A vallás három pillére

A vallás katedrálisát tartó három pillér egybetartozását – személyükben, tanításukkal és életükkel – a vallásalapítók és a szentek, valamint a megvilágosult mesterek jelenítik meg. A kereszténységben Jézus, az iszlámban Mohamed, a zoroasztrizmusban Zarathusztra, a buddhizmusban Buddha tanítása, élete és példamutatása testesíti meg az örökre szóló, követendő mintát. Ha nincs ilyen kiemelt jelentőségű tekintély a hitrendszerben, akkor a szentek, a guruk töltik be ezt a szerepet, mint a hinduizmusban például. A szenteknek a vallásalapítóval rendelkező üdvtanokban is mintaadó szerepük van, de tekintélyük sohasem érhet föl azzal, akire a vallás önmagát visszavezeti.

Az üdvcéllal rendelkező hitrendszer a befelé fordulás diszciplínája, ahol a módszert, a tanítást és a mintát a vallásalapító és a szentek nyújtják. Ha ők már eltávoztak a világból, akkor a cselekedeteiket elmesélő, szavaikat megőrző szentkönyvek és hagyományok válnak a hívek hiányt pótló útmutatóivá.

A vallás – mint üdvkeresés – a célhoz vezető belső út bejárását jelenti, e tekintetben tehát szigorúan egyedi és csakis magunkban véghezvihető törekvés, amit senki és semmi sem végezhet el helyettünk, még a legnagyobb tekintély, a vallásalapító sem. Az ember ugyanis alany: önmagában való és önmagáért felelős páratlan érték.

Külső szemmel nézve másnak tűnik a vallás, mivel így szemlélődve a vizsgálódó nem érzékelheti a belső életet és azt az alany átalakulásában megmutatkozó belső mozgást, ami az üdvtan hívét hiteles követővé teszi. Külső szemmel nézve a vallás egy tanításaiból és vallási gyakorlataiból fölismerhető, csoport-szolidaritáson alapuló társadalmi intézménynek tűnhet, vagy az élet igazságtalanságaira és nehézségeire adott vigaszadó válaszadásnak, attól függően, hogy éppen melyik oldaláról, hasznossági (funkcionális) vagy lényegi (szubsztantív) oldaláról közelítjük meg.
A hasznossági oldalára és módszer jellegére tekintő (funkcionalista) vallásdefiníciók szerint a hitrendszerekben a hogyanon van a hangsúly, míg a létértelmezői, tan jellegére összpontosító (szubsztantív) meghatározások szerint a miért kérdésére adott feleleteken.

Az üdvtannal rendelkező vallásban valójában nem a hogyan, nem is a miért, hanem a ki és a mi a központi kérdések. A ki vagyok én és mi az ember örök talányára kapott, szavakkal kifejezhetetlen válaszok az üdvcél értelmi-akarati föltárulkozásai. A másik két kérdés, amelyeket a vallásdefiníciók a hitkeresés kiinduló- és végpontjának tekintenek, valójában csak hozzákapcsolódó mellékkérdések.

A róla szóló rengeteg tudományos és nem tudományos megállapítást olvasva óhatatlanul az az érzésünk támadhat, hogy a vallás a maga alapállapotában mintha mindenarcú volna: a vizsgálódó nézőpontja az, ami meghatározza, hogy melyik arcát fordítja felé és minek mutatja magát az adott hitrendszer. Ezek a tudományos nézőpontok ezt az ősdiszciplínát nem a maga eredeti egységében szemlélik, tehát nem úgy, mint a módszer és a tanítás példamutatásban megvalósuló egységét. Ehelyett vagy annak a tanítói jellegét domborítják ki, vagy a vallásgyakorlói módszerét állítják a középpontba. A személyes megélésről sem árulnak el szinte semmit, pedig ettől válik tulajdonképpeni vallássá minden üdvcéllal rendelkező szellemi útkeresés.

A vallás – mint üdvkutatás – a célhoz vezető belső út bejárását jelenti, e tekintetben tehát szigorúan egyedi és csakis magunkban véghezvihető törekvés, a belső utat ugyanis senki sem járhatja be helyettünk.

Az formálja közösséggé (egyházzá) az üdvtanokat, hogy hite szerint mindenki ugyanaz az üdvcél felé igyekszik, s ennek a célnak az eléréséhez ugyanazokat a vallásgyakorlati módszereket alkalmazza és ugyanazt a tanítást fogadja el. A közösséget a vallás világi törekvése alakítja intézménnyé. A valláskövető e kifelé fordulásában az élő hitközösségből világi intézmény lesz, aminek az összetartó ereje már nem pusztán csak a közös hit. A szervezet, az egyházi hierarchia az intézmény fenntartása tekintetében csaknem olyan jelentőségre tesz szert, mint a hit. Egy bizonyos ponton, amikor a vallás az elhalási szakaszába jut, már fontosabbá is válik annál.

Ezen az úton haladva nem csupán a közösségből lesz a világi szervezeti mintákra hagyatkozva vallási intézmény, hanem az élő, belsőleg megélt hitből is dogmákba kövült tanítás. Ugyanígy a módszer, a vallásgyakorlat is szigorú szabályokkal zajló istentiszteletté merevül a kialakult szertartás, liturgia révén. Külső szemmel nézve legtöbbször a hitrendszernek ezt a kifelé forduló, világias változatát tekintjük a tulajdonképpeni vallásnak, holott az üdvcéllal rendelkező hitrendszer lényege, lelke nem ez, hanem a hit és a vallásgyakorlat, a szavak és a tettek egységének belsőleg bejárható útja.

Ez az út alanyi jog és kötelesség, éppen ezért semmilyen formában sem tárgyiasítható. A tetteinkben, szavainkban, személyi kisugárzásunkban megmutatkozó láthatóság, hallhatóság és érzékelhetőség ennek a belső útnak mindössze a jele lehet, de nem a jelöltje vagy a kétségbevonhatatlan bizonyítéka, ahogyan sokan tévesen gondolják.

A belső út láthatatlanságának a ténye és az ember láthatóság iránti világi igénye önellentmondásos helyzetet teremt: az üdvcéllal rendelkező vallás hiteltelenné válik, ha nem marad meg belsőleg bejárt útnak, ám előbb-utóbb eltűnik a világból, ha nem fordul kifelé, és intézményesül minél hamarabb. Mintegy kötéltáncot járva meg kell találnia az egyensúlyt, az összhangot a két szükség között, de azt a szervezeti formát is, ami egyszerre képes világi oltalmat nyújtani a közösségnek és biztosítani a belső út bejárásának a lehetőségét.


Hindu szentemberek a Gangesz partjánál– a világ legtömegesebb vallási ünnepe, a tizenkét évente tartott Kumbh Melá