1908. juniús 30-án hatalmas robbanás rázta meg a szibériai erdőket, ereje 10-15 millió tonna TNT felrobbanásával volt egyenértékű. A lökéshullám kétszer kerülte meg a földet. Emberi áldozata nem volt, mivel csak pár prémvadász él a területen, teljesen lakatlan. Mivel az orosz cárt nem érdekelte a mocsaras, fagyos Tunguzka nevű hely, az első expedicíó - L A Kulik szovjet geológus vezetésével - csak 1930-ban vizsgálta meg alaposabban a körülményeket. Habár a fák koncentrikus körben döltek ki, semmilyen becsapódási nyomot, krátert vagy visszamaradt nem földi anyagból származó anyagot nem találtak, ezért nem tudták eldönteni, hogy aszteroida vagy üstökös csapodott a földbe.
Lássuk a történeti tényeket, amelyeket (utólag) számos nemzet tudósai, kutatói rögzítettek a helyszínen, illetve laboratóriumokban egyaránt, s amelyekkel kapcsolatosan nincsenek kérdőjelek, hiszen a tényekkel mindenki egyetért.
1908. júniusának utolsó napját írjuk (legalábbis a nyugati Gergely-naptár szerint; az Orosz Birodalomban akkoriban használatos Julián-naptár szerint június 17. van), kedd reggel. Szinte Oroszország mértani középpontjában, Jakutföld nyugati határán, az evenkek (régebbi nevükön: tunguzok) által (mellesleg nagyon gyéren) lakott területen vagyunk. A nap már bőven felkelt, a környékre oly jellemző, több tíz méter átmérőjű szúnyogfelhők már megkörnyékezték az összes számba jöhető emlőst, szóval tiszta szibériai idill szemtanúi is lehetnénk, amikor helyi idő szerint 07 óra 10 perckor egy hatalmas tűzcsóva (más források szerint tűzgömb, esetleg tűzoszlop) jelenik meg a délkeleti égen (mintha a Bajkál-tó felől érkezne) és északnyugati irányba (mondjuk a Novaja Zemlja szigetek felé) tartva átszáguld a légkörön, gigászi fényjelenségeket produkálva maga mögött. Szemtanúk beszámolói szerint a gömb (maradjunk ennél a térmértani alakzatnál) srégen lefelé (mármint a Föld felszíne felé) tartott, körülbelül 10-15 fokos szöget zárva a vízszintessel.
A golyó és az azt követő fényuszály mintegy négy percig látható az égen, majd a gömb látszólag becsapódik (más források szerint a talaj felett pár száz vagy pár ezer méterrel robban fel) a Tunguzka folyó mellett, Kanszk településtől mintegy tíz kilométerre. Óriási (mintegy 6-10 másodpercig tartó) robbanás hangja hallatszik, az okozott károkat ezt követően lehet szemügyre venni.
A jelenség fizikai hatása még évekkel a történtek után is elképeszti az arra járókat. Akkoriban csak becsülni lehetett, ma már viszonylag pontos számításokra támaszkodva a következőket lehet tényként elfogadni - már ami a következményeket illeti:
- a robbanás gyakorlatilag letarol úgy 2200 négyzetkilométert
- kidönt kilenc millió (!) fát, további kétmilliót megfoszt a teljes lombozattól;
- két kisebb rénszarvas-csorda körülbelül nyolcvan egyedéből (amelyek a fő csapásirány tengelye mentén tartózkodtak) csak szénné égett csont- és húsdarabok maradtak; további három csorda mintegy négyszáz állatát a gyufaszálként több tíz méterre röpködő, gyakran 80 centiméteres törzs-átmérőjű fatörzsek verik agyon;
- utólagos számítások szerint a robbanás a hirosimai bomba energiájának ezerszeresét szabadította fel, vagyis körülbelül 15-25 megatonna (a források eltérnek) konvencionális robbanóanyagnak megfelelő intenzitású volt; a Föld számos szeizmológiai állomása regisztrálta a rezgéseket; az eseménytől 500 kilométerre délnyugatra húzódó transzszibériai vasút sínpárja felemelkedett és meggörbült; az explóziót követő mágneses vihar négy órán keresztül tartott, s a fényjelenségeket még Portugáliában, Írországban és Nagy-Britanniában is észlelték;
- a keletkezett légnyomásfront átlagsebessége meghaladta az ezer kilométert óránként;
- ha az esemény Belgiumban történik, az ország egyetlen lakója sem marad életben, s egyetlen épület sem marad sértetlen.
