Tudta-e?
hogy az egész naprendszerünkben a leghidegebb pont a Hold jeges pólusán található, ahol a hőmérséklet -240 Celsius.

102. szám - 2013. március 01.

Nevelési attitűdök, amelyekben felnövünk

Harag a fejlődő személyiségben

Elfojtani vagy kifejezni? Ha a haragot nem tanuljuk meg helyesen kezelni, ha nincs lehetőség rá, hogy azt kimutathassuk, akkor indulataink egyetlen lehetséges irányba indulnak el: befelé…
Dr. SÁGI Zoltán

12
Sokszor meglepődünk azon, amikor azt tapasztaljuk, hogy a legnagyobb veszélyt önmagunkra saját haragunk jelenti. A rosszul kezelt harag sérülést okoz gyermekben, felnőttben egyaránt. Valamennyi jelenlegi és jövőbeni problémánk - kezdve a gyenge tanulmányi eredménytől, a megromlott kapcsolatokon át egészen az öngyilkosságig - összefügghet azzal, hogy nem tudunk megfelelően bánni haragunkkal. Az erőszak felőrli a családokat, az emberi kapcsolatokat és a társadalmat. Ennek alapvető háttere az, hogy a családban a harag levezetésének helytelen és éretlen formáját sajátítjuk el. Ennek pedig legtöbbször az oka, hogy szüleink maguk is helytelen módszereket hoztak hazulról, és ugyanezeket örökítik át gyerekeikre.

Vizsgáljuk meg a harag-érzést, és felismerve magunkban könnyebben megtanulhatjuk annak érett levezetési formáját.

A gyermek és a harag

Gyakran hangzik el a kérdés: miért olyan dühösek a gyerekek, és miért válnak dühös felnőtté? A gyermekek haragjának legfőbb oka az, hogy valahol mélyen úgy érzik, nem szeretik eléggé őket. Ösztönszerűen igénylik a szeretetet, és tisztában vannak vele, hogy a szüleiktől kell ezt megkapniuk. Nem képesek ugyan szavakba foglalni, de tudják, hogy a feltétel nélküli szeretet biztonságot nyújtó érzése nélkül nem lehetséges egészségesen fejlődni. Mi sem természetesebb hát, hogy haraggal reagálnak, ha ezt nem kapják meg tőlük.

A legtöbb családban a gyermekek nem érzik, hogy valóban szeretik őket. A szülők ezt általában nehezen értik meg, mert ők viszont úgy érzik, hogy őszintén szeretik gyerekeiket. Mivel magyarázható ez az ellentmondás? Azzal, hogy nagyon sok szülő nem tudja megfelelőképpen kifejezni és eljuttatni szeretetét gyermekéhez. A szülők többnyire szavakból értenek, tehát úgymond beszéd-központúak, és ezért úgy gondolják, ha azt mondják gyermekeiknek, „Szeretlek”, kifejezték szeretetüket. A szeretet szóbeli kifejezése nagyon fontos, de távolról sem elegendő. A gyerekek ugyanis viselkedés-központúak, tehát olyan formában kell szeretni őket, ahogyan érettségi szintjüknek megfelelően azt képesek felfogni.

Ha nem érzik szüleik szeretetét, nem tudnak optimálisan fejlődni, következésképpen állandóan haragot fognak érezni szüleik iránt. Később pedig minden emberi kapcsolatukat ez a megtanult minta hatja át.

Mint mindenki más, a gyerekek is akkor lesznek mérgesek, ha egy helyzet, vagy egy embercsalódást, félelmet, vagy fájdalmat ébreszt bennük. A gyerekeknek viszont - a felnőttekkel szemben - nem áll hatalmukban, hogy gyökeresen megváltoztassák életüket. Befolyásuk, hatalmuk és függetlenségük nagyon kevés, és nagyon ritkán dönthetnek önállóan. A legtöbb felnőttől eltérően önértékelésük sem került még a helyére. Bár, korukhoz képest - nem ritkán - jó énképük van önmagukról, még sincs elegendő ismeretük és tapasztalatuk ahhoz, hogy helyesen értelmezzék a világot, és benne önmagukat.

