Tudta-e?
Hogy mik a menhirek? Sorba rakott, óriási kõtömbökbõl készült õskori építmények, amelyek az égtájak és utak jelölésére szolgáltak. Nagy-Britanniában, Franciaországban és Szardínián találhatók.

48. szám - 2008. július 21.

A TÖRTÉNELEM NAGY CSATÁI

A mohácsi csata (1526. augusztus 29.)

3. rész - A mohácsi csata a magyar történelem fordulópontja, de a vereség nem elsősorban önmagában tekinthető sorsdöntő eseménynek, hanem mindazokkal a politikai, gazdasági és katonai eseményekkel, amelyek hozzá vezettek és belőle kiindultak

1. rész
2. rész

Az elfoglalt magyar várakból kiépült az oszmánok első védővonala, ahonnan megkezdték a támadásokat a belső magyar várláncolat ellen, elsősorban az azok bázisát biztosító területek pusztításával. A probléma ezzel az volt, hogy a harcok addig java részt az országon kívül, vagy a szűken vett határvidéken zajlottak, azzal viszont, hogy a védelmi vonal a Duna-Száva vonalon belülre került, a háború már mélyebben fekvő magyar területeket is elért. Ennek a pusztításnak esett áldozatul csaknem az egész Szerémség.

A kudarcok és a veszély végre cselekvésre ösztönözte a királyi udvart, ám pénz- és segélyszerzési kísérletei rendre megbuktak. A német birodalmi rendek ugyan 1522-ben felajánlottak 4000 katonát, ám azok elsősorban a horvát végeket erősítették, ahol a török csapatok legközelebb kerültek a birodalom határaihoz. Egyetlen dolog hozott kézzelfogható eredményt: Tomori Pál kinevezése alsó-magyarországi főkapitánnyá.

Tomori korábban többféle hivatalt is viselt: volt kúriai jegyző, kincstári tisztviselő, erdélyi sókamarai ispán, az 1510-es években fogarasi, majd munkácsi várnagy. 1512-ben járt Isztambulban is mint követ. Részt vett az 1514. évi parasztháború leverésében. 1520-ban azonban az esztergomi ferences-rendi kolostorba vonult el, és többszöri invitálás ellenére sem kívánt visszatérni a világi életbe, noha már ekkor is sokan alkalmasnak tartották a védelem vezetésére. Ám 1523 tavaszán a magyar kormányzat kérésére a pápa szinte kényszerítette Tomorit, hogy fogadja el a kalocsai érseki széket és vele együtt az országgyűlés által ráruházott főkapitányi tisztséget.

A mohácsi csata emlékparkja Sátorhelyen




















Tomori, ha már egyszer elvállalta, szívvel-lélekkel nekilátott feladata teljesítésének. Éppen a legjobbkor érkezett Péterváradra, ugyanis 1523 augusztusának elején Ferhád pasa és Bali szendrői bég 12-15000 főnyi serege a Szerémségbe tört, és körülzárta Rednek várát. A Tomori által a hátukba küldött csapat és a sajkások azonban elpusztították a törökök Szabácsnál maradt hajóit, a sereg többi része pedig augusztus 6-7-én Szávaszentdemeternél megütközött Ferhád főerejével. A csatából menekülőket végül beszorították a Szávába, maga Ferhád is a harctéren maradt (más források szerint a szultán fejeztette le a vereség miatt). A győztesek a Mohácsot megelőző időszak egyetlen igazi sikerét ünnepelhették.

Tomori ezután sem pihent. Egyházmegyéje jövedelmeit felhasználva igyekezett a megmaradt második védővonal várait, Titelt, Péterváradot, Újlakot stb. megerősíteni. Katonái állandóan figyelték az átjárókat, és 1524-ben sikerült is néhány betörést meghiúsítani. 1525-ben pedig, hosszú ideje először magyar portyázók csaptak be török területre, és kirabolták Kolicsot. Tomori azonban az udvartól jóformán semmiféle támogatást sem kapott, s csak akkor utaltak ki neki némi pénzt, amikor 1525 elején lemondással fenyegetőzött.

