Sokan úgy közelítenek Hamvas Béla műveihez, mintha azokban csalhatatlan igazságok fogalmazódnának meg: mintha szerzőjük kinyilatkoztatást közvetített volna. Meggyőződésem, hogy ha tehetné, éppen Hamvas Béla volna az, aki leginkább tiltakozna műveinek az efféle értelmezése ellen. Nem hitte magát sem megvilágosodott szentnek, sem kinyilatkoztatások megfogalmazójának. Gondolkodó és író volt, gondolkodóként fenntartotta magának a tévedés jogát, íróként pedig arra is képes volt, amire a hiú emberek képtelenek: nevetni tévedésein és kigúnyolni emberi hiúságát. Meghazudtolnánk őt és teljességgel félreértenénk az életművét, ha nem ennek a tudatában közelítenénk hozzá és ahhoz, amit alkotott. Az örök tudás keresésében élt, s arról szóltak művei, de magát egy kereső, úton lévő embernek tekintette. Ez világosan kiderül a műveiből. Erre szeretnék rámutatni a következőkben: az esszéit olvasva azt fogom kifejteni, hogy mintegy harminc év távlatában hogyan változott Hamvas Béla felfogása a tudomány és a vallás összefonódása kérdésében. Gondolkodói életútjában ez a problémakör központi fontosságúnak bizonyult: belőle kiindulva egész életműre rálátást nyerünk.
Hamvas Béla még a világháború előtt írta a Tudományvallás és vallástudomány című esszéjét. A cím csalóka, az írásnak valójában semmi köze a vallástudomány néven ismert tudományos diszciplínához. Itt egy esszéisztikus, szójátékkal élő címadásról van szó: amit Hamvas vallástudománynak nevez, az a tudományvallás fogalmi ellentétpárja, nem pedig a világi egyetemeken oktatott, Nyugaton a 19 század második felétől létező vallástudomány.
A szóban forgó műről értekezve egy másikról sem feledkezhetünk el. Ez az előbb említett esszé szellemi elődjének tekinthető, címe Természettudományos mitológia.A Debreceni Szemlében jelent meg 1934-ben. (A Tudományvallás és a vallástudományt 1936-ban publikálta a Válaszban.) Hamvas a két évvel előbb megjelent esszéjében fejti ki nézetét a tudomány és a vallás funkcionális összefonódásáról. A Tudományvallás és vallástudományban ezt már bizonyításra sem szoruló tényként kezeli: a címet alkotó két beszédes neologizmus a tudomány és a vallás kapcsolatát elválaszthatatlan egységként tárja elénk.
Hamvas nézetei a tudomány és a vallás összefonódása és szerepcseréje kérdéskörében további változásokon haladtak át. Miklóssy Endre szerint a későbbiekben három irányban fejlesztette tovább az elgondolásait: (1.) különválasztotta a tudomány és a tudományvallás fogalmát; (2.) a tudományvallás kérdéskörét beillesztette válságfilozófiájába; (3.) az aritmológiai, a szám-tudomány keretébe ágyazta a gondolatait (Miklóssy Endre: Hamvas Béla. Új Mandátum Könyvkiadó, Bp., 2002. 41-44.o.). Itt a hindu Samkhya filozófiai iskola és Jakob Böhme rá gyakorolt hatása volt a legmérvadóbb.
Én inkább a gondolkodói érlelődés három fázisáról beszélnék. Ezek Hamvas esszéiből olvashatók ki. Mielőtt a három gondolkodói szakaszról szólnék, előbb vázlatosan összegezném a szóba kerülő írásművekben megfogalmazott álláspontokat a tudomány és a vallás összefonódásáról.
A Természettudományos mitológia című esszéjében írja Hamvas: „A tudomány gondolkozói mindig abból indultak ki, hogy tudásuk az élet minden kérdését alapjában és végérvényesen megoldja. A múltban ezek a megoldások a mitológiák voltak.” ( Világválság. Válogatás Hamvas Béla folyóiratokban megjelent írásaiból. Szerk.: Darabos Pál. Hamvas Intézet, 2004. 137. o.) Mit tesz tehát a tudomány Hamvas megfogalmazása szerint? Kísérletet tesz az alapvető emberi kérdések megválaszolására és megpróbál gyógyírt adni az őt kínzó problémákra. Ezzel a tudomány átveszi a mitológia szerepét. (Ezt nevezem a továbbiakban szerepcserének.) Bár nem válik mitológiává, lényege szerint megmaradt tudománynak, mégis részben úgy működik, mintha mitológia volna.
