Nem ismerjük felemelkedésük történetét, és bukásukról is csak kevés információval rendelkezünk.
Amikor Colombus Amerikába ért, a Mayák 700 éves civilizációja már megszûnõben volt. Gyakorlatilag a hátrahagyott épületeibõl tudunk következtetni "titkaikra".
Legfõbb Istenségük a Nap volt, és halálos ellenségként tekintettek az esõre. Hátrahagyott nagy épületeiket Templomként kezeljük, de lehet, hogy más célra építették õket (pl. lehet, hogy a csillagok, bolygók mozgásának megfigyelésére használták). A néma kövek titkainak megfejtése, a világ minden tájáról vonzza a tudósokat.
A ma is látható épületek, az V. VI. század környékén épültek. Az épületeken látható, finoman kidolgozott dombormûveket nem faragák, hanem gyorsan száradó agyagból formázták.
Az idõjárás, és az évszázadok múlása, ezek többségét lerombolta, de a védettebb részeken még ma is jól láthatóak. A jellegzetes orrú "Maya arc", azonos a ma élõ leszármazottaikéval...
Az egyik meglepõen jõ állapotban fennmaradt, több mint 20 méter magas templom, jelentõs régészeti felfedezéseket eredményezett az 50-es években. Elsõként, a belsõ falat borító, négyzet alakú lapok jelentése várt megfejtésre. 620, egymástól teljesen különbözõ lapot találtak. Amirõl azt állapították meg, hogy a Mayák történelmének írásos dokumentuma. 30 évig tartott, amíg az egyik régész megfejtette azt, hogy az egyik lapon szereplõ uralkodó (a tizen hatodik) ki is volt.
1952-ban a régészek lábnyomokra bukkantak, amik a kõpadló alá, egy homokkal elzárt folyosóhoz vezettek. Háromévi ásás után kiderült, hogy a folyosó végén, a piramis talapzatával egy szinten, egy kamra rejtõzik. Odabent fiatalemberek csontvázaira bukkantak. Feltehetõen a kamra lepecsételésekor áldozhatták fel õket. Találtak egy háromszögletû kõajtót is. A mögötte lévõ teremben, 4 méter hosszú kõlap alatt, szarkofág feküdt. A lapra, kereveten fekvõ férfialakot véstek. E felfedezés idején, az ûrhajózás még szenzációnak számított, ezért sokan azonnal ûrhajóst véltek felfedezni az ábrán. Ma már tudjuk, hogy azt a férfit ábrázolja, akit ide temettek. A test felett látható kereszt, az életfát jelképezi, nincs köze a Kereszténységhez.
Minden jel arra utalt, hogy egy Maya király sírját tárták fel. A szarkofágban, egy díszes ruhába öltözött férfi csontvázát találták meg. A felirat szerint a király azért halt meg, hogy egy újkor hajnalán, újra szülessen. Arcát szépen kidolgozott Jade maszk takarta.
A felfedezés után világossá vált, hogy a "templomok", hasonlóan az egyiptomi piramisokhoz, az uralkodók temetkezési helyéül szolgáltak. Kiderült az is, hogy ezek a rangos személyek nem Mayák voltak, hanem Közép-Mexikóból érkezett hódítók, akik egymás után foglalták el a városokat. A Mayák, a "Nyugat Urainak" nevezték õket.
Az emberek társadalomban elfoglalt státuszát, fejdísz jelezte (a király tollas fejdíszt viselt, míg a legalul álló parasztok csupán kis bóbitát). Külön réteget képviseltek a Nyugatról érkezett nemesek, a papok, és a Mayák vezetõi, végül pedig a föld, és fejdísz nélküli rabszolgák.
Az esõtõl rettegõ Mayák számára fontos volt, hogy kiengeszteljék az Esõ Istent. Szobraikon Õt, hosszú görbe orral, szögletes füllel, és kerek, kiguvadt szemekkel ábrázolták. Szinte minden épületükön látható, ezért a Mayák szimbólumává vált. Vannak templomok, melyeket kizárólag az Esõ Isten alakja díszit. A Mayák állandó rettegésben élhettek, egyrészt az Õserdõtõl, másrészt az Esõ Istentõl is féltek. Úgy tûnik, hogy többet tudhattak a Világegyetemrõl, mint a közvetlen környezetükrõl, a Földrõl.
Egy másik város romjai között, mintegy 400 km távolságra ettõl, a 30 méter magas fõépületet, természetesen szintén, az Esõ Isten alakja díszíti, de itt azonban egy másik jel is felbukkan (álkapcsában emberfejet tartó kígyó), ez az a kígyó, aminek segítségével a papok tartották a kapcsolatot, az Õsök szellemeivel. A fõépület tetejére vezetõ lépcsõ, meredek, és keskeny. Valószínûleg a szertartásokat vezetõ papok használhatták, és itt mutatták be az emberáldozatokat is. Áldozatukat a csúcsról taszították a mélybe, hogy a túlvilág bejáratát jelképezõ udvaron haljanak meg.
A többi épülettõl távolabb áll, a kicsiny ablakairól "galambdúcnak" elnevezett épület, ami a kutatók szerint csillagvizsgáló lehetett. Szerintük, a lõrésszerû ablakokon kitekintve vizsgálták a Mayák a csillagok mozgását, és azokat feljegyezve, részletes táblázatokat és naptárt készítettek. Pontosan rögzítették, pl. a Vénusz mozgását. (Azok, akik a Mayák földön kívüli kapcsolataiban hisznek, ezt tekintik bizonyítéknak). De, hogy valójában mire használták a Mayák ezt a galambdúcszerû épületet, nem ismerjük, csak feltételezések vannak.