A magyar udvar 1526-ban idejekorán értesült arról, hogy a szultán ismét Magyarország ellen készül. Már 1525 végén megtudhatták az ide menekült Bakics Pál szerb vajdától, hogy a szultán célja Buda megszerzése. Mások arról tudósítottak, hogy a törökök az országba vezető utakat figyelik, vizsgálják. A hírek hallatán a király parancsot ad a bánoknak, hogy készüljenek fel a védelemre. Ám most sem történt más, mint öt évvel azelőtt. Nem volt pénz. A telet az udvarnál töltő Tomori hiába kért pénzt, hiába figyelmeztetett, senki sem hederített rá. Kinevezték ugyan kincstartónak, ám az adott körülmények között ez puszta cím volt, semmi más. A csalódott, megkeseredett Tomori egy éjjel azután szinte menekülve hagyta el Budát. Visszatért csapataihoz, amelyek akkor már 11 hónapja nem kaptak zsoldot. Látván, hogy semmi sem történik az ország védelmében, a végvidéki parancsnokok márciusban beadták lemondásukat. Ám ahogy a védelem, úgy a lemondásuk sem érdekelt senkit. A magyar nemesség az április 24-re kitűzött rákosi országgyűlésre készült, ahol fontos dolgokról: személyes ügyekről, a főúri és a köznemesi párt közti viszályokról kellett dönteni. Csak az országgyűlés vége felé hoztak konkrét védelmi határozatokat: azonnal meg kell erősíteni és fel kell szerelni a végvárakat, a hadaknak fel kell készülniük a táborba szállásra. Mindezek végrehajtásához azonban még mindig hiányzott a legfontosabb: a pénz. Az egyetlen ütőképes magyar fegyveres erőt ekkor csak Tomori 2000 katonája jelentette, akik azonban az állandó csatározásokban egyre fogytak, segítség pedig éppen csak annyit érkezett - no nem az udvartól, hanem a pápától és néhány határszéli birtokostól -, ami a veszteségeket ellensúlyozta.



Ekkor a szultáni sereg már több mint két hete, április 23-a óta úton volt Magyarország felé. Lassan haladtak, mert a Morava folyó mellett vezető felvonulási utat a folyó áradása csaknem járhatatlanná tette. Az akadályok ellenére a sereg június 30-án megérkezett Nándorfehérvárra. Addigra Bali bég szép kényelmesen hidat veretett a Száván. Tehette, senki sem zavarta. A magyar haderő gyülekezését július 2-ra, Tolnára tűzték ki. És megint bekövetkezett az 1521-es helyzet. A király közölte, hogy nincs pénze a hadra keléshez, erre hivatkozva azonban a nemesség sem érezte kötelességének, hogy fegyvert fogjon. Végül közadakozásból és a pápa által átengedett egyházi vagyonból fogadtak katonákat. A nádor is hiába próbált Mohácsra vonulni, senki sem csatlakozott hozzá, mindenki a királyra várt.

A szultáni sereg, élén az Ibrahim pasa vezette ruméliai had, közben július 2-4. között háborítatlanul átkelt a Száván, és július 11-én már a második védővonal kulcserődje, Pétervárad alatt állt. A várat mindenképpen el kellett foglalniuk, mert elzárta az oszmánok fő utánpótlási vonalát, a Dunát. Alapi Gáspár és 1000 fős védőserege két hétig tartott ki. Ezalatt visszavertek két rohamot, de amikor az ostromlók ágyúi szétrombolták a falakat, július 27-én feladták a várat. Újlak sem sokáig tudott ellenállni az oszmán sereg erejének, egyheti ágyúzás után, augusztus 8-án került török kézbe. Erdőd és Eszék őrsége, kilátástalannak ítélve a harcot, elmenekült. Szulejmán augusztus 14-én ért Eszékre. Itt nyomban nekifogtak a hajóhíd és a túloldali mocsáron átvezető töltés felépítésének, amely 19-re elkészült, és 22-re már az egész oszmán had átkelt rajta. Érdemi ellenállással addig nem találkoztak. Tomori 1500 katonájával meg sem kísérelhette, hogy beavatkozzék a harcokba, s július 16-án kénytelen volt sorsára hagyni Péterváradot. Ezután a Duna bal partján északnyugat felé indult, a Dráva torkolata felett átkelt a Dunán, és egyesülve Perényi Péter temesi ispán csapataival, a Dráva-vonal védelmére akart vonulni. Sajnos elkésett, mert addigra már a törökök megvetették lábukat a Dráva bal partján. Ezért a Karasica mocsarában vert tábort 6000 emberével, szekérvár védelme alatt, s onnan nyugtalanította a közeledő oszmán hadat.

