Régi bánáti találmányok

Osztie-féle énekgép (1906)

A 19. század végén és a 20. század elején a haladó szemléletű bánáti tanítók „csináld magad” alapon próbálták korszerűsíteni az elavult taneszközöket (sőt annak megfelelően a tanítási módszert is), miközben egyik-másik újításuk nem maradt csupán szűk helyi keretek között, hanem az illetékes szakmai körök figyelmét is felkeltette.

Osztie Béla becskereki állami általános iskolai tanító 1906-ban az énektanítás előremozdítására tett kísérletet. Egy „énekgép”-et szerkesztett, amely a kotta utáni zenetanítást forradalmasította. Az alábbiakban erről az érdekes, de ma már feledésbe merült becskereki taneszközről szólunk.

1906. február 24-én adta hírül a Torontál újság, hogy Osztie Béla becskereki tanító, aki „énekgép”-et talált fel, azt az említett napon be is mutatta Torontál megye tanfelügyelői hivatalában. Osztie Béla foglalkozására nézve tanító volt, ám fő kedvtelése a zene volt. Zeneszerzéssel is megpróbálkozott. 1905 áprilisában például, Somfai János szövegére megírta a Szép Ilonka című operettet. Amellett több alkalmi szerzeménye is volt. Ő szerkesztette Nagybecskereken a Pleitznál megjelenő Tanítói Előjegyzési Szaknaptárt, amellett tevékenyen részt vett a Délmagyarországi Tanítóegylet munkájában. Tanítónkat élénken foglalkoztatták az énektanítás módszertani kérdései. Ugyanis, az énektanítási tantervek gyakorlati megoldásai a két módszer: a hallás után való énektanítás és a hangjegy után való énektanítás között tévelyegtek, hol az egyiket, hol pedig a másikat részesítve előnyben. A régi, 1877. évi népiskolai tanterv a hangjegy után való énektanítást követelte meg, de ez a gyakorlatban – a tanítók hiányos zenei képzettsége, meg a diákok értelmi szintje miatt – sohasem valósult meg, hanem mindenütt a hallás után történt az oktatás. 1905-ben új tantervet hoztak, amely megpróbálta összebékíteni a két módszert. Méghozzá úgy, hogy az elemi iskola első és második osztályában a hallás után való énektanítást, a harmadik osztálytól kezdve pedig a hangjegy utáni énektanítást irányozta elő. Mindkét módszernek voltak előnyei, de hátrányai is. A hangjegyek tanítása „tönkretette a legtöbb gyermeknek a daloló kedvét”, ugyanakkor a hallás után való tanítás, a rengeteg ismétlés miatt „nyomasztólag hatott a gyermek kedélyére”.

A század első éveiben is komoly viták folytak a két módszer hívei között. Mindkét tábor szilárdan meg volt győződve saját igazáról. Osztie Béla, mint képzett tanító és zeneszerző, magától érthetően a hangjegy utáni énektanításnak adott előnyt, és e módszert fejlesztve szerkesztette meg énekgépét, amely a hangjegyek tanítását volt hivatott meggyorsítani, megkönnyíteni. A Torontál megfogalmazása szerint „a gyermek ez eszköz segítségével a legalsóbb fokozaton is játszva sajátítja el nemcsak a kottaolvasást, de a kotta utáni éneklést is”. Osztie Béla új taneszközét csakhamar budapesti szakembereknek is bemutatta, majd később a bánáti tanítóságnak is, amelynek felcsigázta az érdeklődését.

Erre a bemutatóra 1906. július 5-én került sor, a Délmagyarországi Tanítóegylet becskereki fiókjának rendes, tavaszi közgyűlésén. A becskereki tanítók gyűlésén Az ének tanítása az Osztie-féle énekgéppel címmel feltalálónk egy érdekes előadást tartott, melynek keretében bemutatta szerkezetét is. A Délvidéki Tanügy 1906. július 1-jei számában olvassuk az előadásról, hogy Osztie szerint „a bemutatott gép arra lészen hivatva, hogy a gyermekek játszva tanuljanak hangjegyek után énekelni”. Tanítónk a továbbiakban még elmondta, hogy „a gép szerkesztésénél fő gondját – úgymond – az képezte, hogy a tanuló rögtön tisztában legyen a zene 5 vonalrendszerével és a zene alaphangjaival”. Kiemelte továbbá, hogy „tanításánál a hangeltalálási képesség fejlesztése képezi a fő célt”.

Osztie sajnálatát fejezte ki, hogy gépét nem tudja teljes egészében bemutatni a becskereki tanítóknak, mert eredeti szerkezetét, „az érc hangmintákkal együtt” felküldte Pestre, így csak hézagosan ismertethette annak működését. Tanítónk még kiemelte, hogy találmánya – meggyőződése szerint – a diákoknál „örömet, kedvet és önmunkásságot ébreszt és fejleszt”. A becskereki tanítók közül Bányai Jakab, Baaden Károly és Kiss Irma szólt elismerően a bemutatott újításról, erényként hangsúlyozva, hogy Osztie „módszerében a cselekvés elve érvényesül, mi a pedagógiában mindig nagy haladás”. Végül felkérték a szorgalmas tanítót, hogy művét mutassa be a Délmagyarországi Tanítóegylet nagygyűlésén is.

A Délmagyarországi Tanítóegylet 1906. július 10-én, 11-én és 12-én Újaradon tartotta 40. „nagy- és közgyűlését”. Annak második napján, (1906. július 11-én) Osztie Béle egy előadás keretében mutatta be énekgépét. Énektanítás a népiskolában címmel tanítónk bemutatta új taneszközét, „demonstrálta a hangjegy olvasás tanulás gyors és sikeres elsajátítását és a hang eltalálási képesség fejlesztését az énekgép segítségével. Továbbá a hangjegy utáni éneklés előnyeit, szembe állítva a hallás utáni éneklés hátrányaival”. Osztie „határozott állást foglalt amellett, hogy a népiskolában az éneklést hangjegy után taníttassék, melyre nézve az által feltalált énekgépet, mint alkamas taneszközt a nagygyűlés figyelmébe ajánlotta”. Mindez helyén is lett volna, ha a nagygyűlés tagjai között nem lettek volna jelen (az egyszerűbb és elterjedtebb) hallás utáni énektanítás hívei. Azok ugyanis elvi síkon kifogásolták Osztie módszerét, nem mélyedve bele részeltesebben új taneszközének jelentőségébe.
Előadásának végén Mező Dániel tanító kezdett el vele polemizálni, elismerve ugyan, hogy Osztie énekgépének gyakorlati alkalmazásával „a népiskolai énektanítás módszerében új irányt jelölt meg”, de kifogásolva, hogy az énektanítás kizárólag a hangjegy utáni tanítás módszerén alapuljon. Mező Dániel kifejtette még, hogy a hallás utáni énektanítás módszere „a nép és gyermekének természetéhez közelebb áll, könnyebben és gyorsabban elérhető”. A nagygyűlés elnöklője, nem akart egyik fél mellett sem állást foglalni, s így az újaradi összejövetel határozata Osztie énekgépével kapcsolatosan az lett, hogy „a fiókkörök, üléseik alkalmával az Osztie-féle énekgépet és az azt követendő énektanítási módszert behatóan tanulmányozva, az énektanításnak a népiskolában követendő, célhoz vezető módját és helyes irányát megbeszélés tárgyává tegyék”.

Ezzel, úgy tűnik, félre is tették az énekgép ügyét, nem ismeretes előttünk, hogy tárgyaltak-e valaha is újra róla. Hivatalos énektanítási taneszköz sem lett soha belőle, legfeljebb csak Osztie Béla becskereki óráin.