Tudta-e?
hogy az egész naprendszerünkben a leghidegebb pont a Hold jeges pólusán található, ahol a hőmérséklet -240 Celsius.

56. szám - 2008. szeptember 15.

A TÖRTÉNELEM NAGY CSATÁI

A zentai csata

2. rész - 1697-ben a törökellenes felszabadító háború immáron tizenötödik esztendejébe lépett (aminek folyamán 1686-ban Budát is sikerült felszabadítani), ám úgy tűnt, a Szent Liga és az Oszmán Birodalom csapatai nem bírnak egymással.

1. rész

Kuruc mozgolódás:


A másfél évtizede tartó háború megpróbáltatásai, a súlyos haditeher és a katonaság atrocitásai miatti elégedetlenség számos helyen már eddig is felszínre tört, de szervezettebb formát csak 1697 nyarán öltött az ország északkeleti vidékein. A helyszín és az időpont korántsem véletlen, hiszen Felső-Magyarország régóta a Habsburg-ellenes kuruc mozgalom fészke, Thököly Imre egykori felső-magyarországi fejedelemségének területe volt. Tokaji Ferenc, a felkelés egyik vezetőjének nyílt parancsában Thököly ezredének kapitányaként hívta fegyverbe a terület lakosságát, de számos jelentés futott be arról, hogy Thököly volt katonái és kémei Felső-Magyarország és Erdély vidékeit járják, felkelésre buzdítva a lakosokat.

Thököly Imre jellegzetes kuruc
ruhában és fokossal a kezében




















Ma már nem bizonyítható, hogy a keresztény csapatok hátában, a törökök szövetségeseként harcoló Thököly Imre egy szervezett kuruc akciót hajtott-e végre, amit csupán rosszul időzítettek, vagy egy spontán megmozdulás volt-e, mindenesetre tény, hogy a felvonulóban lévő keresztény katonaság, - elsősorban a magyar huszárezredek (Bottyán, Deák, Pálffy vezetésével) és néhány császári alakulat, mint a Bassompierre-gyalogezred - rövid úton leverte a felkelést. A vidék rendjének végleges helyreállítását a magyarországi katonaságra bízták, a Barkóczi Ferenc, Bercsényi Miklós és Koháry István által verbuvált katonákra, a sebtében felállított vármegyei felkelőkre és a végvárak helyőrségeire.

A Hegyaljáról és az ország keleti részéből érkezett első hírek, amelyek kiterjedt kuruc felkelésről szóltak, Bécsben, Erdélyben és a gyülekező fősereg táborában is riadalmat okoztak, sőt veszélybe került a csapatok összevonása. Auersperg tábornok június végén ugyan abbahagyta Bihács eredménytelen ostromát, de a haditanács a felszabaduló erőket először nem a fősereghez, hanem Buda felé irányította. Jean-Louis Bussy de Rabutin altábornagy, az Erdélyben állomásozó csaknem 20.000 fős hadtest parancsnoka a kialakult helyzetben kockázatosnak tartotta a katonaság kivonását, mivel úgy vélte: "az eddig rendben tartott ország, csapataim elvonulása után, a thökölisták és a török emisszáriusok veszedelmes törekvéseinek hitelt adva, a Porta zsákmányává válhat". Rabutint végül az Udvari Haditanács elnökének kellett meggyőznie arról, hogy "Erdély biztonságának és megvédésének garanciái a Tiszánál és a Dunánál vannak, a napról napra erősítendő" főseregnél.



Mire Savoyai Eugén herceg átvette a parancsnokságot a fősereg felett, a hegyaljai felkelők derékhadát már megtörték, és a hónap végére felszámolták a zavargást. A felkelés gyors leverése kedvezőbb helyzetet teremtett a hadműveletek elindításához. Savoyai Eugén be sem várta az erősítéseket, hanem mintegy 45.000 fős seregével Zombor és Bács érintése után (július 26.) a mai Újvidék helyén, Péterváraddal szemben ütött tábort. Néhány nappal később seregének egy részével a Duna mentén délkeleti irányba, Kobiláig vonult, ahonnan Péterváradot és Titelt egyaránt szemmel tarthatta.

