Uluru

Ausztrália sivatagos északi tartományait kutatva, William Gosse térképész 1873-ban kupolaszerû szikladombláncot fedezett fel Alice Springstõl délnyugatra. A legmélyebb benyomást egy nagy vörös monolit keltette benne, melyet Ausztrália miniszterelnökérõl, Sir Henry Ayersrõl, Ayers-sziklának nevezett el. Ám azt nem tudta, hogy a lenyugvó és felkelõ nap színeiben pompázó sziklának az õslakók már adtak nevet: Uluru.


Amikor a nap hajnali sugarai szétfutnak az égen, az Uluru fényleni kezd. Az óriási monolit feketébõl sötét mályvaszínûvé változik, s körvonalai fokozatosan egyre élesebbek lesznek. Amikor a nap elsõ sugarai rásütnek, a kövön a vörös és rózsaszín különféle árnyalatainak pazar orgiája tör ki, a színek elképesztõ sebességgel kergetik egymást a felszínén. Üregeibõl eltûnik a sötétség, s végül az egész szikla fürdik a sivatagi napfényben. A színek változása egész nap folytatódik, estére az egész színképet végigjárják az aranyos és rózsásvöröstõl a karmazsinvörösig és a mély bíborig.

Az Uluru ugyanúgy Ausztrália szimbólumává vált, mint a sydneyi operaház. Ám a modern épülettel ellentétben a szikla az ország távoli múltját idézi, amikor a földrészen még csak az õslakók éltek. Õk adták neki az Uluru (ejtsd: úlra) nevet, ami ma is hivatalos elnevezése, noha a másik, az 1873-ból származó Ayers Rock az ismertebb.

Minden rés, hasadék, bemélyedés, göröngy és barázda jelentéssel bírt az õslakók számára. A vízfolt lennt az egyik oldalon a mérgeskígyó emberek vére volt, akiket egy híres "álomidõbeli" csatán gyõztek le. A lyukak egy simára kopott sziklatömbön egy rég meghalt ellenség szemei, egy másikon a kidudorodás az alvó õsapa orra. És ugyanígy rendeltetése volt minden barlangnak a sziklatalapzat körül.



A látogatót elõször az döbbenti meg a már 100 km-rõl látható sziklában, hogy milyen váratlan hirtelenséggel emelkedik ki a síkságból, azután pedig hatalmas tömege képeszti el. A 348 m magas és alapjánál 9 km kerületû Ulurut gyakran a világ legnagyobb monolitjának nevezik, pedig valójában egy jórészt lesüllyedt "hegy" csúcsa, a hegy becslések szerint 6 km-re nyúlik a felszín alá. Mintegy 550 millió évvel ezelõtt a szikla az Ausztrália közepét borító tenger alatt rejtõzött, de késõbb az óceán visszahúzódott, és a földkéreg fokozatos mozgásai és felemelkedése a kõzetet az oldalára döntötték.

A sziklát egyfajta vörös homokkõ, az arkóza építi fel, amely nagy mennyiségû földpátot, valamint különféle vas-oxidokat tartalmaz. Ez az összetétel idézi elõ a figyelemre méltó színváltozásokat, amelyek akkor jönnek létre, amikor az éjszakából hajnal, a hajnalból nappal és a nappalból alkonyat lesz. Sokan csupán azért látogatják meg az Ulurut, hogy megfigyelhessék rajta a különbözõ nap és évszakokban megjelenõ fényhatásokat. Esõben olyan, mintha folyékony ezüst vonná be. Felszíni hasadékaiból tomboló zuhatagok ömlenek alá, a szakadékos oldalain lezúduló vízesések pedig idõszakos tavakká gyûlnek a környezõ sivatagi talajon.

Alaposabban megfigyelve a sziklát, szembeötlik felszínének formagazdagsága, az esõ és a szél munkájának nyomai. Az erózió vájta barlangokat és állandó tavacskákat a bennszülöttek szent helyeknek tartják, akárcsak azokat a hasadékokat, repedéseket és barázdákat, amelyekben állati vagy emberi alakokat vélnek felfedezni.


Az Ayers-szikla (Uluru) lakói

A mitikus idõben még képlékeny volt a Föld, s a kialakulás idejét élte. Félig ember, félig állat héroszok járták a világot, ösvényeket és utakat vágva utódaiknak a határtalan ausztrál sivatagon át. Esõvízgödröket és a kiszáradt folyómedrekben vizet tartalmazó mélyedéseket hoztak létre s hagytak örökül. A kietlen vidékek bennszülötteinek élete attól függ, ismerik-e az álomidõbeli csapások mentén elhelyezkedõ vízlelõhelyeket, ennek ismeretét dalok és rituális szertartások formájában apáik hagyományozták rájuk. Az "álomidõ" kora azonban sokkal összetettebb ennél, titkait és varázsát a lelkük mélyén, az érzelmeikben maguk a bennszülöttek õrzik. A kívülálló csupán röpke bepillantást nyerhet a legendák és mesék szitaszövetébe.

Uluru távoli útjelzõ az "álomidõ" korának ösvényein, melyek behálózzák az egész kontinenst. Északi lejtõje a Pitjantjatjara, a nyúlkenguru emberek mitikus idõbeli otthona volt, míg déli lejtõjét a Yankuntjatjarák, a szõnyeg-kígyó emberek lakták. A hegy közelében két nagy csata zajlott, melyek ma is élnek az õslakók dalaiban és szertartásaiban.

Az "álomidõ"-ben délrõl a mérgeskígyó emberek kegyetlen törzse érkezett az Uluruhoz azzal a szándékkal, hogy elpusztítsák a szõnyeg-kígyó embereket. Bulari, a szõnyeg-kígyó földanya azonban szembeszállt velük, a halál és a betegség mérgezõ felhõjét lehelte rájuk, s így gyõzedelmeskedett a támadók felett. Néhány mérgeskígyó ember testét ma is õrzi az Uluru alakja. A túlélõk visszamentek délre, hogy más kígyótörzseket támadjanak meg, ám ott is hasonló sorsra jutottak.

Az északi lejtõn élõ nyúl-kenguru embereknek is szembe kellett nézniük egy agresszív ellenséggel, a félelmetes ördögdingóval. Ez a fenevad egy ellenséges törzs dalaitól kelt életre, s mielõtt szabadjára engedték, vad gyûlöletet oltottak belé. A nyúl-kenguruk hihetetlen ugróképességüknek köszönhetõen tudtak egérutat nyerni, kétségbeesett menekülésük során ejtett lábnyomaik ma is láthatók az Uluru lábánál lévõ barlangrendszerben. Végül úgy menekültek meg, hogy az erõt adó totemet kitépték a fenevad szájából.



A geofizikai alakzatok jelentõsége

A rozsdavörös szikla alapanyaga üledékes homokkõ, mely az idõk során lemezesen válik le, hasonlóan ahhoz, ahogy a kígyó vedli le a bõrét. Ennek következtében a sziklatömb mindig megõrzi jellegzetes alakját. A dalokban és mesékben az Uluru testén lévõ minden geofizikai alakzatnak jelentése van. A szikla egymásra rétegzõdésében az õslakók Kandju gyíkot látják, aki elveszett bumerángját keresi. Az északi oldalon van az a híres alakzat, melyet a bevándorlók Koponyának neveznek, mert a vízmosások mintázata emberi fejet formáz.

A szikla természetes vízgyûjtõ. Talapzata körül, ismereteink szerint, 11 esõvízgyûjtõ gödör és lyuk található, melyek éltetõ folyadékkal látják el az ott élõ embereket, az odalátogató állatokat és a gyér növényzetet. A sziklák üregeit több helyen szentként tisztelt barlangfestmények díszítik; némelyek kizárólag csak nõk, mások csak férfiak számára készültek. Egyik nem sem nézhet a másik barlangjának irányába, sõt akkor is el kell fordítaniuk a tekintetüket, ha tiltott helyeken haladnak át. Még 1978-ban is halállal fenyegettek meg egy európai asszonyt, mert a tilalom ellenére felkeresett egy nõk számára tabu helyet. Az Ayers-szikla volt a helyszíne a nagy visszhangot kiváltó Azaria-ügynek is. A Chamberlain család azzal a panasszal fordult bírósághoz, hogy egy dingó ellopta és megölte a csecsemõjüket. Nem derült ki, hogy a kisfiú halálának bármi köze lenne az õslakók legendáihoz, az esetet mindemellett a világ legkülönösebb "gyilkosságai" közt tartják számon.

A nyúl-kenguruk területén lévõ Mala barlangjába idegenek már nem juthatnak be, itt történik a helybeliek törzsi beavatása, A bennszülöttek szerint a sziklafolyosó különös jeleit és feliratait az õsi mitikus idõ s az azt követõ korok beavatottjai karcolták a falba. A fiúkat a barlang szájánál egy nagy, lapos kõre fektetik, s okkerrel befestik. E természetes asztal mellett egy szikla hever, egy mitikus idõbeli õsapa alvó alakja. Mala barlangja az õslakók szemében a "boldogság helye", ahol a visszatérõ hívek, azok a bennszülöttek, akik elutaztak, majd hazatértek, örömkönnyeket hullatnak, amikor felidézik saját beavatási szertartásukat.

Milyen érzéseket kelt a szikla a látogatóban?

Az Ayers-szikla, amelyet Ausztrália fehér bõrû lakossága "halott szív"-nek nevez, minden megválaszolatlan kérdésével együtt mindinkább csupán turistalátványosság lesz. Sokan felkaptatnak a hegyoldalba festett fehér vonal mentén, de már csak a tetõrõl eléjük táruló rendkívüli panorámát filmezik le.

Kevés ember akad, aki ne lepõdne meg azon, milyen erõs érzelmi hatást vált ki belõle az õslakók Uluruja. Robyn Davidson ausztrál utazó, aki teveháton járta be a fél kontinenst, Ösvények címû könyvében így írja le érzéseit: "A szikla megfejthetetlen erejétõl sebesen verni kezdett a szívem. Soha nem találkoztam még semmivel, ami ilyen kísérteties, õsi gyönyörûséget árasztott volna." A látogatók többsége is hasonló érzésekrõl beszél, s rendszerint meg is lepõdnek, milyen erõs érzelmi reakciókat vált ki belõlük valami, ami végül is nem más, csak egy jókora kõdarab…