Tudta-e?
hogy Kína északnyugati részén a hatalmas homokviharok már földhalmokká változtatták az ősi nagy fal egyes szakaszait?

4. szám - 2007 június 25.

Válogatás az V. GENIUS diákverseny szakmunkáiból

A történelem folyama a legújabbkori elméletek tükrében

2. rész - Az emberi szellem folyton kihívást érzett és törekedett arra, hogy a közegnek, amiben mindennapjait éli, az időben valamiféle határt szabjon.

Döme Zsolt, Bolyai Tehetséggondozó Gimnázium és Kollégium, Zenta, 4. osztályos tanuló.

Az V. GENIUS diákverseny eredményei a www.eurovajdasag.info honlapon találhatók.

4. Francis Fukuyama elmélete


Francis Fukuyama amerikai politológus-közgazdász a kilencvenes évek elején írt tanulmányában (The End of History and the Last Man) a nyugati közvéleményre is jelentős hatást gyakorolva szakít a Spengler- és Toynbee-féle történelemszemlélettel, és kifejti, hogy a liberális demokráciák kiteljesedésével fennáll annak a lehetősége, hogy lezárul a társadalmi-történelmi evolúció. Fukuyama bemutatja azokat a változásokat, amelyek a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején mentek végbe. Rámutat a szinte sérthetetlennek hitt diktatúrák összeroppanására és a helyettük keletkező demokratikus államokra. Mivel a modern történelemben még sosem volt háború két demokrácia között, részben a mű hatására szinte konvencionálissá vált a nézet, hogy, ha a világ valóban az általános demokratizálódás felé tart, az egyúttal azt is jelenti, hogy az embernek többé nincs megvalósítandó célja - ezek szerint a történelem véget ért, illetve hamarosan véget ér.

2001. szeptember 11-e után viszont szükségessé vált, „hogy a civilizációs paradigmát, amelynek relevanciáját egyre nehezebb kétségbe vonni, és a történelem végét meghirdető tézisét, amelynek érvényességében változatlanul hisz, valamiképpen összeegyeztesse.” Fukuyama elismeri, hogy az iszlám világban még nem tudta igazán megvetni a lábát a demokrácia, és sokan még anélkül részesültek a modernitás vívmányaiból, hogy a demokratikus politikát és a Nyugat kulturális értékeit is átvették volna. Véleménye szerint viszont csak egyetlen rendszer létezik, amely a jövőben is meghatározza a világpolitikát: a nyugati liberális demokrácia. Ez nem jelenti azt, hogy nem lesznek többé konfliktusok, ezek azonban csak olyan társadalmak utóvédharcai, amelyek hagyományos működését veszélyezteti a modernizáció. Poszthumán jövendőnk című művében, ahol már egy esetleges biotechnikai forradalom következményeivel foglalkozik, kifejti, hogy „a történelem nem érhet véget mindaddig, amíg a tudomány képes új eredményeket produkálni” . De ezt a tényezőt figyelmen kívül hagyva ragaszkodik eredeti elképzeléseihez. Fukuyama véleménye szöges ellentétben áll Samuel P. Huntington A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása című könyvében megfogalmazottakkal (ami nagyrészt Spengler és Toynbee munkásságának folytatásaként értelmezhető).

Fukuyama az ezredfordulón írt A Nagy Szétbomlás (The Great Disruption) című könyvében a társadalmi tőke alakulását vizsgálja a történelemben, illetve az olyan jelenségek reá gyakorolt hatását, mint a felvilágosodás és a kapitalizmus. A mű megírását az eredményezte, hogy a fejlett demokráciákban jól érzékelhetően nőtt a bűnözés, bomlani kezdett a társadalmi rend. A rokonság, mint társadalmi intézmény hanyatlása erőteljesen felgyorsult. A legtöbb európai országban és Japánban a születésszám olyan alacsony szintre esett vissza, hogy ezek a társadalmak a következő évszázadban elnéptelenednek. Zuhan a házasságkötések és a gyermekszületések száma. Az Egyesült Államokban minden harmadik, Skandináviában minden második gyermek házasságon kívül születik. Az intézmények iránti bizalom negyven éve drasztikusan csökken, és az intenzív individualizmus kikezdte a tekintély gyakorlatilag valamennyi formáját, és meggyengítette a családi és nemzeti összetartó kötelékeket. Azonban Fukuyama szerint annak ellenére, hogy a modern világ egyes részein a hierarchikus vallás vagy az ősi tradíciók, melyek a társadalmi tőke forrásai voltak, meggyengültek, attól még az emberek mindenképpen fognak erkölcsi szabályokat felállítani a maguk számára, részben, mert a természet olyannak alkotta meg őket, hogy ezt tegyék, részben pedig azért, mert ez a saját érdekük is. A társadalmi tőke gyarapodása alatt a társadalom normákkal való felvértezését érti. Fukuyama szerint téves az a nézet, hogy a társadalmi tőke hanyatlása a felvilágosodásra vezethető vissza – nem ért egyet a kétszáz évvel korábban élt Edmund Burk nézeteivel, aki szerint nem pusztán arról volt szó, hogy a francia forradalom veszélyeztette az elért európai civilizációs vívmányokat, de amit helyettük kínált az az egyetemes fejlődésnek egy jóval alacsonyabb fokát üti meg, és a társadalom nem működhetne az öröklött bölcsesség tiszteletben tarása nélkül, illetve annak valami priori okoskodással való pótlásával. Napjainkban e felfogáshoz társíthatók John Gray elképzelései, aki szerint a felvilágosodás belső ellentmondásait felerősítő kapitalizmus vezet a társadalmi tőke apadásához. Ennek alapján a modern társadalmak csak azért nem estek még szét, mert egy bizonyos történelmi társadalmi tőkéből élnek, amit csak fogyasztanak, de sohasem pótolnak. Fukuyama ezzel szemben úgy gondolja, hogy bár a kapitalizmus gyakran tényleg bomlasztó erő, amely szétszaggatja a hagyományos kötelékeket és kötelezettségeket, ám közben teremt is rendet és új normákat, összességében pedig normaképző és erkölcsteremtő. Ezt azzal magyarázza, hogy a kapitalista társadalmak tagjai számára hosszú távú érdekük diktálja a szorgalmat, a tisztességet, önfegyelmet, és még sok más erényt. Fukuyama szerint nem a társadalmi tőke összkészlete változott meg, hanem az eloszlása és a jellege.

A könyv lényege az, hogy nem egész civilizációk keretei között és azok élettartamának során, hanem sokkal differenciáltabban, kisebb időperiódusokon át vizsgálja a társadalomban a társadalmi rend változását. A Nagy Szétbomlás nála „nem jelenti egy hosszú morális hanyatlás fináléját, amelyet elkerülhetetlenné tett a felvilágosodás, a világi humanizmus vagy bármely egyéb mély történelmi változás. Igaz, hogy az individualizmus kultusza mélyen gyökerezik ebben a hagyományban, de a Nagy Szétbomlásnak sokkal közelebbi okai voltak, így például az ipariból posztindusztriális gazdaságba való átmenet és a munkaerőpiacokon emiatt történt változások.” Az angliai és az amerikai történelemben a társadalomban változó mértékben teret nyerő különböző devianciák bemutatásán keresztül vonja le a következtetést, hogy az emberek társas és racionális lényüknél fogva mindig kulturális szabályokat állítanak fel maguk számára. Tehát a természet és a racionalitás egyaránt elősegíti az olyan hétköznapi erények kialakulását, mint a tisztesség, megbízhatóság és kölcsönösség. A fukuyamai konklúzió az, hogy a politikai és gazdasági szférától eltérően a társadalmi és erkölcsi szférában a történelem ciklikus – a társadalmi rend hol szétfeslik, hol megújul többnemzedékes időtávlatban.