A magyar kormányzat csak június közepe felé döntött arról, hogy a csapatoknak július 2-ra, Tolnára kell összegyűlniük. Ám II. Lajos is csak július 20-án indult el Budáról, és, miként 1521-ben, haladásának lassúsága serege gyarapodásával állt arányban. Elképzelhető persze, hogy a cseh és morva zsoldosokat akarta bevárni. A nádor ugyan megindult délre a tolnai táborból, hogy a Drávánál megpróbálja feltartóztatni az ellenséget, de most sem tartott vele senki. Végül a királyi sereg augusztus 6-ra ért Tolnára, majd 14-én továbbment Mohácsra, ahová 24-én érkezett meg. Szulejmán naplójának egy megjegyzéséből elég valószínű, hogy a magyar hadvezetés már korábban eldöntötte, szükség esetén itt ütköznek meg az ellenséggel. Az oszmánok és a magyarok között ekkor tehát már csak a Karasica mocsarai álltak, de ennek átjáróit a királyi sereg nem próbálta meg lezárni, sőt, Tomori csapatait is visszarendelték onnan Mohácsra. Augusztus 28-án az oszmánok átkeltek a Karasicán is, majd ott táborba szálltak. Szulejmán parancsot adott, hogy a sereg másnap csatára készüljön. Könnyűlovassága akkor már két napja előcsatározásokat folytatott a magyarokkal.



Tudományos berkekben vita folyt és folyik arról, hogy az említett három vízi akadály (Száva, Dráva, Karasica) révén fel lehetett volna-e tartóztatni az előrenyomuló oszmán sereget. Van, aki úgy véli, hogy mindhárom vonal alkalmas lett volna erre a célra, van, aki szerint egyik sem. Az szinte első látásra bizonyosnak látszik, hogy a Szávánál erre semmi esély nem volt. Itt ugyanis az átkelőhelyet már eleve biztosította a török kézen levő nándorfehérvári és zimonyi vár. Sokkal érdekesebb ebből a szempontból a Dráva vonala. Itt ugyanis, ha hinni lehet a korabeli vízrajzi helyzetet bemutató térképeknek, a folyó mentén végig mocsarak, árterek húzódtak. Nagyobb seregek átkelésére alkalmas pont a Dráva torkolatától felfelé először Eszéknél van. Ezt a magyar haderőnek mindenképpen meg kellett volna próbálni elzárni. Nem tudjuk, miért nem tette. Elképzelhető, hogy a magyar nehézlovasság sem tudott volna ezen a rossz talajon mozogni. Az a feltételezés, hogy ebben az esetben az oszmánok feljebb próbálkozzanak, nem tűnik reálisnak, hiszen így nekik is a folyó menti mocsaras talajon kellett volna továbbvonulniuk, nem beszélve az ezzel járó időveszteségről. A Karasica esetében nyilvánvaló, hogy egy patak nem jelenthet akkora akadályt, amelyen egy, a Drávát is viszonylag könnyen áthidaló oszmán sereg ne tudott volna szinte menetből átkelni.

Folytatjuk

Kapcsolódó cikkek

ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2021 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor