A Mini-sztori

A legendás Mini papírra vetõje, Sir Alec Issigonis 1906-ban született a mai Törökország területén fekvõ Smyrna városában, bajor anya és brit állampolgárrá vált görög apa gyermekeként. A görög-török háború után ázsiai pozícióit elveszített Görögországból a megözvegyült anya és a fiatal Alec 1922-ben Londonba költözött. Itt mérnöki tanulmányokat folytatott, majd 1936-ban dolgozni kezdett a Morris Motorsnál, Cowley-ban. Az Austin és Morris márkák egyesülésével 1952-ben létrejött British Motor Corporation (BMC) a szuezi válság idején üzemanyag-takarékos kisautót igényelt. A konszern vezetõje, Leonard Lord erre a célra felkérte Issigonist, aki teljesen szabad kezet kapott, csupán a cég mér meglévõ A-sorozatú motorját kellett használnia.



Issigonis és kis csapata hozzálátott a Mini megtervezéséhez. Tervük az volt, hogy a lehetõ legkisebb helyen szállítsanak négy felnõttet és némi csomagot. Mikor kigondolták a 300 × 120 × 120 mm-es dobozba passzoló autócska méreteit, már csak az erõforrás elhelyezését kellett megoldani. Issigonis korábban épített egy speciális Morris Minort elsõkerékhajtással és keresztben elhelyezett motorral, így nem kétséges, hogy ezt az ötletét a Mini esetében is felhasználta. Ehhez csupán a sebességváltót kellett megfelelõ helyre beépítenie. További takarékosságnak számítottak az apró, 10 colos kerekek és a teljesen független, kompakt felfüggesztés mind a négy keréken.

1958 nyarán Issigonis elvitte a Lordot egy körre a gyár udvarán az egyik korai prototípussal. A fõnök gyorsan döntést hozott: kiadta Alecnek, hogy egy éven belül küldje gyártásba az autót. Ez meg is történt: 1959 tavaszától Londbridge-bõl Austin Seven, Cowley-bõl Morris Mini-Minor márkajelzéssel gördültek ki a kiskocsik, a hivatalos premiert augusztusban tartották.

Az új autó legolcsóbb változata kezdetben mindössze 500 angol fontba került a hazai piacon, ahol a Mini hamarosan megtalálta a helyét. Elsõ gyártási évébe, 1959-ben még csupán 20 ezret sikerült eladni, 1962-re a BMC már évi 200 ezer példánnyal számolt, és a következõ 15 évben hasonló értékesítési adatokkal büszkélkedhetett.



Eredetileg családi autónak készült, a Mini sokoldalúsága és egyénisége a hatvanas évek legnépszerűbb autójává avanzsálta. A kiskocsi hamarosan több lett, mint autó: divat, életstílus, az évtized ikonja.

Számos karosszériaváltozat követte az eredeti modellt. Az 1960-tól 1964-ig tartó idõszak ebbõl a szempontból kifejezetten gyümölcsözõnek bizonyult: elsõként a kombi és áruszállító, majd a pick-up, végül 1961-ben Wolseley Hornet és Riley Elf néven luxusváltozat is készült a Minibõl. Utóbbi két típus a márkákra jellemzõ hűtõmaszkkal és tágasabb csomagtartóval bírt.

Szintén 1961-ben jelent meg a Mini Cooper, a kisautó nagyteljesítményű változata a versenyautó-mérnök John Cooper közreműködésével. A Mini eredeti 848 köbcentis, 34 lóerõs motorját egy 997 köbcentiméteres, 55 lovas négyhengeresre cserélték, továbbá elõre tárcsafékeket szereltek fel. 1963-ban a Cooper S következett 1071 köbcentis erõforrással és 160 km/h-t megközelítõ végsebességgel. Már az alapmodellt és a Coopert is használták versenyzésre, a Cooper S-bõl igazi raliautó született. A BMC három alkalommal, 1964-ben, 1965-ben és 1967-ben is megnyerte vele a Monte-Carlo ralit, olyan híres pilóták közreműködésével, mint Paddy Hopkirk, Rauno Aaltonen és Timo Mäkinen.



1964-tõl a Cooper S már az A-sorozat új, 1275 köbcentiméteres erõforrását kapta, és volt egy rövidke életű 970 ccm-es változat is. Az alap Cooper közben 998 ccm-es motort kapott, amelyet a Wolseley és Riley márkákba is beszereltek. A kínálat másik végét a szabadidõs Mini Moke jelentette, amelyet eredetileg katonai célokra fejlesztettek ki. Szintén 1964-ben került Hydrolastic felfüggesztés az autóba.

1967-ben enyhe modellfrissítés keretében jelent meg a Mini Mark II, új hűtõmaszkkal, nagyobb hátsó ablakokkal és kisebb kozmetikai változtatásokkal. Az alapmodellt a 848 ccm-es alternatívájaként már a 998 köbcentis motorral is lehetett rendelni, továbbá elvetették az Austin és Morris neveket: az autócska a továbbiakban csupán Mini márkajelzéssel került forgalomba. Szintén a modellváltás keretein belül új ablakokat szereltek fel, és elrejtették az ajtózsanérokat. A Riley és Wolseley változatok gyártását megszűntették, viszont új frontkiképzésű sorozatot hoztak létre Clubman néven. Bemutatkozott az 1275 GT elnevezésű változat, a Cooper szériából pedig csak az 1275 köbcentis S élte túl a harmadik generációt, mielõtt 1971-ben befejezték a gyártását. A van és pick-up továbbra is készült, a Mini Moke azonban 1968-ban kikerült a kínálatból: csupán Ausztráliában, majd Portugáliában készítették továbbra is.



A milliomodik Mini 1965-ben készült el, a második millióra viszont már csak 1969-ig kellett várni. A legmagasabb éves legyártott darabszámot, 318 ezret, 1971-ben érték el. Az 1972-es hárommilliomodik autót 1976-ban követte a 4.000.000-s szám. Ekkor a tulajdonos British Leyland már a Mini utódján dolgozik, amely 1980-ban Austin Mini Metro néven mutatkozik be. Ekkor eltűnik a kínálatból a van, pick-up, Clubman, 850 és 1275 GT változat, csupán az 1000-es verziót hagyják meg. A Mini húsz éves születésnapjára különleges kiadást készítenek, majd 1986-ban legördül az ötmilliomodik autó a longbridge-i üzem szerelõszalagjáról.

1986-ban a British Leyland a Rover tulajdonába került, és Graham Day irányításával megkezdõdik a Mini újjáélesztése. A "Sohasem fogod elfelejteni az elsõ Minidet" és a "Mininek is vannak érzései" szlogenek segítségével ismét sikerült népszerűvé tenni a modellt. Japánban az 1985-ben elkelt 1000 autóhoz képest 1990-ben 12 ezret tudtak értékesíteni, ezzel a 46 ezer eladott autó az utóbbi évek egyik legjobb értékesítési adatát jelentette.



Ekkorra a Mini már a harmincadik születésnapját ünnepelte! 1990-ben a Rover - John Cooper segítségével - visszahozta a Mini Coopert, elsõként csak korlátozott darabszámú, majd sorozatgyártású modellként. Az alaptípus 1275 köbcentis, de megerõsített motorjával szerelt Cooper hamarosan a Mini kínálatának legnépszerűbb modelljévé vált. Sok házi átalakítás követõen 1992-ben a Rover elkészítette a kabriót, amely 12 ezer angol fontos árával minden idõk legdrágább Minije volt, de még mindig talált magának piacot.

1994-ben a BMW megvásárolta a Rovert, ezzel a Land Rover, Rover és MG mellett a Mini is a BMW Group márkájává vált. A bajorok befektetésének köszönhetõen 1996-ban bejelentették, hogy az ezredfordulóra elkészülnek a Mini utódjával, amelyet a britek fognak gyártani. Közben megjelent az 1997-es modellév műszakilag felfrissített Mini és Mini Cooper modellje: mindkettõt az 1275 köbcentis, befecskendezéses, 63 lóerõs A-sorozatú motor hajtotta. A kisautó alapára 9000 angol font volt, de a számos felszerelés, fényezés és kárpitozás közül válogatva az új tulajdonosok sokkal többet költöttek autójukra. A Rover tisztán láttatta, hogy a Mini már nem tömeggyártású modell, sokkal inkább presztízsautó, a Mini-kultusz felhasználásával egy életstílus kifejezõje szeretne lenni. Ebbõl az alkalomból új emblémát is bemutattak.



A jövõbeli Mini elsõ prototípusa, a Project R50 az 1997-es Frankfurti Autószalonon mutatkozott be, míg a végleges változat premierjét a 2000-es Párizsi Autókiállításon tartották. 2001-ben az európai és ázsiai piacokon megindult a Mini One alapmodell és a sportos Mini Cooper, valamint Cooper S értékesítése, a továbbiakban azonban Észak-Amerikában is forgalmazni szeretnék a típusokat.