A III. századból maradtak fenn Maya csillagászati feljegyzések. Innen tudjuk, hogy a húszas számrendszert alkalmazták, és ismerték a "0" szám fogalmát, amit vörös szemmel jelöltek. Tõlük teljesen függetlenül, csak 300 évvel késõbb fedezték fel Indiában a "0" szám fogalmát…
A Mayák valamennyi városukat ugyanazon alaprajz szerint építették. A város a Kozmoszt jelképezhette. Fõ tengelye Keletrõl (a születés irányából), Nyugat felé haladt, ahol a Nap lenyugszik, és az élet véget ér. A központi tér, a Túlvilág tavát jelképezte. Onnan figyelték, és irányították az Õsök, hitük szerint, a Földi eseményeket. Az épületek belsejében vörös festék nyomai láthatók, amit a templomok kifestésre használtak. A körben álló templomokban a papok emberáldozatokat mutattak be, és a sötét belsõ kamrákból vizsgálhatták a csillagokat. Az egyik, bonyolult rajzolatú kõemlékmûrõl tudjuk, hogy 378. január 16.-án, hadvezér érkezett Nyugatról.
Az akkori uralkodó, ezen a napon halt meg. A "jövevényt" 380.-ban tették meg királlyá. Õt 445.-ben követte a következõ, de már utolsó uralkodója a városnak. A királyok, egy kõbaltákat, és kõkalapácsokat használó nép felett uralkodtak. Ezekkel az egyszerû szerszámokkal alkották meg finom faragványaikat, és a hatalmas méretû templomokat.
A legnagyobb Maya városnak 40.000 lakosa lehetett, romjait csak egy évszázada fedezték fel, több mint 1.000 éven át, rejtve maradtak a dzsungelben. Egyértelmû jelek utalnak arra, hogy nem csak vadásztak, hanem az Õserdei irtásokon kukoricát, és babot termesztettek.
Valószínûleg az erdõirtás, és a föld túlmûvelése vezethetett a Maya városok hanyatlásához. Az uralkodók egyre többet követelhettek alattvalóiktól. Ezektõl a követelésektõl, (amik között lehettek emberáldozatok is), valószínûleg fellázadhattak. A felkelés részletei nem ismeretesek, de bizonyos, hogy éhínség lehetett, és az ivóvíz elfertõzõdött, mert számtalan holttestet dobtak, az Istenek kiengesztelésére a folyókba, és tavakba. A városlakók pedig valószínûleg ezért menekülhettek el…
A városok elhagyásával, és a hadvezérek elüldözésével nem ért véget a Mayák története. Jóllehet, kiderült, hogy a hadvezérek emberáldoztai hiábavalók voltak, az emberek hinni akartak valamiben. Nyugatról idegen papok érkeztek, akik új várost építettek, és uralmuk még kegyetlenebbnek bizonyult, mint a korábbi hódítóké. Jelképük a kígyó volt, de nem a korábbi, mindent látó, hanem egy ádáz, dühös Istenség, ami jelen volt minden templomban.
Az új papok ismét bevezették az emberáldozatokat. Mivel folyton háborúskodtak, hadifoglyaikat áldozták fel az Isteneiknek. Templomaik hatalmasak voltak, de már nem EGY uralkodót, hanem egy egész papi kasztot jelképeztek. Senki sem tudja, hogy mennyi ideig uralkodtak az itt élõk felett.
A Mayákat templomaik építésére kényszeríttették, vagy arra, hogy katonaként hadifoglyokat szerezzenek a következõ emberáldozatok bemutatásához. A harcosok templomában állt a legfõbb áldozati oltár, amit szintén a Napnak szenteltek, de ezen már élõ emberek szívét áldozták fel.
Számos rajz örökíti meg ezt a szertartást. Az áldozatot a kõre szorították, hogy az Istenség könyörtelen arcát lássa utoljára, és a pap többnyire obszidiánból készült késével felhasította a mellkast, és a még dobogó szívet emelte a magasba. Több ezer embert áldoztak fel. Csupán a talapzat faragásai, 20.000 fejet ábrázolnak…
Egyszer azonban ennek is vége lett. Lehet, hogy az újabb felkelés történetét sohasem tudjuk meg. A Mayák megelégelték az idegenek uralmát, a harcokat, a vérontást, és új lakóhelyet kerestek maguknak az Õserdõben.
Tehát a Mayák nem hagyták el félszigetüket, békés gazdálkodókká váltak az erdõben. Az ötszáz évvel késõbb érkezõ, európai felfedezõk, már csupán gazdálkodók elszórt csoportjaként találkoztak velük.
Mexikó és Guatemala határán élnek azok az indiánok, akik a Mayák közvetlen leszármazottai, akik ma is ismerik az õsi nyelvet. Ez a néhány száz ember viszi tovább õseik kultúráját. Körülöttük már modern módszerekkel termelnek, de Õk ma is, kis településeken élnek az erdõben, mintha az egykori hatalmas városokhoz nem lenne közük.
Vizük erõsen meszes, ihatatlan, ezért tiszta vizet, a fákat körülfonó liánokból nyernek. A féktelen erdõirtás azonban lassan megfosztja a törzset fõ életterétõl, az érintetlen Õserdõtõl.
Népük hagyományai szerint, idõrõl, idõre, kisebb területeket égetnek fel belõle maguknak. E termõföldeket 2-3 évig használják, aztán évekig pihentetik, és ismét megmûvelik. Módszerük már 1.000 éve mûködõképes, anélkül, hogy károsítaná a környezetüket. Ma azonban nincs idõ a föld kipihentetésére...