Szilárd Leó - A nukleáris láncreakció feltalálója

1898. február 11-én született Budapesten jómódú értelmiségi családban. Kisgyermekkorában sokat betegeskedett és nem járt elemi iskolába, hanem házitanító foglalkozott vele. Tízéves korában iratkozott a gimnáziumba, és 1916-ban érettségizett. Ekkor nyerte meg a középiskolai fizikai versenyt, majd a Műszaki Egyetemre iratkozott és mérnöki tanulmányokba kezdett. Tette ezt - annak ellenére, hogy a fizika érdekelte -, mert a középiskolai tanári állás nem vonzotta, márpedig abban az időben a matematika-fizika szak elvégzése után csak erre volt lehetőség.

Egyetemi tanulmányai kezdetén behívták tartalékos tiszti tanfolyamra, melyet - bár ahogy maga mondotta: "nagyon katonátlan volt a magatartása" - szellemi képességeinek köszönhetően az osztály harmadik legjobbjaként végezett el. Ezután Kufsteinbe került kiképzőtáborba, ahonnan egy idő múlva eltávozást kért, mert rosszul érezte magát és hazatért Budapestre, ahol kórházba került erős köhögése miatt. Ez mentette meg életét, ugyanis míg ő a budapesti kórházban feküdt, a kufsteini tábort feloszlatták és a társait frontra vezényelték, ahol csaknem valamennyien odavesztek.

1919-ben, a Tanácsköztársaság bukása után, Berlinben a Technische Hochschulen folytatta tanulmányait, de itt is inkább a fizika iránt érdeklődött. 1920-ban a Humboldt Egyetem hallgatója. Ezen az egyetemen dolgozott Albert Einstein, Max Planck, Max von Laue és Walter Nernst, valamennyien Nobeldíjasok.

Doktori disszertációjához a témát Max von Lauetól, az elméleti fizika professzorától kérte, aki egy relativitáselmélettel kapcsolatos problémát adott neki, amivel Szilárd hat hónapon át semmire sem jutott. Ekkor egy saját maga által felvetett problémáról írt értekezést és azt adta át Lauenak, aki már másnap értesíti, hogy a dolgozatát elfogadja doktori disszertációnak. Korát megelőzve, Szilárd e dolgozatában állapítja meg a kapcsolatot az entrópia és az információ között.

A doktorátus megszerzése után Szilárd Berlinben többféle tevékenységet folytatott, melyekben mérnöki tanulmányait is kamatoztatta. Több találmánya és szabadalma született, az egyik Einsteinnel közösen egy új típusú hűtőszekrényre vonatkozott, amelyben nincs könnyen meghibásodható forgóalkatrész vagy dugattyú. Ma ezen az elven, folyékony fém elektromágneses áramoltatásával hűtik a tenyésztőreaktorokat.

Max von Laue asszisztenseként oktat az egyetemen, ahol megszerezte a magántanári habilitációt, a Kaiser Wilchelm Institut munkatársaként pedig kutatásokat végez.
Politikai érzékének és tájékozottságának köszönhetően előrelátta Hitler hatalomrajutását Németországban, és 1931 óta mindig útra készen, becsomagolva állt a szobájában két bőrönd. Amikor 1933. február 27-én, alig néhány héttel Hitler kancellárá történt kinevezése után kigyulladt a Reichstag épülete, felismerte, hogy itt az idő, hogy elhagyja Németországot. Négy nappal a tűz után felült a Bécsbe induló gyorsvonatra és kényelmesen oda is ért. Már másnap a vonatok zsúfolásig megteltek menekültekkel, és a határon az immár náci határőrök mindenkit leszállítottak és kikérdeztek.

Rövid ideig Bécsben élt, ahol azonnal megszervezte a segélyakciót azok részére, akiket elbocsátottak a német egyetemekről. Hamarosan átköltözött Angliába, ahol az atomenergia kérdésével kezdett foglalkozni. E témakör felé H. G. Wells "A felszabadított világ" című, 1913-ban íródott könyve terelte a figyelmét. Ebben Wells megjósolta, éspedig 1933-ra, a mesterséges radioaktivitás fölfedezését és az atomenergia felszabadítását és felhasználását ipari és hadi célokra. Annak ellenére, hogy a kor legnagyobb atomtudósa, a Nobel-díjas Rutherford 1933-ban egyik előadásában kifejtette, hogy "azok, akik az atommagok átalakításában energiaforrásokat remélnek, képtelenségeket beszélnek", ő továbbra is foglalkozott az atomenergia felhasználásának lehetőségéveI. Úgy gondolta, ha találnának egy olyan elemet, amelyet neutronokkal széthasíthatnának, s amely ekkor két neutront bocsátana ki, miközben egyet nyel el, akkor ez az elem, ha kellő mennyiségben van jelen, fenntarthatna egy nukleáris láncreakciót. Ezt a gondolatát, amelyben a kritikus tömeg fogalma is benne foglaltatik, szabadalmaztatta 1934-ben. Érdemes megemlíteni, hogy szabadalmi beadványában azt írja magáról, hogy Magyarország alattvalója (1, Leo Szilard, subject of Hungary ... ).