Miért leszünk mérgesek, haragszunk meg, ha ijesztő helyzettel találjuk szemben magunkat? Azért, hogy irányításunk alatt tudjuk tartani a fájdalom, a csalódás és a félelem belső és külső forrásait, és hogy a belső fájdalmat a lehető legalacsonyabb szinten tudjuk tartani. Nincs olyan nagy különbség abban, ahogyan a gyerekek, illetve, ahogy a felnőttek fejezik ki haragjukat. Talán a felnőtteknek nagyobb a szókincsük, és több eszköz áll a rendelkezésükre, de felnőttkorban is nagyon gyakran figyelhető meg a harag kifejezésének infantilis formája. A felnőttek hatalmi pozícióban vannak, amikor levezetik haragjukat. A gyermekek viszont függő helyzetben kénytelenek ezt megtenni. Mégpedig legtöbbször úgy, hogy közben nem is képesek felfogni a problémát a maga teljességében. A saját befolyási területükön és eszközrendszerükben kitűnően eligazodnak, de ez távolról sem elég ahhoz, hogy sikerüljön nekik változtatni a kívánt dolgokon. Mindez azt eredményezi, hogy haragjukat a legkülönbözőbb formában fejezik ki, amit a felnőttek sokszor nem tudnak megfejteni. A példák sorolhatók: a szobatiszta gyerek újra pelenkát igényel, az idősebb testvér kifejezetten bosszantani kezdi kishúgát, a vidám, érdeklődő gyerek egyszeriben visszahúzódottá válik, a középiskolás gyermeknek, aki egyetemre szeretne menni, hirtelen leromlanak az osztályzatai stb.

Mivel csak kevés felnőtt képes megfelelően kezelni haragját, a legtöbb gyermeket sem tanítja meg erre senki. Ha meg akarjuk tanítani őket arra, hogyan nyilvánítsák ki érett módon haragjukat, azt csak egyetlen módon érhetjük el: ha először ezt mi magunk is elsajátítjuk.

Az otthon és a harag

Az egyik legfontosabb tényező, amely önértékelésünket és énképünket alakítja, az otthon légköre. Gyerekként a családi légkör alakításában legtöbbször nagyon keveset tehetünk, inkább annak passzív megélője, vagy éppen elszenvedője vagyunk.

Egy otthon légköre lehet meleg, nyugodt, elfogadó, támogató. Ilyen miliőben a fejlődő személyiség adottságainak megfelelően képes fejlődni. Ha folyamatosan feszült, bíráló, el nem fogadó, támogatást nem nyújtó környezet van jelen, a gyermekek energiájuk nagy részét hiányérzetük leküzdésére fordítják. Nehéz egészségesen fejlődniük, és ezért haragot éreznek szüleik iránt. Ez a harag gyakran nem is tudatosodik bennük, de megnyilvánul tekintélyellenességük megjelenésében. A tekintélyszemélyt nehezen fogadják el, aminek tagadása leglátványosabban először a pubertás, majd az adoleszcens korban jelenik meg. Ilyen szülő-gyermek kapcsolatban nem tudják megtanulni felismerni, kifejezni, majd pedig éretten lereagálni haragjukat.

Sok szülő annyi feszültséget és stresszt hordoz magában, ami képtelenné teszi arra, hogy megfelelőképpen viszonyuljon a természetes gyermekkori magatartásformákhoz. Így a haragot sem tudják úgy elfogadni, hogy azt ne tekintélyük elleni támadásnak éljék meg. Nem könnyű eleget tenni a családi, munkahelyi és egyéb kötelezettségeknek, különösen, ha mindkét szülő dolgozik. Sokukban nincs elegendő energia, hogy minden területen helytálljanak, de nem kevesen vannak azok sem, akik erre nem is vágynak. Ha pedig valami háttérbe szorul, az szinte mindig a gyerek. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a pozitív érzelmi töltetű családi légkör nem azon múlik, hogy egy vagy két szülő neveli-e a gyerekeket, hanem azon, hogy a szülő jó helyre összpontosítja-e figyelmét. Nem a gyerekekkel eltöltött idő mennyisége a mérvadó, hanem az együttlét minősége. Ha a gyerekek azt érzik, hogy a rendelkezésre álló akárcsak fél órában a velük lévő szülő csak velük van, többszörösen hálásak tudnak lenni érte. Ilyenkor meg tudják élni, hogy megkapják azt, amit a szülőktől kell megkapniuk - a közelség, a szeretet élményét. Meg azt, hogy a haragjukat is megmutathatják olyan környezetben, ahol azt megértően és elfogadóan tudják kezelni.