5. Civilizáció és nemzet

A civilizációkat alkotó alapvető kulturális entitás a nemzet. Megjelenését a legtöbb történész a felvilágosodáshoz, a kapitalizmushoz, illetve a modern állam (francia forradalmi eszmék) kialakulásához köti. „Egyes megközelítések azonban – Anthony D. Smith, John Hutchinson, John Armstrong – ezt megkérdőjelezik, hangsúlyozván, hogy etnikai, nemzeti alapon szerveződő csoportokról már jóval korábban is beszélhetünk. Az ő nézetük szerint is minőségi változáson ment át a nemzet a modern korban: >>a nacionalizmus modern jelenség, de a mítoszok, emlékek, értékrendek, szimbólumok generációkon át öröklődő ősi szövetére támaszkodik. […] Az identitástudat a kollektív emlékezés erejéből építkezik, és ez már jóval a modern nemzetek kialakulása előtt megjelenik.<< ...[E szerint] egyfajta etnikai mag, nemzeti tudat létezett már a modern kort megelőző időszakban, és azok mítoszai és szimbólumrendszere vált meghatározóvá a később létrejövő nemzetek számára. >>A nemzeti érzés a közös múlt mítoszaiban és jelképeiben, illetve ezeken keresztül kerül kifejezésre, melyek maguk is hosszabb időszakok folyamán fejlődhettek ki.<< “ Ezt az elméletet jól alátámasztja a középkori Magyarország rendi országgyűlésein a középnemesség állásfoglalásai és megnyilatkozásai, amelyekben gyakran megjelenik a „szittya erkölcsökre” való utalás; „Adja isten, hogy legyen magyar hazánknak magyar királyafia; ne szoruljon más nemzetre, és ne haljon ki a magyar vér.”- Mindszenti Gábor, János király udvari embere a köznemesi szemléletről. Megjegyzendő, hogy ez a nemzeti szemlélet alapjaiban különbözik a polgáritól, hisz mentes a liberalizmus eszméjétől. Nevezhetjük nacionalizmus előtti nemzeti tudatnak, vagy nacionalizmust megelőző etnikai közösségi érzésnek. A nacionalizmus ezzel szemben „nem örök idők óta ápolt gondolatot fejez ki, hanem nagyjából egyidős és lényegileg összefügg azokkal az átalakulásokkal, amelyek az újkor politikai és szellemi horizontját kialakították: az alapjául szolgáló népszuverenitási gondolat elválaszthatatlan a modern állam kialakulásától, és az állam és társadalom elkülönböződésétől.” A nacionalizmus megjelenése közvetlenül a polgársághoz köthető. Elsősorban az európai népeket megkülönböztető nyelv, történelmi múlt, és kulturális sajátosságok hatására a felvilágosodásban, mikor az egyre népesebb polgárság veszi át a kultúra zászlaját, a szabadság, testvériség, egyenlőség elvek megvalósítására tett kísérletek nemzeti keretek között mehetnek végbe. Ezen forradalmak radikális eszméi és eszközei, természetszerűleg hozták magukkal a nemzeti érzés robbanásszerű minőségi változását, aminek a végeredményét jelenti a nacionalizmus. Spengler a forradalmak elemzése során jut arra a megállapításra, hogy a népeknek saját fajtájuk keretei között a nemzeti jellegzetességekből kiindulva kell fejlődniük. Szerinte Franciaország az igazi földje a nyugat-európai forradalmaknak, melyekben a francia rassz szadisztikus szelleme nyilatkozik meg. Az angol és francia forradalmak közti fő különbséget abban látja, hogy míg a francia forradalmakra az öncélúság, a szenvedély, a melodramatikusság, és a felesleges teatralitás a jellemző, az angolok mindezt tárgyszerűen hajtják végre. Az említett két nemzet mellett a német forradalmak Spengler szerint mindkét típus karikatúrái. A tiszteletre méltó angol és nagyszerű francia forradalmakkal szemben a németet nevetségesnek ítéli. A megállapítást azzal indokolja, hogy a három történelmi válaszlehetőséget, a három nép inherens népi ösztöne eredményezi. Kovács Gábor világítja meg Spengler jellemző ösztön-felfogását a sokatmondó hasonlattal: az ösztön az élet, az intelligencia a semmi előszobája. Az angol ösztön a hatalmat az egyénnek adja, az angol forradalom valójában az egyén szabadságharca. Az eredmény az erős egyéniségek diadala, liberalizmus és egyenlőtlenség. Franciaországban az egyenlőség eszményítésének hatására, a francia ösztönből következő anarchia lép fel. A német forradalmat ennél is negatívabban ítéli meg, hisz az nem egy sajátos rassz ösztönéből, hanem külföldről kölcsönzött teóriából születik. A sajátos német elképzelés, ami tulajdonképpen a poroszság sajátja, miszerint a hatalom az egész közösségé, és nem az egyéné. A porosz ösztönből következő társadalomkép szerint a társadalomban minden egyénnek megvan a maga helye, ezért nem létezhet porosz ösztönből születő forradalom. Spengler forradalomellenességével és az etnikai közösségi érzés fenntartásával, a nemzet keretein belül látja a természetes fejlődés irányát.

