Dr. SZECSEI Hermina – Részlet a Vajdasági Magyar Tankönyv Tanács szervezésében megjelent Képzőművészeti nevelés az óvodában című könyvből. (Árgus, Újvidék, 2008.) A szerző zentai származású pszichológus, aki az Egyesült Államokban él.
Az önkifejezés bármelyik formája gyakorlással válik az ember sajátjává. Kezdetben erre minta a szülő és a nevelő, később a társak.
Az önkifejezés alapja az élmény. Idős, otthonban lakó emberek szokták mondani: nincs, hogy miről meséljek, nem történik semmi velem. Az egyetlen esemény az életemben az étkezés. Vagy: Egyetlen dolog, ami történik velem, az a betegségem alakulása. Ilyenkor a szerencsések, a megtartott memóriájúak a múltba térnek vissza, ha élmény után vágynak. A múltat öntik szavakba. Vagy a betegségüket, fizikai állapotukat ecsetelik apró részletességgel.
A kisgyermek életében szerencsére sok minden történik, nap-mint nap új élményekkel gazdagodik. Kellemes és kellemetlen tapasztalatok érik. Ezeket érzelmi, és életkorának megfelelő kognitív szinten is feldolgozza. A feldolgozás folyamatában a játék, a rajz, később a beszéd segíti. Önmagunkat kifejezni belső szükséglet, megnyugvás és öröm lehet. A negatív élményektől való megszabadulás akár rajzban, akár szóban pedig feszültségoldó.
A gyermek biztatása a képzőművészeti alkotásra a szülő és a nevelő feladata. A biztatás a lehetőség felkínálásával kezdődik, és az alkotást-önkifejezést követő dicsérettel, elismeréssel folytatódik.
Az újabb kihívások megmutatása a következő lépcső: új technikák, feldolgozásra váró új témák megadása, tovább fejleszti a gyermek önkifejező képességét. Újabb megvalósítási lehetőségeket ad ez a gyermekek számára. Mindeközben a szülő és a nevelő művészethez és önkifejezéshez való pozitív attitűdje biztosítja a gyermek számára azt a tudatot, hogy amit tesz, az értékes.
Az ember, aki azt módja, hogy az „óvodások össze-vissza firkálnak”, nyilvánvalóan nem tulajdonít értéket a gyermeki alkotásnak. Nem látja annak személyiség- és értelemfejlesztő hatását. Az a szülő vagy nevelő, aki tiszteletet érdemlően elcsodálkozik a gyermek alkotásán, hozzáállásával biztosítja a gyermek további alkotó-önkifejező tevékenységét. Egy bekeretezett, szobánk falára akasztott gyermekrajz büszkeséggel tölti el a létrehozóját. Legközelebb igyekszik még szebbet, még színesebbet, még érdekesebbet alkotni.
Összességében az önkifejezésre való nevelés nagyon egyszerű és magától értetődő nevelői magatartás: örüljünk annak, ami a gyermek keze nyomán születik!
Olyan szólások születtek, születnek, mint pl. „Az vagy, amit eszel”; „Az vagy, ahogyan beszélsz”, stb. Tegyünk hozzá mi is egyet: „Az vagy, amit és ahogyan rajzolsz”.
Mint minden mondás, ez utóbbi is sűrítmény és általánosítás. Ne értelmezzük szó szerint, de a szellemét ragadjuk meg. A gyermek a rajzba beleteszi önmagát, megnyilvánul általa ugyanúgy, mint a játékban, vagy később a tanulásban, a munkában.
.jpg)