A bizalmatlansággal, közelséghiánnyal jellemzett otthoni környezet hibás kommunikációt eredményez a családtagok között. Meg az együtt élő generációk között.

Ennek láthatóvá válnak a következményei. A hibás kommunikáció dacot szül, ami szétrombolja a kapcsolatokat, ennek eredménye pedig az, hogy a szülő-gyermek kapcsolatban eluralkodik a tekintélyelvű szülői nevelési minta; egyre nagyobb hangsúlyt kap a fegyelmezés. Minél szigorúbb a szeretet és támogatás nélküli fegyelmezés, annál több haragot ad az otthon az egyre dühösebb fiatalok kezébe. Minél dühösebbek aztán a fiatalok, annál erősebb bennük a tekintélyellenesség, ami megnyilvánulhat a szülőkkel, az erkölcsi értékekkel, a törvényekkel stb. szemben. Ördögi körrel állunk tehát szemben, aminek kiindulópontja az otthon, a család.

Sok család örökös stresszben él, úgy érzi, hogy rokonaiktól, barátaiktól nem kapnak segítséget. Fontos föltenni azt a kérdést, hogy valóban így akarnak-e élni. Az állandó feszültség, sőt az időnkénti szorongás és félelem nagyon rossz üzenet a gyerekeknek. A megoldás néha valóban nem könnyű, mert azoknak, akikre számítanánk, a barátoknak, rokonoknak szintén megvannak a maguk terhei. Néhány nagyszülő pedig egyszerűen nem is akar bekapcsolódni az unokák nevelésébe. Bátorítani kell őket, vagy felkérni erre, még akkor is, ha úgy tűnik, kezdetben nem járunk sikerrel. Az unokák nagyon sok érzelmi tartalékot tudnak mobilizálni a nagyszülőkben. De az otthon stressze azzal is tud oldódni, ha kölcsönös bizalmon és segítésen alapuló kis közösségeket hozunk létre. Ebben a közösségben a gyerekek megtalálják azokat az érzelmi kapcsolatokat, amelyekben megélhetik a bizalom, a közelség, az elfogadottság élményét.

Az otthon légkörében a gyerekek védtelenek a szülők haragjával szemben, elutasításuk, sértődöttségük, csalódottságuk mélyen beléjük ivódik, és megmérgezi őket. Ha szülőként tovább adjuk haragunkat, akkor nekik gyerekként nincs más választásuk, mint továbbvinni azt.



A passzív-agresszivitás


Haragreakcióink többnyire tanult viselkedésformák. Minden kultúrának megvan a maga sajátos nyelvezete, jelzésrendszere, amellyel a haragot kifejezi. Hogy ez mennyire észrevehető, legjobban akkor látható, amikor valamilyen alkalomból a családban együtt van több nemzedék. Megfigyelhető, hogy mennyire hasonlóan viselkednek a családtagok. A legszembetűnőbb a beszédstílus és a különböző reakciók egyezése. Amikor nagy családi körben együtt vagyunk, fölfedezhetünk olyan lényeges hasonlóságokat, amelyeket a gyerekek is észrevesznek és megtanulnak. Ha ezek között a viselkedésminták között sok a negatív, biztosak lehetünk benne, hogy gyerekeink ezeket is magunkba szívják.

A passzív-agresszió a harag kifejezésének negatív formája, a mások elleni föllépés alattomos formája, mások manipulálása önös cél érdekében. Többnyire tudat alatt működik, ezért érthetetlen a külvilág számára. A passzív-agresszív ember legtöbbször éppen az ellenkezőjét teszi annak, amit várnak tőle, vagy amit tennie kellene. Célja, hogy felbosszantsa a tekintélyszemélyeket, mert valamilyen megvonásban volt része, frusztrációt volt kénytelen elszenvedni, és ezért büntetni akar. A gyerek-szülő kapcsolatban ez legtöbbször úgy játszódik le, hogy a szülő mindent elkövet, hogy megváltoztassa gyermeke viselkedését. Minél többet próbálkozik, minél nagyobb nyomást gyakorol gyerekére, a gyerek annál elszántabban ingerli őt. Minél dühösebbek a szülők, annál nagyobb győzelmet könyvel el magának a gyerek. Ez a győzelem pedig arra készteti, hogy még kifejezettebben bosszantsa a szülőt..., és a kóros kör egyre csak erősödik.

