Az Újvidéki Városi Múzeumot a szakemberek a komplex múzeumok közé sorolják, ugyanis 9 külön osztályában a múzeumi tevékenység minden formájával foglalkoznak, a régészeti kutatásoktól kezdve a néprajzon és művelődéstörténeten át, egészen a napjaink művészete iránt fogékony Szülőföld galériáig. Gyűjteményeinek egy részét a múzeum itt mutatja be a péterváradi várban levő központi épületben, (az ún. Mamula-kaszárnyában), a másikat pedig lent a városban, a Duna utcában, a Külföldi Művészetek Galériájában. Ez utóbbi dr. Branko Ilić hagyatéka és stílbutorok, keleti szőnyegek, valamint olajfestmények gyűjteményéből áll. De az Újvidéki Városi Múzeum kötelékébe tartozik a Karlócai (Sremski Karlovci) Városi Múzeum és a kamanci (Kamenica) Jovan Jovanović Zmaj Emlékház is, így ezekkel az újvidéki az egyik legnagyobb múzeum Vajdaság területén.
DR. ÓZER ÁGNES
Született 1955. március 19-én, Csókán.
A Magyar Nemzeti Tanács és a Magyar Tudományos Akadémia köztestületének tagja. Újvidék Enciklopédiájának és a Létünk szerkesztőbizottságának tagja.
Az Újvidéki Rádió munkatársa.
Doktorált az Újvidéki Bölcsészettudományi Kar Történelem Tanszékén 2007. 01. 16-án.
28 éve dolgozik az Újvidéki Városi Múzeumban, ahol jelenleg múzeumi tanácsos és történész. Kb. 13 kiállításnak volt eddig a szerzője. |
– Az utóbbi időben három kiállításunk volt, a Múzeumok Hosszú Éjszakája elnevezésű akció keretében. – mondja dr. Ózer Ágnes. – Az egyik a Melanija Bugarinović operanekesnőnek és lányának hagyatékából készült Örökké Carmen című kiállítás a Külföldi Művészetek Galériájában, aztán a néprajzosok készítettek egy játékkiállítást a Vajdasági Bank (a volt Hadseregotthon) épületében. A harmadiknak az volt a címe, hogy Grossinger Lili piros kabátkája, én voltam a megálmodója, és Vajda Dezső újvidéki fényképész műveivel a híres gyógyszerészcsalád egyik tagjának, Elizabethnek/Erzsébetnek a születésétől férjhezmeneteléig terjedő életszakaszán keresztül a 19. század végén és a 20. század elején élt leányok életét akartam bemutatni. Ezt a majdnem ezer régi fényképet egy anonimitást óhajtó örököstől kaptuk kölcsön, aki beleegyezett, hogy egy részüket kiállítsuk. Ez volt az első háromnyelvű (szerb, német, magyar) múzeumi kiállítás Újvidéken. És hát ez volt amit az utóbbi időbben csináltunk. Ugyanis központi épületünk ma sincs teljes egészében rekonstruálva, emiatt nincs olyan állandó tárlata sem, mely Újvidék város egész történetét bemutatná, csupán időszakos kiállításaink vannak. De két részlegében majdnem állandó jellegű kiállítása van. Az ún. depómúzeumunkban a város kultúrtörténetéhez tartozó tárgyakat állítottuk ki egy kaszárnyafolyosó teljes hosszára, ami terveink szerint mintegy 2000 négyzetméterre fog kiterjedni. A másik pedig Pétervárad múltját mutatja be, amely valószínűleg állandó jellegű marad, de kisebb javításokat vagyunk kénytelenek végezni rajta, ugyanis az eredeti műtárgyakat be kell vonnunk és másolatokat kitennünk helyettük. Az Újvidéki Városi Múzeumnak immár második alkalommal jelenik meg az itt dolgozó szakemberek munkájáról tanúskodó évkönyv. Az első iránt nagy volt az érdeklődés, remélem, a második fogadtatása is hasonló lesz.
A legújabb projektumom, amelyen még dolgozom, két síkon fut: egyrészt az újvidéki németek életét bemutató kiállítással kapcsolatban gyűjtöm az anyagot és végzem a kutatásokat, másrészt a vajdasági szerbek és az egykor itt élő népes német közösség közötti kultúrális-társadalmi viszonyokat feldolgozó kiállítás egyik szakmunkatársa vagyok. Nemrég tértem vissza Ulmból, ahol a Német Múzeumok Szövetségének ösztöndíjasaként 6 hétig lehettem volna, de csak 4-et használtam ki. A Dunamenti Sváb Múzeum és Alapítvány segítségével kutathattam az innen, Újvidékről, illetve Vajdaságból 1944–45 után Németországba visszakényszerült németek történetét és hagyatékát. Ez eredményekben igen gazdag időszaknak bizonyult. Olyan dolgokra derült fény, melyek engem is megleptek. Úgy tűnik, nemcsak a Vajdaságba, hanem az egész Kárpát-medencébe még a 17.-18. században idetelepült németek és dunamenti svábok egész kultúrájáról mi tudunk a legkevesebbett. Ugyanis a közelmúltig ennek kutatása tabutémának számított nálunk, így néhány elszigetelt magánkutatástól (Mirnics József, Andrási Olga, Branko Bešlin) eltekintve nem igazán tárták fel. De ezt össze sem lehet hasonlítani a német- és a magyarországi, valamint a Bánát Romániához tartozó részével kapcsolatos kutatások nívójával. Tehát nagyon sok a tennivalónk a német kérdés feldolgozásának terén. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nemcsak a történész-szakemberek írott anyaga hatalmas terjedelmű, hanem az innen elmenekült németek/svábok ott is akarva/akaratlanul őrizték azt a közösséget, ahonnan elmenekültek, mert aszerint települhettek le újra. Tehát megírták német nézőpontból azoknak az itteni településeknek a történetét, amelyeket kénytelenek voltak elhagyni. Így pl. nagyon gazdag irodalma van Székicsnek, Palánkának, Apatinnak, Bezdánnak és Hódságnak. Sajnos, a városokból elmenekült németek odakint nem tartottak így össze, nincsenek szervezeteik, így az újvidéki németség története sincs feldolgozva. Pedig olyan tényekhez jutottunk hozzá, amelyek igazolják, hogy Újvidék fejlődésében a németeknek már a kezdetektől igen nagy szerepük volt. A Dunamenti Svábok Központi Múzeumának könyvtárában 109 olyan, a vajdasági németséggel kapcsolatos tanulmányt találtunk, amelyek idehaza egyetlen intézményben sem olvashatóak. Még azok az idevágó anyagok sem, amelyek tulajdonképpen megvannak, ugyanis a két világháború közötti, valamint az 1944/45-ös időszak (a németek kollektív büntetése: elűzés, birtok– és vagyonelkobzás, kitelepítés, internálótáborok) is kutathathatlan volt. A kitelepült németeket ez igen foglalkoztatja, de nálunk mindez, azon kívül, hogy elismerik, igazságtalanság történt, nincs érdemében feldolgozva. Nagy örömömre szolgált az is, hogy kontaktusba léphettem innen elszármazott emberekkel, akik végigélték ezt az egész kálváriát, és az annak idején sebtében összekapkodott fényképeikből, családi emlékeikből egy kiállítást is tervezünk. És – bár a Dél-Kelet Európa történetével foglalkozó müncheni intézet megszűnt, illetve részben Berlinbe került –, újabb intézetek alakultak, amelyek csak az elvándorolt németek történeti kérdéseivel foglalkoznak. Így pl. a tübingeni intézetből a pécsi származású Fata Mártával folytathattam mélyreható tapasztalatcserét. Felfedezésszámba ment, amit tőle megtudtam. Ők ugyanis intézetükben épp oly alaposan kutatják a német és magyar irodalmi, kulturális és történelmi kapcsolatokat, mint az újvidéki Magyar Tanszék a délszláv–magyar kapcsolattörténetet.
Ulmban olyan dolgokra derült fény, amelyek engem is megleptek – Dr. Ózer Ágnes
.jpg)