Az „egészséges nemzeti öntudat”, amely magában foglalja a etnikai vagy politikai közösség történelmének, kultúrájának és hagyományainak tiszteletét, két irányban hat a civilizációra. Először, mivel a nemzeti kultúrákban erősen megmutatkozik a civilizációhoz, a kultúrkörhöz való ragaszkodás, ezen keresztül az egyént határozottan az adott civilizációhoz köti. Másodszor a patriotizmus akadályozza az egyetemes állam kialakulását az egész kultúrkör keretei között, aminek megjelenését a legtöbb kutató már a civilizáció végéhez való közeledésének tekinti.

A nacionalizmust illetően a fentebb leírt kettősséghez leginkább az ún. tradicionális szerzők elképzelése illeszkedik. Ők az őskori emberiség szellemi hagyományaira építve fel politikai következtetéseiket (aminek alapja a hierarchia) szintén két külön teoretikájú, sőt ellentétes nemzeti politikát különböztetnek meg: „az egyik ezek közül a degeneráció és visszafejlődés egy formájának minősül, míg a másik a magasabb értékek felé vezető utat, és egyszersmind az újjászületés első lépését reprezentálja.” E másodikat nevezzük nacionalizmus előtti nemzeti öntudatnak, vagy jobboldali nacionalizmusnak. John Lukacs ezeket nacionalizmusként és patriotizmusként különbözteti meg.

Az eddigiektől alapvetően különbözik Huntinton és Fukuyama elképzelése, akik (amerikaiak lévén) politikai nemzetben gondolkodnak. Annak ellenére, hogy nézeteik alapjaikban különböznek mindketten a multikulturalizmusban látják a nyugati civilizációra leselkedő legnagyobb veszélyt. Huntington aggodalmát fejezi ki, azzal kapcsolatban, hogy az Egyesült Államokban „a nemzeti öntudat kulturális és politikai alapköveit értelmiségiek és újságírók kicsiny, ám annál befolyásosabb csoportja vette koncentrált támadás alá. A multikulturalizmus nevében megkérdőjelezték a nyugati civilizáció örökségének létjogosultságát” .

6. Globalizáció


A globalizáció számtalan meghatározása közül fogadjuk el a következőt: „elsősorban olyan folyamatoknak az összessége, amelyek során a világ egyik részén kibontakozó tevékenységek és ugyanitt jelentkező eszmék lényegi konzekvenciákkal bírnak a világ más részére, valamint (...) a globalizáció mindenekelőtt nagyon szembetűnő áramlásokat jelent, mégpedig az anyagi javak és szolgáltatások, az emberek, az eszmék, az információk, a pénz, az intézmények, a viselkedésmódok területén” . Balogh András a globalizációt Immanuel Wallersteinhoz hasonlóan nem valami 1990 óta tartó különleges folyamatnak tartja, hanem történészi szemlélettel élve az emberiség történelmét végigkísérő jelenségnek.

A Nyugat sorsát latolgatva a legtöbb kutató először a civilizációnk elődjének tekinthető antik világhoz nyúl vissza. Ez igazán kézenfekfő, hisz a nyugati civilizáció akár a Római Birodalom örökösének is tekinthető. A középkori európai gondolkodásban feltűnő a folytonosságra, illetve ezen örökségre mutatott igény (ennek a magyar történelemből szép példája Szent István intelmei Imre herceghez). Balogh András szerint mivel az ókori Róma a különböző gazdasági, politikai és kulturális egységeket tartósan összekapcsolta, egységes közigazgatást, gyors kommunikációt, szervesülő gazdasági, kereskedelmi rendszert teremtett, a hivatali és köznapi érintkezésben a latin nyelvet vezette be, az emberek és eszmék meglehetősen szabad mozgását tette lehetővé, így Rómát illetően egyértelműen lehet korai globalizációról beszélni. Traianus hódításaival (Dácia, Arábia, Petra, Arménia, Asszíria, Mezopotámia) a Római Birodalom magába foglalta az akkor ismert világ legnagyobb részét, a legcivilizáltabb népeket. Ebben a helyzetben azonban nem folytatódott a „fejlődés”, de 300 év múlva Róma már a maga teremtette erkölcsi mocsárban fulldokolt, a „barbároknak” már nem volt mit elpusztítaniuk, ami szellemi, erkölcsi tőkét az ősök felhalmoztak, saját polgárai már jóval előbb felélték.