A gyerekek éretlen formában, hangos veszekedésben, agresszióban élik ki haragjukat. A legtöbb szülő ezt nehezen viseli, tekintélye elleni lázadásnak éli meg, és reagálásával arra ösztönzi gyermekét, hogy még helytelenebb módon szabaduljon meg dühétől. Mivel tekintélyét érzi veszélyben a szülő - és mert maga is úgy nőtt fel, hogy el kellett fojtania haragját -, megtiltja gyermekének, hogy kifejezze, elmondja, kimutassa haragját („Meg ne halljam még egyszer, hogy így beszélsz velem”).

Megtanuljuk elfojtani haragunkat, és az később tekintélyellenes magatartás formájában tör felszínre. Ez a tekintélyellenesség a passzív-agresszivitás bölcsője. Ha valaki éveken át magába fojtja haragját, és a tekintélyellenesség felnőttkorába is elkíséri, akkor ízig-vérig passzív-agresszív emberré válik, aki megtanulta tökéletesen elfojtani, és olyan formában kiengedni magából dühét, hogy azzal szemben a környezete tehetetlen.

A passzív-agresszivitás az élet két területen okoz óriási pusztítást: a munkahelyen és az életközösségben, a családban.

Azok az alkalmazottak, aki tekintélyellenesek, munkába állásukat követő egy-két évben többnyire titokban tudják tartani e tulajdonságukat. Kezdetben nincs miért haragudniuk új főnökükre. Ekkor még nem kezd el bennük működni a tudat alatti harag. Mivel a másokkal együtt végzett munkának megvannak a maga bosszúságai, a passzív-agresszív emberekben egy idő után összegyűlnek a vélt és valós sérelmek, de a haragot mindaddig, míg képesek rá, magukba fojtják. Amikor aztán betelt a pohár, a tudat alatti csatornákon elkezd kifelé áramlani a sok sérelem. A harag, amely eddig ott lapult a tudatalattiban, elindul romboló útjára. Természetesen a vezető beosztásúak is lehetnek passzív-agresszívek, ami meg a beosztottakat hozza igen nehéz helyzetbe.

A passzív-agresszivitás nagy rombolást tud végezni a személyes kapcsolatokban is, leginkább az életközösségekben, a családban. A passzív-agresszív fél az együttélés elején magába fojtja a haragot – mert nem tanulta meg hogyan kezelje azt egészséges módon -, amely egy idő után aztán az élettárs elleni magatartás formájában nyilvánul meg.

Egy passzív-agresszív emberrel való együttélés vég nélküli rémálommá tud alakulni, amelyből nincs menekvés, hiszen a passzív-agresszív félnek kimeríthetetlen fegyvertára van ahhoz, hogy az élettársát az élet minden területén meggyötörje.

A passzív-agresszivitás az életközösségben rendszerint hazudozásban, testi és érzelmi elutasításban, vádaskodásban, heves indulatokban jelenik meg. Márpedig egy életközösségbe lépve az ember nem kifejezetten ilyen tartalmakra vágyik.

A harag kifejezésének éretlen formái

Ha a haragot nem tanuljuk meg helyesen kezelni, ha nincs lehetőség rá, hogy azt kimutathassuk, akkor indulataink egyetlen lehetséges irányba indulnak el: befelé. Ezzel pedig elvetjük a passzív-agresszivitás magvait. Ha meg akarjuk tanulni, hogyan bánjunk éretten a haragunkkal, akkor meg kell tanulnunk szavakba öntenünk mérgünket, bármilyen kellemetlen is az.

A passzív-agresszivitás mellett azonban a haragnak egyéb éretlen kifejezési formáival is találkozunk.

Egyáltalán nem ritka harag-megnyilvánulási forma a hallgatás és a visszahúzódás. Amikor csöndben maradunk és visszahúzódunk, helytelen mederbe tereljük a haragunkat. Ezek a módszerek különösen ártalmasak lehetnek az együttélésben. Olyankor menekülünk hallgatásba, amikor nem akarjuk beismerni, hogy haragszunk, vagy nem akarunk egészséges módon szembenézni a valós helyzettel és a másik emberrel. Fontos azonban tudni, hogy hallgatással és visszahúzódással magunkat zárjuk ki a kapcsolatból. És ezzel éppen az ellenkező célt érjük el. Szeretnénk elfogadtatni magunkat az adott szituációban, megnyerni magunknak másokat, hallgatással viszont éppen ez válik lehetetlenné.

