Tatárdúlások a Duna és Tisza közén a 15 éves háború idején

A magyar történetírás hagyományosan a „tatárjárás” kifejezést alkalmazza a krími tatárok által a 16. századtól a 18. század elejéig elkövetett későbbi támadásokra is.

A tatár Krími Kánság a 15. században vált ki az Arany Hordából, akárcsak a Rjazanyi, a Kaszimovi, az Asztrahányi és a Szibériai Kánságok. A Krími Tatár Kánság alapítója a dzsingiszida Hadzsi Giraj kán volt, aki 1449-ben kinyilvánította magát a Krím önálló uralkodójává. Mengi Giraj kán 1475-ben elismerte a Kaffa városát elfoglaló oszmán-törökök fennhatóságát. Ettől kezdve a kánság a viszonylagos önállóság mellett, mintegy három évszázadon át az Oszmán Birodalom vazallus állama volt. Élén a kán állott, saját államszervezetük volt, jóllehet a kánok személye gyakran változott a szultánok akarata szerint.

A Krími Kánsághoz részfejedelemségek is tartoztak, de a moldvai tatárok nem voltak a krími tatárok fennhatósága alatt. Ám e két terület tatárjai gyakran voltak jelen az oszmán-török hadseregben. A Krími Kánság II. Bajazid török szultán uralkodása alatt ismerte el a török hűbéri függőséget, és ettől kezdve, hűbéri kötelezettségként, csapatokkal támogatták a szultánt háborúiban, bár többnyire csak a balkáni, közép- és kelet-európai harcokban vettek részt. A török főseregek mellett így több tízezer fős tatár hordák vonultak fel Európa keleti és déli hadszínterein. A tatár seregeket pedig gyakran török segélyhadak egészítették ki, akik megtámadták az ukrán, a litván és az orosz területeket. A Krími Kánság jogi helyzete a Török Birodalomban az Erdélyi fejedelemség helyzetével volt hasonló, azzal a különbséggel, hogy a tatárok vallási szempontból közelebb álltak a törökökhöz, hiszen maguk is mohamedánok voltak, így e két nép közötti szövetség természetesnek mondható.

A 15 éves háború (1591-1606) igen hosszú háború volt, mint azt már a neve is sugallja. Eredményeként felbomlott az addigi meglehetősen épen maradt magyarországi középkori településszerkezet, egykor virágzó települések százai tűntek el a térképről hosszú időre vagy örökre, pedig a megindult háborútól Magyarországon és Európában is kezdetben mindenki a török kiűzését várta. A zsitvatoroki béke 1606-ban végül is a korábbi erőviszonyok látszólagos megszilárdulását hozta, azaz a helyzet szinte változatlan maradt, de Magyarországon megindította az időközben elpusztított helységekben a lakosság etnikai kicserélődését. Az elnéptelenedett területeken már nem magyarok, hanem délszlávok, románok telepedtek meg.

„Kutyafejű tatár” – Tatár íjász ábrázolása


















A háború amúgy is könyörtelen pusztításait tovább súlyosbították a törökök szövetségeseként megjelenő „kutyafejű tatárok”. A tatárok a törököknél sokkal kegyetlenebb, vérszomjasabb, zsákmányra éhesebb harcosok voltak, és ezen kívül érdekeltek voltak a lakosság elhurcolásában is, hiszen a 16. században a krími tatárok a rabszolgapiacaikról váltak ismertté Európa szerte. Nem nehéz elképzelni mennyien élhették túl a Magyarországon rabszolgaláncra vertek közül a Krím-félszigetig tartó gyaloglást. A korszak túlélői ilyen jellegű jelentéseket írtak: „az tatárok Szent-György napban feljövének és rablásáért az szegénység megfutamék, az egész föld elpusztúla, kit levágának, kit elvivék az szegénységbe.” Ezeket írta Hartyány János a szepesi kamarához Sárospatakról, hova a tatár s török elől menekült, 1597. július. 28-án. A kor osztrák és magyar hadvezérei a Török Birodalom hanyatlásának jelét látták abban, hogy az oszmánok nagy számban használták a tatár segédcsapatokat. Ezek az alakulatok nem voltak jók a közelharcban, csak arra alkalmazták őket, hogy végigpusztítsák a vidéket, rabokat hurcoljanak el. A várak ostromára, szabályos ütközetekre kevéssé voltak alkalmazhatók. A tizenöt éves háború alatt többször is megtörtént, hogy a tatárok Magyarországon teleltek, ami miatt a török csapatoknál is félelmetesebb ellenségnek számítottak a lakosság körében.

A 15 éves háború ideje alatt a tatárok többször is megjelentek a Duna és a Tisza közötti térségben. Feltételezhető, hogy Szeged lakói már 1594 nyarán tatár segédhadakkal ismerkedhettek meg. Legalábbis Gázi Giráj kán arról értesítette a török nagyvezért, hogy a város érintésével készül Budára vonulni. 1596 tavaszán a tatárok már bizonyíthatóan jelen voltak Magyarországon. Ekkor a Körös és Maros folyók közötti térség településeit dúlták fel. 1597/1598 telétől fogva Zombor város „élvezhette" évről évre rendszeresen a környékén telelő tatár hadak „vendégszeretetét”. Innen kiindulva pusztították a tatárok az Alföld mezővárosait, azaz a korabeliek szavaival élve „sok pusztaságot tőn az török birodalmában Tisza-Dunaközön, sőt az Alföldet, a Tisza mellékét igen megrablá“.