Ugyanebben az évben T. A. Chalmersszel felfedezett egy új nukleáris reakciót, amely Szilárd-Chalmers-féle reakció néven került be a magfizikai tankönyvekbe. Ez a felfedezés megalapozta Szilárd atomfizikusi hírnevét. Amikor az 1934 szeptemberében Londonban ülésező nemzetközi fizikai kongresszuson ismertette felfedezését, hamarosan felajánlottak neki egy állást Oxfordban, de mire megkapta, már elhagyta Angliát és az USA-ba utazott. Onnan írta barátjának, a Manchesterben dolgozó Polányi Mihálynak a jóslatot is tartalmazó levelét, melyben értesíti, hogy elfogadja az oxfordi állást, de egy évvel a háború kitörése előtt (!) átköltözik majd New Yorkba. Amikor 1938-ban létrejött a hirhedt Hitler-Chamberlain paktum, Szilárd megállapította, hogy most van "egy évvel a háború előtt", felmondta az oxfordi állását és végleg átköltözött Amerikába. Jóslata bevált, a következő évben kitört a második világháború.

Tudományos körökben óriási izgalmat keltett 1939. január elején Otto Hahn és Fritz Strassmann német tudósok cikke a Die Naturwissenschaft című folyóiratban, melyben közölték, hogy neutron besugárzás hatására az urán kettéhasad. A kísérletet Szilárd is megismételte New Yorkban a Columbia egyetemen. Unszolására Chicagóban Enrico Fermi, valamint tőlük függetlenül Frederic Joliot-Curie Párizsban is elvégezte a kísérletet, és mindannyian igazolták, hogy az urán hasadásnál neutronsokszorozódás történik. Tehát megvalósítható az önfenntartó nukleáris láncreakció.

Ekkor fordult Szilárd Wigner Jenőhöz és Teller Edéhez, hogy győzzék meg Einsteint, hogy hívja fel Roosevelt elnök figyelmét a maghasadás katonai jelentőségére. Einstein, miután Szilárd magyarázata alapján megértette a láncreakció lényegét, megírt németül egy levelet, melyet Szilárd odahaza átfogalmazott, Wigner pedig lefordított angolra. Ezt írta alá Einstein és juttatta el Rooseveltnek, majd ennek hatására indult meg a később Manhattan-terv néven ismertté vált atombomba-kutatás. E terv keretében Fermi, Szilárd, Wigner, Teller és Neumann sok más amerikai és emigráns tudóssal megalkotják az első atomreaktort, melyet 1942. december 2-án helyeznek üzembe és atommáglyának neveznek, majd 1944-ben létrehozzák az atombombát.

Az első próbarobbantás után, amikor meggyőződtek borzasztó romboló erejéről, Szilárd, Wigner és Teller minden tekintélyüket latba vetették, hogy megakadályozzák a bomba bevetését emberek ellen, de sajnos, eredménytelenül. Szilárd a háború után is a nukleáris fegyverkezés megakadályozásáért szállt síkra. Chicagóban a biofizika professzora lett, majd a dél-kaliforniai Salk Intézetben dolgozott, ahol biológiai kutatásokkal foglalkozott és e téren is számos felfedezést tett. Megszerkesztette a baktériumok szaporodásához mindvégig változatlan feltételeket biztosító apparátust, amely a Nobel-díjas Eigen evolúciós kutatásaiban játszik központi szerepet.

Amikor Szilárd szervezetét megtámadta a rák, maga szervezte meg a radiológiai sugárkezelést, számította ki a dózisokat, éspedig sikeresen, mert a betegségből kigyógyult. Szívszélhűdésben hunyt el 1964. május 30-án.

Francis Crick, a DNS szerkezetének és szerepének Nobel díjas felfedezője jegyezte fel a következő történetet. Emico Fermi egy baráti társaságban arról beszélt, hogy a Tejútrendszer többszáz milliárd csillaga többé-kevésbé olyan, mint a Nap, és sokuk körül bolygók keringenek, melyeken kifejlődött az élet: magas civilizációval, tudománnyal és technikával rendelkező lények lakják, amelyek bejárták az egész Tejútrendszert, és figyelmüket aligha kerülhette el egy olyan szép bolygó, mint a Föld. "De hát akkor hol vannak?" - tette fel a kérdést Fermi. A kérdésre a jelenlévő Szilárd így válaszolt: "Itt vannak közöttünk. Kicsit furcsa az angol kiejtésük. Magyaroknak mondják magukat."

A Washingtonban élő W. J. Lanouette, Szilárd Leó életrajzírója, adatokat kutatva 1987-ben Budapesten járt, és a vele készített interjú végén megkérdezték tőle, hogy "volt-e valami Szilárd gondolkodásában, ami sajátosan magyar maradt?", amire ő a következőket válaszolta: "Igen, azt hiszem, mindvégig magyarnak tekintette magát. Mindig úgy érezte, hogy másképp látja a dolgokat, másképp is beszél róluk. Azt gondolta, ez adja meg számára a szabadságot, azt, hogy önnálló és eredeti legyen, és ne essen bele abba a csapdába, hogy megpróbáljon német, angol, francia lenni. Nagyon büszke volt arra, hogy magyar!"
Szilárd Leó nevét egy kráter is őrzi a Holdon.