Az élet azt igazolja, hogy ha nem rettenünk meg haragunktól, hanem úgy tudjuk felvállalni, megosztani másokkal - élettársunkkal, gyerekeinkkel -, mint minden más érzésünket, akkor a megoldás kutatása is könnyebbé és sikeresebbé válik.

Amikor haragunkat másokon töltjük ki, kivetítjük környezetünkbe - anélkül, hogy azon megfelelően dolgoznánk -, és ártatlan emberek esnek áldozatul. Ez leginkább olyankor fordul elő, amikor nem tudjuk - nem tanácsos, tilos - kifejezni haragunkat azzal szemben, akire mérgesek vagyunk, például főnökünkre, tanárunkra stb. A gyermekek könnyen válnak ilyen ártatlan célpontokká. Amikor egy gyermek „idegesíti” a szülőt, az sokszor az egyéb forrásokból felgyülemlett dühét is a gyerekére zúdítja. Valamikor gyerekként mi is ezt éltük meg, és tudat alatt mi sem természetesebb, mint ugyanezt megismételni saját gyerekeinkkel. Ezek azok a mozzanatok, amelyekkel generációról generációra továbbadjuk a haragot, úgy fejezve ki, ahogyan mi is megtanultuk. Örököltük, továbbadjuk. Nagyon hasznos tudni azonban, hogy a gyerekek nem tudják elviselni a szülők haragját, mert nem tudnak védekezni ellene. Haragunkat gyerekeinkre zúdítani ártalmas, de ha a másokkal szemben érzett haragunkat is rájuk zúdítjuk, az egyenesen pusztító.

További éretlen harag-kifejezési formaként fontos megemlíteni az önmarcangolást. Meglepően sok olyan ember van, aki mindig önmagát vádolja, ha nincs minden rendben. Megint a harag befelé fordulásáról van szó. Akik befelé fordítják haragjukat, azok többnyire nem is éreznek haragot, inkább csak megbántódnak. Minden problémának megtalálják azt az oldalát, amely miatt önmagukat vádolhatják, erősen hajlamosak a bűntudatra. Ez a szakadatlan önmarcangolás elkeseredéshez, depresszióhoz, reményvesztettséghez vezet. Mivel a depresszió a harag - a tehetetlenségérzésből fakadó harag - egyik legfőbb forrása, ez a fajta önmarcangolás ördögi körbe torkollhat.

Hogy miért kezelik így egyes emberek a haragjukat, összetett kérdés. Részben genetikai okai vannak, nagyobb részt azonban - jelenlegi felfogásunk szerint - bizonyos személyiségtípusok hajlamosítanak az irányba, hogy önmaguk felé irányítsák haragjukat. Személyiségszerkezetünk kialakulását alapvetően meghatározza az érzelmi miliő, amelyben felnövünk, és beépítjük magunkba azokat a konfliktus-megoldási mintákat, amelyeket szülőktől, fontos tekintélyszemélyektől elleshetünk. Ha sokat kritizáltak bennünket gyerekkorban, már felnőtté válva önmagunkat kezdjük el kritizálni, és sajátosságunkká tesszük, hogy befelé fordítjuk haragunkat.

Az önmarcangolást a passzív-agresszív magatartás tovább súlyosbíthatja. Ahogy mélyül a depresszió, és táplálja a haragot, bosszúvággyá alakulhat. Ez a bosszúvágy annyira elhatalmasodhat, hogy - mivel a személyiség saját maga ellen fordítja - végül az öngyilkosság gondolatához, sőt akár kísérletéhez vezethet. Az öngyilkosság a passzív-agresszivitás legsúlyosabb formája: „sajnálni fogsz, ha már nem leszek”.

A harag kifejezésének éretlen formáit gyerekek, felnőttek egyaránt alkalmazzák. Gyerekként csak akkor tanulható meg a harag érett levezetése, ha azt a tekintélyszemélyek, elsősorban a szülők lehetővé teszik, támogatják. Ehhez persze szükség van arra, hogy a szülő maga is megtanulja éretten kezelnie haragját.

Hogyan bánjunk haragunkkal?

Naponta találkozunk olyan szituációkkal, amikor döntenünk kell, mit teszünk a haragunkkal. A harag kifejezésének leggyakoribb éretlen formáit megismerve - a passzív-agresszivitástól az önvádlásokig - felmerül persze a kérdés, hogy milyen módon tanulhatjuk meg haragunkat érett formában levezetni. Így levezetve haragunkat biztosan megnő az esélye, hogy kapcsolataink jobbá váljanak, hogy bennük biztonságosabban érezhessük magunkat, a kapcsolati adok-kapok reláció természetesen működjön.

