Tolsztoj és a tolsztojánizmus

De a maga korában nemcsak íróként volt ismert és elismert, hanem vallásbölcselőként is, akinek az eszméi a 19. század végén és a 20 század elején számos követőre találtak. Tolsztojánus közösségek alakultak ebben az időben, ezek azonban nem sokkal élték túl szellemi tanítójuk halálát, de a tolsztojánizmus eszmei hatása időben messze túlmutat rajtuk, s a nagy orosz író ötvenen túli, idősebb korában alkotott műveit olvasva – melyeket ezen gondolatok terjesztési szándékával írt – a mai napig hatnak.

Tolsztoj 1881-es „életfordulata” után csak publicisztikai és vallásbölcseleti munkáit tartotta fontosnak, illetve az erkölcsi maggal rendelkező irodalmi műveket. Ezután azt kezdte el hirdetni, hogy csak kétféle művészet létezhet, vallásos művészet és életművészet. Ennek a jegyében saját korábbi – nem „vallásos” – műveitől is megtagadta mint műalkotásokat, így a Háború és békét is, amit sokan ma is a világirodalom legnagyobb regényének tartanak. Az 1891-ben nyilatkozatot tesz közé újságokban, hogy lemond 1881 után írt alkotásainak kiadási jogairól s feljogosít mindenkit Oroszországban és külföldön, hogy „…ellenszolgáltatás nélkül kiadja vagy színpadra vigye valamennyi művét”.

A tolsztojánizmus néven ismert tolsztoji vallási gondolkodásmód anarchista alapelvek szerint épült föl abban az értelemben, hogy elutasította mind az egyházi, mind az állami tekintélyt. Ezen elutasítás mögött az író műveiben is kitapinthatóan jelen lévő erőszaktól való irtózás húzódott meg. Az erőszakot alkalmazó államot és erőszakszervezetit emiatt bírálta Tolsztoj, az egyházat pedig azért, mert bár Jézus szeretetről szóló tanítását hirdeti, mégis szemet huny és áldását adja az embertelen és emberellenes társadalmi berendezkedésre. Az egyházzal kapcsolatban ettől is tovább ment Tolsztoj a jézusi szeretettan meghamisítójának mondva a vallási szervezetet. Legvilágosabban a Feltámadás című regényében fejti ki ezen nézeteit a realista irodalom nagy alakja. E műve megjelenése után közösítették ki az orosz pravoszláv egyházból.

Gyakran megesik az emberrel, hogy egészen fiatalon valami megmagyarázatlan előérzet kimondatja vele azt, amire idősebb korában az egész életét szenteli. Ennek Tolsztojnál írásos nyoma is maradt. Még Szevasztopoljban írja az ötvenes években, ahol a krimi háborúban a várost támadó angolok, franciák és törökök ellen harcolt: „Nagy eszmére bukkantam, melyért kész volnék életemet is feláldozni. Új krisztusi vallást kellene alapítani, dogmáktól és természetfeletti elemektől megtisztított formában, s céltudatosan meg kellene teremteni az emberiség új egységét ennek a vallásnak a segítségével.” Tolsztoj ötvenen túl ennek próbálta szentelni az egész életét.

Nemcsak regényeiben és elbeszéléseiben terjeszti az egész emberiséget megújítani hivatott hitet, mint egy újkori, modern próféta, hanem a vallás és a vallási irodalom beható tanulmányozásába kezd. Lefordítja újból oroszból az evangéliumot, a keresztény dogmatika bírálatába veti magát. (1884-ben fejezi be A dogmatikus teológia vizsgálata című munkáját.). Evangéliumi magyarázatai végletesen racionális, az erkölcsöt előtérbe állító kantiánus teológiai értelmezésekre emlékeztetnek a leginkább, hiszen az értelem szigorú mérlege alá vet minden egyes általa fontosnak vélt evangéliumi passzust, de nem áll meg ezen a határon. Tolsztoj csak bibliamagyarázóként racionális, eszméi hirdetőjeként már irracionális, prófétákra jellemző vonásokat ölt a viselkedése, nem véletlenül tekintették a maga korában egyfajta vallásalapítónak.

Sokan hittek neki és követék, még többen voltak, akik kigúnyolták furcsa viselkedése miatt a muzsikruhát öltött grófot, aki birtokán Jasznaja Poljanán megpróbálta – úri mértékkel persze – a muzsikok egyszerű életét élni. Prófétai öntudat világlik ezekből az általa leírt vallomásból is (Mi az én hitem): „hiszem, hogy az élet, ész és a belátás csak azért adatott nekem, hogy az embereket felvilágosítsam. Hiszem, hogy az igazság megismerése olyan adomány, amelyet azért kaptam. Ez az adomány tűz, de csak akkor, amikor lobog. Hiszem, hogy életemnek egyetlen értelme, hogy ebben a bennem lakozó világosságban éljek s magasra tartsam az emberek előtt, hogy ők is meglássák.”

Tolsztoj öt pontban összegzi a jézusi szeretetetika lényegi tanítását, ezek a tolsztojánizmus alapeszméi:
1. Ne ítélj! (a halálbüntetés tényét elítéli)
2. Az eskü tilalma (Tolsztoj szerint csak Istennek szabad esküdni)
3. Monogámia (egynejűség, elítéli a házassági esküt)
4. A béke parancsa
5. „Nem szabad erőszakkal szembeszállni a Gonosszal” (békével a kísértések elől ki lehet térni).

Az orosz realista író ezen eszmék jegyében az életmódján is megpróbál változtatni. 1885-ben vegetáriánussá lett, húst nem evett, szeszes italt nem ivott, nem dohányzott. Mégis, szavai és tettei, az általa hirdetett eszmék és az általa élt élet között mindvégig megmaradt az a szakadék, ami a hitelesség hiányát hirdette, hiszen egy vallásalapítónak csak akkor lehet igazán hinni, ha maga is azt éli, amit tanít. Tolsztoj muzsikruhába öltözött, de sohasem vált igazi muzsikká, az őskereszténység (vélt) vagyonközösségét tekintette eszményének, de a birtokán élő uraság maradt.
Ezzel maga is tisztában volt. Ez lehetett az oka, hogy élete utolsó napjaiban – barátja, a tolsztojánus Csertkov hitelességre intő szavai után – Tolsztoj megváltoztatja a végrendeletét, és művei kiadásának már akkor is milliókat érő szerzői jogát az emberiségre, azaz konkrétan Csertkovra, mint végrehajtóra hagyja. A férjének tizenhárom gyermeket szülő Tolsztoj felesége, Szofja Andrejevna szembeszegül ezzel a szándékkal. Az orosz parlament végül is 1914-ben úgy döntött, hogy a kiadó jogok az özvegyet illeti meg – „az emberiséget képviselő” Csertkov tehát veszített, az emberiség viszont aligha, hiszen Tolsztoj műveit az egész világon ma is örömmel olvassák.