Hamvas a tudomány egész szellemi és intézményes fölépítésében ott látja a szerepcserét. Az írás további részében ezt taglalja. A tudományt polidémonikus mítoszvilágnak nevezi, melynek furcsa nevű, egyenlő rangú teremtő isteneit kiegyenlítésnek, reakciónak, vonzásnak, rezgésnek, centrifugális erőnek hívják. A tudomány intézményes rendszerével kapcsolatban pedig máig aktuális, sokatmondó leleplezéseket tesz. Így fogalmaz: a tudományos diszciplínák mondakörök, a tudósok a természettudományos mitológia papjai, a tudomány szent helye a laboratórium, a kongresszus a zsinati szerv, az akadémia minden isten székesegyháza, az enciklopédia a tudomány szentírása.
A Tudományvallás és vallástudomány című esszét időben és tartalomban nem sok választja el az előbb tárgyalttól. Három lényeges tartalmi különbség van. Az első: a szerepcserét kiterjeszti és pontosítja, már nem a tudomány és a mitológia, hanem a tudomány és a vallás összefonódásáról értekezik. A második: a Természettudományos mitológiában egyoldalú, kizárólag a tudomány oldaláról végbemenő szerepcseréről írt, itt viszont már kétoldalú a funkciócsere, a vallás is átveszi a tudomány szerepkörét. A harmadik különbség: a Természettudományos mitológiában ábrázolt szerepcserét végérvényesnek mondja, s kiterjeszti az egész szellemi életre. Azt állítja, hogy eljutottunk oda, ahol a tudomány és a vallás már elválaszthatatlanul összefonódott egymással, ezentúl a tudomány vallásként funkcionál, a vallás pedig tudományként. Ezt hivatott kifejezni az esszé ötletes címe: a Tudományvallás és vallástudomány. A tudományvallás a tudomány vallásként, a vallástudomány a vallás tudományként való működése.
A tudományvallás fogalma alatt lényegében ugyanazt tárgyalja, valamivel részletesebben és elmélyültebben, mint amit a Természettudományos mitológiában a tudomány és a mitológia egyoldalú szerepcseréje kapcsán már kifejtett. Beszél arról a még ma is rendkívül aktuális kérdésről, hogy az ateizmus szintúgy a vallás egy neme. (Az ezután írt népszerű esszéjében, A bor filozófiájában részletesebben tárgyalja ezt a témakört.) Ha állítást teszünk egy a vallást is érintő kérdésben, akkor szavainknak szükségképpen vallási olvasata lesz. Akkor is, ha vallás ellenében hangzik el ez a kijelentés, s még akkor is, ha egészében tagadja a vallási gondolkodási mintát. Az ilyen jellegű állítások kettős jelentést hordoznak: képletesen szólva az egyik értelmük a vallástagadás „szervéhez”, az agyhoz, a rációhoz szól, a másik a vallásbefogadás „szervéhez”, a szívhez, a lélekhez, önmagunk belső magjához. (Nevezzük, ahogy nevezzük!) Ez az egyik ok, ami miatt az ateizmus is vallásként működik. A másik ok pragmatikus természetű: az ateizmus, mint ideológia, akkor képes igazán hatékony lenni, ha azonos értékű tartalmakat képes szembeállítani a vallás rendkívül sikeres meggyőzési módszereivel, retorikájával, embert eligazító képességével szemben. Eközben észrevétlenül maga is egyre inkább a valláshoz kezd el hasonlítani, az ellenfél fokozatosan a maga képére alakítja őt.
Ebben a tényben nem valami titokzatos, mágikus okot kell keresnünk, a magyarázat egészen egyszerű. Mivel a mai napig a vallás a leghatékonyabb emberformáló erő, ezért a vallás kiszorításának az igényével fellépő szellemi megnyilatkozás, legyen az filozófia, tudomány vagy életelv, sikert célja kivitelezésében csak akkor remélhet, ha a vallás elsöprő hatékonyságú eszköztárával lép fel. Eközben észrevétlenül maga is vallássá válik.