A Nyugat, különösen az Egyesült Államok, próbálja a nem nyugati népeket a demokrácia, a szabad piac (neoliberális gazdaságpolitika), a korlátozott hatalmú kormány, az emberi jogok, az individualizmus, a törvények nyugati értékei felé kényszeríteni. Ez a nyugati közvélemény szemében a globalizáció nevében érvényesülő univerzalizmus, más kultúrák azonban imperializmusként értelmezhetik. Az imperilizmusnak és a globalizációnak van egy alapvetően hasonló hatása a társadalomra, ez pedig a társadalmi csoportok közti távolság változása. David C. Korten mutat rá két amerikai történész vizsgálatára, ami a brit gyarmatosítási tapasztalatokról feltárta, hogy a gazdag beruházók ugyan profitáltak gyarmati beruházásaikból, a középosztály azonban csak az adófizetési felszólításokat kapta meg, mely adókkal a birodalom fenntartását szolgáló hatalmas katonai aparátust támogatták. Arra a következtetésre jutottak, hogy az imperializmus legjobban a jövedelmeknek a középosztálytól a felső osztályokhoz való átviteli mechanizmusként jellemezhető. Korten szerint a gazdasági globalizáció jórészt a birodalmi jelenség egy formája. A fejlett társadalmak különböző politikai erői, a nemzetközi szervezetek vezetői és a függő helyzetben levő országok szinte minden politikai csoportosulásai hangsúlyozzák, hogy a globalizáció előrehaladásával éppen a hátrányos helyzetben levő csoportok válnak még kiszolgáltatottabbá. A középosztály gyengülése megfigyelhető, mind napjainkban, mind az „analóg” történelmi korszakokban – pl. a bukásához közeledő Római Birodalomban.

„A világ egyre inkább kettéválik: azokra, akik fényűző bőséget élveznek és azokra, akik emberhez méltatlan szegénységben, szolgaságban és gazdasági bizonytalanságban élnek” . Ez a jelenség egyformán megfigyelhető úgy a világ országai, mint a nyugati civilizációhoz tartozó állampolgárok között. David C. Korten szerint a fokozódó elszegényedés, a társadalmi bomlás és a környezet pusztulása jelentik a mai globalizálódó világ háromas válságát. Noha a technika fejlődése révén eddig elképzelhetetlen dolgok válnak valóra és elérhetővé is, mint a szuper vékony képernyők, mindenttudó mobiltelefonok – azok a dolgok, amiket az emberek többsége valóban akar, minden nappal egyre távolabbinak tűnnek: a biztos megélhetés, megfelelő lakás, egészséges és szennyezetlen élelmiszerek, jó oktatási - nevelési és egészségügyi ellátás biztosítása, tiszta és élettel teli természeti környezet. Egyre kevesebb ember hisz abban, hogy biztos gazdasági jövő felé néz. A XXI. században már nevetségesnek tűnik a gondolat, hogy a munkanélküliség kiküszöbölhető a képzettség növelésével és a gyakorlat megszerzésével. A természeti erőforrásokért folytatott mindent elsöprő verseny következtében a szeméthalmok a gazdag és szegény országokban is egyaránt nőnek. A kistermelők, akik egykor stabil közösségek gerincét alkották, eredeti környezetükből kiszakítva nincstelen, vándorló bérmunkásokká válnak. A hosszútávú munkamegosztásra és együttműködésre épülő kapcsolatok egykor sűrű szövete felbomlott. A problémák gyökerei abban keresendők, hogy az ellenőrzés a legritkább esetben van a helyiek hatáskörében.
Általában távoli gazdasági vagy más társaságok, illetve a központi kormányzat államigazgatási apparátusának hatáskörében van, ezeknél azonban mind a kapacitások, mind pedig az ösztönzés hiányoznak ahhoz, hogy a helyi szükségletekkel foglalkozzanak.
Sokan a globalizáció egyik legáldásosabb hatásának a gazdasági növekedést tartják. Korten a Tőkés társaságok világuralma című könyvében pont ezzel a nézettel számol le. Szerinte a gazdasági növekedés nem az emberi haladás alapja. A bruttó nemzeti termék (GNP), ami technikailag a pénz gazdaságon való átáramlási sebességének a mutatója, úgy is leírható, mint az erőforrások hulladékká változtatásának sebességi mutatója. Ha a növekedés eredendően értékes és hasznos javak és szolgáltatások termelésével jön létre, ha ezek a javak és szolgáltatások a társadalomban széles körben megoszlanak, és ezek az előnyök meghaladják a növekedési folyamatnak a társadalom más részeire gyakorolt káros hatásait, akkor beszélhetünk pozitív gazdasági növekedésről. A GNP mutatói azonban nem tesznek ilyen megkülönböztetést, így ezek növekedése nagyrészt hasonló jelenségek eredménye:

- A háztartások és közösségek pénzzel nem mérhető társas gazdaságából bizonyos tevékenységek áttolódása a pénzzel mérhető tevékenységek szférájába, s ennek következtében a társadalmi tőke pusztulása
- A természeti erőforráskészletek és ásványkincstartalékok kimerítése messze ezek megújítási rátája felett
- Jövedelemnek számoljuk el azokat a kölségeket, melyek a növekedés következményei elleni védelemmel kapcsolatban merülnek fel, mint például a hulladékok elhelyezése, a mérgező lerakodóhelyek és olajszennyezés megtisztítása, a környezeti ártalmak által okozott betegségek áldozatainak egészségügyi kezelése, az emberi tevékenységekből származó árvizek utáni újjáépítés, a környezetszennyezést ellenőrző – szabályozó eszközök finanszírozása.

A szegények pedig inkább nélkülöznek a gyors gazdasági fellendülés időszakában, mint a gazdasági visszaesések idején, mert a gazdasági fellendülést támogató gazdaságpolitikák a jövedelmet és a vagyont azoknak juttatják, akik tulajdonnal rendelkeznek, a megélhetésüket munkával biztosítók rovására. Gyakran maga a gazdasági növekedés hajszolására irányuló politika növeli a szegénységet.

Az emberiség, és a nyugati civilizáció, főleg az azt irányító gazdaságpolitika hatására jól ábrázolható a Kenneth Bouldingtól kölcsönzött hasonlattal - határtalan, nyitott térségek cowboyaiként, akik valójában egy érzékeny egyensúlyú életbentartó rendszerrel ellátott, élő űrhajóban laknak. Leginkább a mindenek felett álló növekedésigény és a fogyasztói társadalom működése következtében az emberek úgy élnek, a régi korok Amerikájának cowboyaihoz hasonlóan, mintha a Föld végtelenül kizsákmányolható, annak minden része elvehető, felhasználható és tetszés szerint eldobható volna, a föld és a szél eróziójára bízva. Ezzel ellentétben tudomásul kell vennünk, hogy értékes és korlátozott erőforrásellátmánnyal rendelkezünk. A természeti rendszerekhez való emberi viszonyulásunk hibás felfogásának a következménye, hogy egyszerre raboljuk ki bolygónkat, és tépjük szét a nem piaci társas kapcsolatok szövetét. Korten szerint az emberiségnek nincs más választási lehetősége, mint gazdasági intézményeinek átalakítása a betelt világ valóságának megfelelően.

Az itt leírt gazdasági szemlélet első számú, emblematikus képviselője a Nyugat. A globalizációt akár egy ilyen (cowboyi szemléletben működő) egyetemes civilizáció kialakítására irányuló törekvésnek is tekinthetjük. Felmerül a kérdés, hogy Fukuyama víziója teljesül-e be, és a világon mindenütt liberális demokráciák és nyugati gazdaságpolitika érvényesül, vagy a globalizáció eddigi eredményei alapvetően csak egy vékony mázt képeznek, s miután a civilizációk közti kulturális szakadékok hatására megrepedezik, az azok közti ellentét egyik fő forrása lesz. Abban az esetben, ha a Nyugat nem hajlandó gazdasági intézményeinek működését felülvizsgálni, és egyes társadalmi folyamatokat megállítani, elkerülhetetlennek tűnik egy belső és külső ellenállás megjelenése, aminek eredménye a civilizációnk fennálló intézményeire csak a pusztulás lehet.

(folytatjuk)
ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2020 Fókusz. Minden jog fenntartva!
Design by predd | Code by tibor