A húszas évek közepétől-végétől kezdve több (orosz és nyugati) expedíció is útra kelt azzal a feladattal, hogy körülnézzenek a helyszínen és megpróbálják megállapítani az események okát. A nagy kérdésekre egyértelmű válasz a mai napig sem született.
És akkor lássuk, milyen elméletek születtek a Tunguzka-robbanás megmagyarázására.
Meteorit
A laikusok számára is legkézenfekvőbb magyarázat (a világűrből érkező és a légkörbe behatoló, majd a földbe becsapódó szikladarabról) egy Leonyid Alekszejevics Kulik nevű orosz (szovjet) geológus nevéhez fűződik. Ő négy expedíciót is szervezett a Tunguzka folyó környékére, de az éveken át folytatott kutatásai során sem meteorkrátert, sem meteorit-maradványokat nem találtak, noha 1938-ban még légifényképezéssel is próbálkoztak. A részmagyarázat (vagyis hogy a légkörben a meteorit elégett) a szakértőket nem elégítette ki.
Üstökös
A londoni Kew obszervatórium tudományos igazgatója, bizonyos Francis John Whipple 1934-es elmélete szerint nem is annyira meteorit, mint inkább egy gázhalmazállapotú üstökös a felelős. Ily módon a konkrét becsapódási nyomok hiánya is megmagyarázható. Erre a verzióra az ötvenes években kapott rá egy Kirill Florenszkij nevű szovjet geokémikus, aki akadémiai megbízólevéllel 1954-ben utazik a helyszínre, majd a hetvenes évek második felében egy brit tudós (David Hughes) is üstökösre gyanakszik. Ez utóbbi még a méretét is meghatározta: szerinte a mag átmérője nem haladta meg az 50 métert.
Fekete lyuk és antianyag
1973-ban az igen tekintélyes Nature című tudományos folyóiratban megjelent két ifjú elméleti fizikus (Michael Ryan és Albert Jackson), az Austini (Texas) Egyetem előadói által szignált cikk, melynek lényege, hogy egy ilyen űrbéli jelenség (amelyet még kozmikus porszívónak is szokás becézni) a felelős mindenért. Ők ketten az akkoriban még igencsak frissnek számító elméletet Stephen Hawking munkásságából vezették le.
Egyes vélemények szerint a Föld légkörébe kis mennyiségű antianyag jutott, ez a normál anyaggal érintkezve annihilációs robbanás folyamán energiává alakult, így nem meglepő, hogy nem találtak hátrahagyott anyagmaradványt. Más elméletek szerint a Föld légkörébe kis méretű fekete lyuk lépett be, bár ez esetben a bolygó átellenes oldalán a kilépésnek is hasonlóan heves jelenségeket kellett volna okoznia.
Az Európai Nukleáris Kutatóközpontban (CERN) állítanak elő antihidrogén-atomokat, amelyek (a normál hidrogén egy protonjától és az akörül keringő egyetlen elektronjától eltérően) egy antiprotonból és a körülötte mozgó egy darab pozitronból állnak. Az antianyag elmélet szerint egy aprócska ilyen száguldott végig a szibériai reggelen. Elméletük mellett szól, hogy Tunguzka környékén jelentős mennyiségű és koncentrációjú radioaktív szénizotópot (a sokszor emlegetett C14-est) sikerült kimutatni, ami az antianyag mellett (is) szólhat.