A gondolati újdonság a Tudományvallás és vallástudomány című esszében a vallástudomány fogalma: az az álláspont, hogy adott eseten vallás is működhet tudományként. Ebben az összefonódásban a vallástudomány kétarcú, ambivalens jelenségként nyilatkozik meg. Kétféleképpen működhet a vallás tudományként: egyrészt mint a vallásos igazságok tudománya, másrészt mint a vallásos tanítások tudományos kifejtése és vizsgálata. Az előbbit Hamvas nagyra értékeli, az utóbbit nem sokra tartja. Amit kevésbé értékel, a vallásos tanok tudományos vizsgálatát és kifejtését, az valójában nem más, mint a tudományos, egyetemi diszciplínaként ismert vallástudomány. Amit nagyra tart, a vallásos igazságok tudományát, arra építi majd az egész életművét. Ezt az utóbbit nevezi el a későbbiekben scientia sacrának, szent tudománynak. A Tudományvallás és vallástudomány című művében még nem választja külön a vallástudomány e két módozatát. Arra még Janus-arcú valóságként tekint. Mint Janus két arca, a vallástudomány két módozata is ellentétes célok felé néz. E kettősséget úgy összegzi Hamvas, hogy a vallástudomány miközben humanizálja a valóságot, ugyanakkor felmutatja a valóság inhumánus arculatát is.
A világháború közben és utána írt esszékben (Unicornis, Silentium, Patmosz, Az Antikrisztus) feladja a Janus-arcúság szemléletmódját. Különválasztja a vallástudomány két irányát. Mint tudományos diszciplína a továbbiakban nem foglalkoztatja. Minden erejét a vallástudomány másik módozatának, a szent tudomány tanulmányozásának szenteli.
A különválasztást véghezviszi a másik oldalon is: a tudományvallást is kettéosztja. A tudományvallás démonikus, negatív tendenciáját szcientifizmusnak nevezi el. A szcientifizmust elkülöníti a tudománytól, kimondatlanul is beismerve ezzel, hogy a tudománynak nemcsak negatív oldala létezhet, s hogy az nem minden esetben tudományvallás. Ezzel a különválasztással már egy lehiggadt nézetet képvisel. Fogalmilag tisztázta a tudomány és a vallás szerepcseréjének a kérdéskörét, ami az előbbi két esszében még némiképp zavaros volt, s ezért joggal volt kritizálható.
A világháború utáni esszékben még egy nagyon fontos változtatást visz végbe. Történelmi viszonylatba helyezi a tudomány és a vallás szerepcseréjének a kérdéskörét. Mélyenszántó elemzésekben mutatja ki, hogy a szcientifizmus, bár gyökerei messzebbre nyúlnak, az újkori gondolatváltás szellemi gyermeke. (Vagy inkább szellemi torzszülöttje, ha már ezzel a hasonlattal éltem.) A szent tudomány vele szemben történelmen kívüli jelenség. E vonása kétféleképpen nyilatkozhat meg: egyrészt mint történelem előttiség, másrészt mint időtlenség. Az előbbi az aranykor emlékét tükrözi, az utóbbi az örök igazságok rendszerezett kifejtése.
A gondolkodói érés fölvázolt folyamatáról összegzésképpen elmondható, hogy nincs lényeges különbség az első és a második esszé között, a második esszé valójában az első fölismerésének a kiterjesztése a szellemi élet egész területére. Az íráscél tekintetében is legföljebb ez a különbség fedezhető föl: a második esszében már radikálisabb hangnemben, bátrabban, öntudatosabban fogalmazza meg nézetét a tudomány és a vallás összefonódásának negatív következményeiről. A gondolkodói váltás a későbbi esszékben következik be.
Ezt az állítást alátámasztják az életrajzi adatok is. Hamvas Béla életében a 30-as évek második felében sorsfordító változások mennek végbe: szakít első feleségével, megismerkedik és összekerül Kemény Katalinnal; szakít Kerényi Károllyal és a Sziget-évkönyvet kiadó, Kerényi körül csoportosuló körrel; gondolkodói indulása meghatározó szellemi élményétől is fokozatosan eltávolodik, a görögség tanulmányozásáról áttér a keleti vallások és a nagy monoteista vallások tanulmányozására, ide értve a kereszténységet is. Ekkor szilárdul meg a tradicionalizmus vezéralakja, Guénon műveivel a szellemi kapcsolata ( Vö. Darabos Pál: René Guénon élete és életműve a hagyomány gondolatának szolgálatában. In: Gyémántnál keményebb, szerk. Szathmári Botond. Budapest, 1997. 195-196. o.). Tudatosan nem neveztem ezt hatásnak, Hamvasra ugyanis nem jellemző a nyugati eszmék szolgalelkű, passzív átvétele. Azok közé tartozik, akik kritikai szűrőjükön áteresztve beépítik a nyugati gondolatokat saját eszmevilágukba, majd szuverén módon megtermékenyítik, továbbgondolják azokat. ( Vö. Kemény Katalin: Töredék a Hamvas-jelenség című tanulmányhoz. In: Miklóssy Endre: i.m. 270. o.)