Újabb török hadjárat:

A török állam és hadvezetés óriási erőfeszítéseket tett az előző évi kudarcok helyrehozása érdekében. Azov visszaszerzését az újonnan épített flottával akarták megkísérelni. A szövetséges tatár kánnak, akitől 30-40.000 fős hadsereg kiállítását várták, fegyvert és muníciót küldtek. A háborús kiadások fedezésére kényszerkölcsönöket vetettek ki, felemelték a dohányadót, sőt nem riadtak vissza a pénzrontástól sem. Hogy végül is a mekkora sereget sikerült II. Musztafának talpra állítania, arról a korabeli forrásokban különböző számadatokat találunk. Noha a Német-római Birodalomban megjelenő újságok és röplapok már júliusban százezres török had gyülekezéséről szóltak, a hírszerzői jelentések azonban csak 30.000 főre becsülték a július 20-án a szerbiai Jagodinába érkezett szultáni had és 20.000 főre a Szendrő táján gyülekező janicsárok létszámát. Ekkor még a török oldalon is számos egység volt felvonulóban, így egy hónap múltán minden bizonnyal mintegy 70.000 török katona kelt át a Pancsovánál létesített hajóhídon.

Az oszmán sereg dunai átkelésével egyre nyilvánvalóbbak lettek az ellenség hadműveleti céljai, hiszen már nem kellett egy Eszék irányába intézett támadástól tartani. A törököknek azonban továbbra is sikerült bizonytalanságban tartani a szövetséges hadvezetést, mivel a Dunán és a Tiszán egyaránt felfelé hajózott a török flottilla, ezért változatlanul nem lehetett eldönteni, hogy az ellenfél melyik folyó mentén támad. A Belgrádban tartott szultáni ülésen elvetették Pétervárad ostromát, és a Várad ellen indított katonai akció mellett döntöttek. Az oszmán katonai vezetők egy része úgy vélte, hogy egy Felső-Magyarország irányába indított katonai akció a keresztény erőket elvonja a Dunától, sőt arra is számítottak, hogy Thököly Imrének sikerül fellázítania a terület elégedetlen lakosságát, így a kurucok újra teret nyernek az ország keleti részein és Erdélyben.



Savoyai Eugén, miután megerősítette Titel őrségét, északi irányba menetelt, hogy mielőbb egyesüljön Karl Vaudemont altábornagy és a brandenburgiak Felső-Magyarországról, valamint Rabutin Erdélyből, a Maros völgyén keresztül érkező csapataival. Elmas Mehmed nagyvezír, kihasználva ekkor a fősereg visszahúzódását, hirtelen megrohanta Titel erődjét. Kezdetben a Dietrich Nehem vezérőrnagy parancsnoksága alatt odavezényelt, 2.400 lovasból és 3.600 gyalogosból álló csapattest keményen ellenállt, de nem tudta sokáig feltartóztatni a többszörös túlerővel támadó ellenséget, így seregének maradékával a főerőkhöz vonult. A szövetséges csapatok mintegy 300-400 halottat és 1.000 sebesültet veszítettek az összecsapásban.

A beérkezett brandenburgi és felső-magyarországi hadtestekkel megerősödött fősereg zöme azonnal Péterváradhoz nyomult, mivel Titel elfoglalását követően úgy tűnt, hogy az oszmánok a folyó mindkét partján támadást indítanak az erősség ellen. A szultán táborában ugyanis megváltoztatták a Belgrádban elfogadott haditervet, és "a hitetlen tábor kisszerűségére", valamint gyengeségére hivatkozva, Elmas Mehmed nagyvezír eredeti elképzelése szerint, az erődítmény ostromára készültek. Lényegében ezt a szándékot jelentették a fővezérnek a felderítésre kiküldött huszárok. Azt azonban ők sem tudhatták, hogy időközben a tatárok által ejtett foglyok arról számoltak be, hogy a keresztény had nagyon erős, mintegy 110.000 harcost számlál. Erre az oszmán hadvezetés még az éj leple alatt visszarendelte a Duna péterváradi oldalán táborozó egységeit, és a szultán egész hadseregével szeptember 8-án a Tisza keleti partján Szeged irányába indult. Ezt a hadmozdulatot viszont egy szökevény szpáhi hozta a szövetséges hadvezetés tudomására, melyből világossá vált, hogy II. Musztafa Felső-Magyarország vagy Erdély felé támad.

Savoyai Eugén csapataival Pétervárad alól erőltetett menetben az oszmánok után indult, és két nappal később már Becsénél állt. Szeged védelmére további csapatokat rendelt, 300 vértest, 1.000 hajdú- és rác katonákat. Jenő herceg számára már csak az volt a kérdés, hogy a szultáni had mikor kísérli meg az átkelést, amikor lecsaphat az ellenségre. Tervét az Udvari Haditanáccsal is tudatta: "Az egyetlen lehetőség a partváltás megakadályozására és az ellenség Erdély irányába való felvonulásának meggátlására, ha szorosan nyomában maradok, s ha megkísérli az átkelést valahol, úgy a hídfőben fojtom meg őket."

Kapcsolódó cikkek

    ISSN 2334-6248 - Elektronikus folyóiratunk havonta jelenik meg. ©2024 Fókusz. Minden jog fenntartva!
    Design by predd | Code by tibor