Gömbvillám
Jack Stoneley, aki az 1977-ben megjelent Cauldron of Hell: Tunguska (A pokol üstje: Tunguzka) című könyvében kifejti azt a véleményt, mely szerint egy egy kilométer átmérőjű (!) gömbvillám volt a ludas. Az elmélethez később többen csatlakoztak, például az Orosz Tudományos Akadémia tagja, Grigorij Kocsemaszov, aki előbányászott olyan korabeli visszaemlékezéseket, amelyek szerint felrobbanása előtt a tunguzkai tűzgömb nem csak a már említett, és a vízszintessel 10-15 fokos szöget bezáró egyenes mentén, hanem vízszintesen is mozgott, sőt, mintha még „szökdécselt” is volna.
Ufó
Komoly tábora van azoknak, akik azt állítják, hogy 1908-ban egy Földön kívüli űrjármű zuhant le Szibériában, s mivel antianyag hajtotta, a teljes megsemmisülés borítékolható volt. Van, aki szerint simán a Bajkálból szerettek volna friss vízhez jutni,mások szerint csak átrepültek (volna) Szibérián, útban valamelyik, Északi-sarkhoz közeli, víz alatti bázisukra.
Kiegészítő alverzió, hogy bizonyos maradványokat azért mégis felleltek, de a szovjetek valamikor a hetvenes években rátették a kezüket és azóta is valami eldugott laboratóriumban próbálják megfejteni az idegen űrhajó anyagának titkát.
Tesla
Sokak szerint Tesla csodafegyverének első komolyabb kipróbálása volt tehát mindaz, ami Tunguzka környékén történt. Viszonylag néptelen, de azért élővilággal bőségesen ellátott terület kellett, ahol lehetőleg emberben nem esik kár, de a hatásokat alaposan lehet majd tanulmányozni. Hát megtörtént, és a 36 évvel későbbi Port Chicagóhoz képest (ahol állítólag szintén Tesla-féle dolog sült el) nem is volt áldozat.
Tesla életének utolsó éveiben egy ultimatív fegyver létrehozásán fáradozott. Úgy képzelte, hogy azt az energiát, ami a Faraday-dinamót működtetné, pusztításra is fel lehetne használni (Pedig békeszerető ember volt. Egyszer azzal váltotta ki az amerikai közvélemény rosszallását, hogy nem vállalta, hogy egy gyilkos perében, amelyik halálbüntetéssel is végződhetett, esküdt legyen.)
Itt is volt olyan reális kiindulópontja, mint a tökéletesített Faraday-dinamó: Ő állított elő a technika történetében először olyan intenzív nagyfrekvenciájú elektromágneses teret, amelyben a katódsugár csövek maguktól is elkezdtek világítani. Valószínűleg a két jelenséget - az elektromágneses térenergiát és a Föld töltésrezgéseit, - kombinálta Tesla azzal a feltételezéssel, hogy a mindenütt jelenlévő éter belső energiájának a rovására egy viszonylag kis gerjesztésnek, mint egy „szikrának” a segítségével óriási robbanást lehet előidézni.
A század első évtizedében Tesla erőfeszítései a vezeték nélküli energiaátvitel megvalósítására összpontosultak, de az évtized közepe táján mély depresszió vett rajta erőt, amiben sok különböző tényező játszott közre: a rivális Marconi sikerei a rádiózásban, financiális problémák, a tudományos világ elutasító magatartása.
És ekkor, 1908. jún. 30-án Közép-Szibériában, a Tunguzka folyó körzetében iszonyatos robbanás következett be, amelynek ereje 10-15 megatonna TNT-vel lehetett egyenértékű. Minden valószínűség szerint meteor volt, noha meteorkrátert máig se találtak. A történetbe pedig azért kerül be ez az esemény, mert olyan híresztelések keltek szárnyra, hogy talán az elkeseredett Tesla hozta működésbe pusztító energia-fegyverét.
.jpg)