Röviden összegezve Hamvas életében a 30-as évek második fele a szakítások és az újjáépítkezés időszaka. (Ekkor lép a negyvenes éveibe, s Jung pszichológiája szerint ez az életszakasz az embernél sorsfordulót jelent.) Az életváltás nyomot hagy tudományfelfogásában is. Miként Dúl Antal írja Hamvas latinosított formában építi be a Guénon által kidolgozott és definiált fogalmakat, a szent tudományt mint scientia sacrát (ez lesz az egyik kései, összefoglaló szándékkal írt esszékötetének a címe), a profán tudományt pedig mint szcientifizmust ( Dúl Antal: Hamvas Béla életpályája. In: Gyémántnál keményebb: i.m. 11.o.). E két fogalom nem jelent gyökeres szakítást a korábbi nézeteivel. A szcientifizmus felöleli a tudományvallás fogalomkörét is: ha olyan kérdésekben nyilatkozik meg, ami kizárólag a vallásra tartozik, akkor „tudomány-vallásként” működik. Ebből kifolyólag kettős jelentésű tartalom: illetékességi körét túllépő tudományrendszer és valláspótlékként működő világias tudományideológia.
A scientia sacra kifejezés jelentésköre a vallástudományt, mint a vallásos üdvcél rendszerezett, tudományos föltárását és ismertetését emeli be a maga körébe. (A hamvasi értelemben vett vallástudományt, nem pedig a vallástudományt mint egyetemi diszciplínát.) Hamvas műveit olvasva nem bukkantam olyan szövegrészre, ami a vallástudományt mint egyetemi diszciplínát véleményezte volna, a nézetét mégis kikövetkeztethetjük a Tudományvallás és vallástudomány című esszéjéből. Ebben a vallástudományt ellentmondásos tartalomként mutatja be, olyan szellemi jelenségként, ami egyszerre irányulhat a vallási cél, a léthazugság megszüntetése és a világias cél, a humanizálás felé. Az egyik kizárja a másikat. A világias cél, a humanizálás a léthazugságot szolgálja, a vallási cél viszont egy inhumánus, könyörtelen valóságba enged betekintést. (Ez a nézet még Hamvas pogányság korszakának az álláspontját tükrözi.)
A vallástudományban rejlő kettős út kizárja egymást, ellentétes irányban haladnak, ezért az embernek választania kell közöttük. Ezt a következőképpen összegzi műve záró soraiban: „A vallástudományban az emberi gondolkozás végre is ahhoz a válaszúthoz ér, vajjon gondolkozzon a vallásról tudományosan, vagy a tudományról vallásosan.” Hamvas életműve egyértelművé teszi, hogy ő melyik utat választotta: a tudományról való vallásos gondolkodást. Sőt azt, ami ennél is többnek mondható: a tudomány beépítését a vallásba, a szent tudomány, a scientia sacra útját.
Az idézett gondolatsor mintha nemcsak jövőbeli választását előlegezné meg, hanem azon túl valaki másról is véleményt alkotna. Kerényi Károlyra gondolok. 1934-ben egy közös adriai nyaraláson határozzák el Hamvas és Kerényi a Sziget munkaközösség megalapítását. Hamvas 1936-ban, a Tudományvallás és vallástudomány megjelenésének az évében már kilép a körből. Mellőzöttnek érzi magát, úgy látja Kerényi túlságosan előtérbe tolta magát, s a munkaközösség lefektetett céljai sem valósultak meg. „Kerényi a görög isteneket feláldozza a tudomány isteneinek.” – írja később a Hexakymon című esszéjében. Úgy látja a nagy ókortudós helytelenül választott, a vallásról való tudományos gondokozás mellett döntött.
Kerényi döntése a tudományos diszciplínaként ismert vallástudomány útja. A választott útjukon haladva mindketten óriásit alkottak. Kerényi az egyik legnagyobb magyar vallástudóssá vált, az övéhez csak másik nagy vallástudósunk, Goldziher Ignác jelentősége mérhető. Hamvas az örök tudás után kutató magyarok egyik legnagyobbikaként írta be magát a magyar szellemtörténetbe.
|
.jpg){kind=small}