Senki sem vállalhatja a felelősséget a mi haragunkért, csak mi magunk. Amikor más valakit vádolunk miatta, akkor teret adunk ahhoz, hogy feldühítsenek bennünket.

Mindannyian dühbe jövünk, amikor olyan élethelyzetbe kerülünk, amikor valamilyen megvonásban, sikertelenségben van részünk. Ezek a frusztrált állapotok elkerülhetetlenek a mindennapokban. Legtöbbször nem vagyunk büszkék rá, ha elveszítjük az önuralmunkat, ha megharagszunk, és nem tudjuk azt lereagálni. Ilyenkor gyakran tesszük azt meg, hogy megpróbáljuk „elfelejteni” a történteket. Elfojtjuk haragunkat, azt gondolván, hogy ezzel meg is oldódott a frusztráció. A helyzet viszont az, hogy ha így teszünk, később alighanem valaki máson töltjük majd ki haragunkat, vagy az elfojtás folyamatos védekező mechanizmussá válva, passzív-agresszívvé tesz bennünket.

Hasznos tehát, ha nem a tökéletes elfojtáson dolgozunk, hanem azon, hogy a megfelelő alkalommal és helyzetben feloldjuk haragunkat. Hogyan?

A harag kezelésének egyik legjobb módja, ha szóba foglaljuk - verbalizáljuk - dühünket, ha a haragot kiváltó személlyel megbeszéljük a helyzetet. Ha például munkahelyi felettesünkkel támad nézeteltérésünk, és helyénvaló az ügy szemtől szembe való rendezése, akkor fontos, hogy higgadtan, a szituációnak megfelelő önkontrollal tegyük ezt meg. Először elmondjuk, hogy miben nem értünk egyet, majd meghallgatjuk a választ. Fontos, hogy a másik oldal véleményét is meghallgassuk, hogy a másik fél tükrébe is belenézzünk. Nagyon sokszor olyan nézeteltérésről van szó, amely nagyobb nehézségek nélkül kiegyenlíthetők. Erre a lehetőségre mindig hasznos számítani, mert segít abban, hogy a megjelenő haragunkra ne automatikus elfojtással válaszoljunk: ne az elkerülő viselkedést válasszuk, hanem a szembenéző, megoldást kereső magatartást. Nem agresszív konfrontációra van szükség - hiszen tudjuk, hogy az erőszak csak erőszakot szül -, hanem kölcsönös megértésre törekedni.

Ha vállalva a nyílt megbeszélést nem születik megoldás, haragunk lereagálását halasszuk későbbre. Erre mindenki képes. Ismételten hangsúlyozni kell azonban: fontos, hogy tudatosodjon bennünk haragunk, mert csak így tudjuk ahhoz a szituációhoz kötve tartani, amelyben a frusztrációt megéltük. Ha azonnal elfojtjuk haragunkat, akkor valószínűvé válik, hogy átvisszük másik élethelyzetbe, és olyanokra zúdíthatjuk, akik teljességgel ártatlanok. Ne öntsük ki másokra haragunkat! Keressünk valakit - élettársunkat, partnerünket, barátunkat -, akivel megoszthatjuk érzéseinket.

Az érzések szavakba foglalása már önmagában is elsősegély. Ha halljuk, amit érzünk, nyert ügyünk van.

Ha magunkban tartjuk haragunkat, akkor elfojtjuk. Az elfojtás pedig rossz tanácsadó.




MEGJEGYZÉS:
Az itt közölt írás a Vajdasági Magyar Tankönyv Tanács szervezésében megjelent tanári kézikönyvből származik, melynek címe:
Gondolkodva érezni – érezve gondolkodni
Adalékok a nevelés pszichológiájához
Szerző: Dr. med. Sági Zoltán, neuropszichiáter, pszichoterapeuta, csoportanalitikus.
Ez a kiadvány a magyarországi Nemzeti Erőforrás Minisztérium Oktatásért Felelős Államtitkársága támogatásával jelent meg Újvidéken 2012-ben az Árgus kiadásában. A kiadvány szerkesztője Muhi Béla.

Kapcsolódó cikkek

    ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2022 Fókusz. Minden jog fenntartva!
    Design by predd | Code by tibor