Fehér labdacsok tarkítják a zöldet,
a föld szégyenlősen kikandít,
vad íz nem uralja a tájat,
csak a bácsi vár tornya sandít
Újvidék felé.
A várfal, térdre borult
imádkozó asszonyok sora.
Itt kora van az időnek.
Sárgán kapaszkodik
a tavalyi megvénült nád,
és jelentést tesz,
mint népvándorló nomád,
közben a szürke ég
meggyalázza,
dacosan burkolja ködbe,
borzongásba,
mert feljajdul a múlt,
a várudvar jajong,
Mátyás király, Tomori hangja kong,
vér és sóhajok tanyája
a Mosztonga vájta sziget.
Harangzúgás,
szerzetesek imája
hoz enyhülést a tájra,
reménykedő
ünneplő tömeg tárja
az égre kezét.
Hiába nézek szerteszét,
szemem hiába kutat,
nem a múlt,
a tavasz győzelme üli meg ma
a bácsi utat.
.jpg)
