlen lovagok egy csoportja kezdte, akiket Vendome grófja vezetett (életét is vesztette). Az ő kirohanásuk után pedig jóformán már az egész francia sereg támadásba lendült, pedig erre parancsot sem kaptak. Az önkényesség pedig súlyos káoszhoz vezetett a centrumban, ahol már képtelenség volt a csapatokat szétválasztani és visszarendelni.

4. A Longbow (hosszúíj):
V. (Bölcs) Károly francia király az 1300-as évek második felében felismerte, hogy a klasszikus lovagi harcmodorral, amivel addig harcoltak, nem lehet sikert elérni az angolok ellen. Erre volt keserű lecke Crécy és Poitiers is. A százéves háború második szakaszában a franciák éppen azért értek el sikereket, mert kiismerték az angolok stratégiáját, és a csatákban mindig figyelmet fordítottak arra, hogy a longbow íjászokat még a csata kezdetén megsemmisítsék, vagy szétkergessék. Ugyanis bizonyítást nyert, hogy ha ezeket a kevésbé képzett, paraszti csapatokat nagy erővel támadják, akkor legtöbb esetben harc nélkül megfutnak. Ez Agincourtnál elmaradt. A francia lovagok a pusztító nyílzáporban pánikba estek, igen valószínű, hogy amúgy is inkább a gyalogság felé a centrumba törtek, akik pedig elérték az angolok vonalát, azoknak a támadása végleg megtört a cölöperdő védelmen. Így az angol íjászok mindvégig részt vettek a harcban, és már 200-250 m távolságból óriási veszteséget okoztak a franciáknak, morálisan pedig ha lehet még nagyobbat.
A francia íjász csapatok bevetésére nem is került sor, hiszen legtöbbjüket az első, második sorban türelmetlenül lökdösődő nemesség valamelyik magasabb rangú tagja egyszerűen elvezényelte a csatatérről. Később pedig már mód sem volt a bevetésükre az összekeveredett csapatok miatt.

5. Az időjárás:
Az agincourti csata jó példa arra, hogy az ókorban és a középkorban miért is nem vívtak ősszel, vagy télen csatákat. Az őszi eső által felázott talajon a nehézpáncélos lovasok és gyalogosok mozgatása, és csatában való manőverezése igen nehézkessé vált, különösen a támadó félnek, akik jelen esetben a franciák voltak. A lovak, melyek az emberek súlyán felül még 40-50 kg páncélzatot és fegyver is kénytelenek voltak hordani, a felázott talajon nehezen mozogtak, sok megcsúszott, elesett lábát törve. Ez kombinálva a keskeny csatatérrel, végzetessé vált.
Az esős, nyirkos időjárás tovább növeli a betegségek kialakulásának esélyét, és a nyirkos, hűvös szélben az emberek erejét és állóképességét csökkenti. Ezért ilyen időben a seregek katonai potenciálja mélyen alulmarad egy nyári vagy tavaszi időjárási körülmények között lezajlott csatában.



Érdekességek a csatával kapcsolatban:

Az agincourti csata több érdekességgel is szolgál:

1. Kevésbé publikált, de ez volt az első csata, ahol egy puskából kilőtt golyó megölt egy ellenséges (jelen esetben angol) katonát.

2. Egy Sir Peer Legh nevű angol birtokos is részt vett Henrik hadjáratában és az ütközetben, ahová masztiff kutyáját is magával vitte. A csatában Peer súlyosan megsebesült és elterült a földön. Ekkor kutyája elé ugrott és nem engedte a francia katonákat közel, akik meg akarták ölni Peert. Mindaddig védelmezte, amíg Peer bajtársai segítségére nem siettek.

3. Nemrégiben előkerült írásos emlékek bizonyítják, hogy az ókori görögöknél és a rómaiaknál is elterjedt káromkodási forma volt a feltartott középső ujj és az egyik legdurvább sértésnek számított. Korábbi elméletek szerint viszont a középső ujj felmutatása, - mint sértés - az agincourti csatában tűnt fel először. Az ütközetről szóló legenda - amelyet írásos emlékek nem támasztanak alá - úgy tartja, hogy V. Henrik győztes angol király katonái emelték fel így a kezüket, miután a franciák a csata előtt azzal fenyegetőztek: levágják az elfogott angol íjászok középső ujját, hogy többé ne tudjanak megfeszíteni egy íjat. (Tehát itt nem "ama" bizonyos szervre utaltak.)

A százéves háború folytatása (1415-1453):

Agincourt jó alapnak bizonyult a háború további folytatásához. És bár V. Henrik csak 1417-ben tért vissza újra a kontinensre, de akkor egész Normandiát elfoglalta. Később még nagyobb területeket foglaltak el, köztük: Maine, Gascony, Guienne, Limousin, Rouergue tartományokat, majd az egész Szajna völgyet, beleértve Párizst is 1436-ban. Hogy innen hogyan folytatódott tovább a háború menete, az már egy másik történet.