A sziklás, barátságtalan parthoz közelítve Jacob Roggeveen admirális meglepetten vette észre, hogy ameddig csak a szem ellát, gigantikus szobrok sorakoznak végig a part mentén, háttal a tengernek, fejükön jellegzetes fejdísszel.
Miután kikötöttek, az admirális rátalált a szigetlakókra. Szánalmas körülmények között éltek, kõszerszámokat, fegyvereket használtak, s a néhány kenujuk is kicsi és ütött-kopott volt. Akkor a sziget lakosságát 3000 fõre becsülték.
Az angol Cook kapitány, a nagy hajós 50 évvel késõbb jutott el a szigetre. Legénységének egyik tagja, egy hawaii tengerész értette a szigetlakók nyelvét, ugyanis polinézül beszéltek, akárcsak õ. A szigetlakók elmondták, hogy õk a szoborfaragók leszármazottai. Legendáik szerint 22 emberöltõvel korábban Hota Matua törzsfõnök vezette õket a szigetre.
Letelepedés a Húsvét-szigeten
A régészek által lapitáknak nevezett új-guineai nép, a navigáció és a fazekasság mesterei, Kr. e. 1000 táján érték el a Fidzsi-szigetet, majd hosszú, veszélyes út után a Tonga és Szamoa szigeteket. Leszármazottaik 400 évvel késõbb még keletebbre hajóztak, hogy "szél felett" - ahogy a polinézek mondják - új földeket keressenek. Tudták, hogy a világ tele van szigetekkel, s a "szél felettiek" mindenütt lakatlanok.
Egy szanszkrit szöveg leírja a kormányos szakértelmét: "Ismeri a csillagok állását, s mindig tud tájékozódni." Másutt ez áll: "A halak, a madarak, a víz színe által megkülönbözteti az óceán régióit." A lapiták mindehhez a tudáshoz hozzáadták az áramlásokról, a hullámok alakjáról, a felhõk elrendezõdésérõl és az uralkodó szelekrõl szerzett ismereteiket. Erõs, kéttörzsû kenuikon széllel szemben is tudtak vitorlázni, így hosszú utakat tettek meg távoli szigetekre. Ezért nevezik õket "sok sziget népé"-nek, azaz polinézeknek.
Meglehet, hogy Kr. u. 380 körül a Tuamotu-szigetek törzsfõnökének kisebbik fia, talán családi viszály után, tengerre szállt néhány követõjével, és elhajózott kelet felé. Napokig nem láttak mást, csak a végtelen óceánt. A széllel haladva a vad, nyugati szelek övezetébe sodródtak, messze délre, s már lemondtak arról, hogy valaha is kikötõt találnak. Fogytán volt az élelmük, mert néhány csirke kivételével minden állatukat elveszítették. Ekkor azonban a vihar lecsendesedett, kenuikat északi irányba fordították, újra rátaláltak a délkeleti passzátszélre, s egyszerre csak feltûnt az utolsó sziget: Te Pito o te Henua, a Világ Köldöke.
Ám történhetett úgy is, ahogy Thor Heyerdahl norvég régész állítja. Szerinte az elsõ telepesek keletrõl, az inkák elõtti Dél-Amerikából érkeztek, tutajaikon magukkal hozva az édesburgonyát, a gyékényt, mely nagy bõségben terem a Húsvét-sziget krátertavai körül, valamint a kõfaragás mesterségét. Nem tudjuk, mi is az igazság…
A kõszobrok felállítása
A Csendes-óceán szigetein élõ valamennyi nép közül a Húsvét-sziget lakóiból lettek a legügyesebb kõfaragók. Körülbelül Kr. u. 400-tól építettek ahukat, kõ sírboltokat a tengerparton, melyek egyikét-másikát mesterien megformált és összeillesztett nagy, faragott kövekkel díszítették.
Az ahu tabu volt mindaddig, amíg a holttestet a madarak, a szél és az idõjárás meg nem tisztította, s csak a csontváz maradt. Ez idõ alatt a halott családja az ahu mellett virrasztott. Ezt követõen összegyûlt a törzs, a csontokat eltemették az ahuban, azután pedig nagy ünnepséget tartottak a halott tiszteletére.
Az elõdök iránti tisztelet további megnyilvánulásaként, s hogy a törzs bizonyságot tegyen gazdagságáról és erejérõl, a szigetlakók szobrokat faragtak a Rano Raraku hegy puha vulkanikus kõzetébõl (tömegük 6 tonna körüli). A szobrok kifaragása, szállítása, és felállítása hatalmas vállalkozás volt. Becslések szerint egy nagy szobor kifaragása 30 férfinak egy évébe telhetett. A szobrok felállítása kétféleképpen történhetett, de hogy a valóságban hogyan csinálták, nem tudjuk…A legkorábbi szobrok térdeplõ férfiakat ábrázolnak.
Késõbb, kb. 1100-tól egyetlen alak vált uralkodóvá, egy stilizált fejû, hosszú fülû férfi figurája, testén - a tetoválás jeleként - aprólékosan kidolgozott mintákkal. A szobrot az ahut fedõ kõlapon állították fel, ahonnan kagylószemével vigyázta a törzs házait, földjeit. Egyes szakértõk véleménye szerint a "Hosszú fül" annak a jele, hogy abban az idõben telepesek új csoportja érkezett a szigetre.
A Húsvét-szigeten 600 éven át virágzott az élet. Jamszgyökeret, édesburgonyát, banánt termesztettek, a halászathoz kenukat építettek, és csirkét neveltek. A kivágott fából szép házakat emeltek kõalapra, és nádtetõvel fedték be. A törzsfõk egymással versengve állították a szebbnél szebb, magasabbnál magasabb szobrokat.
Kb. 1500-tól új kultusz alakult ki a szigeten; a madárember, talán Makemake isten, kultusza. A kultusz követõi a Rano Kao krátere mellett, a sziklák közt megkapaszkodó kultikus faluból, Orongóból indulva versenyt futottak a tengerpartig, majd átúsztak a Motu Nui szigetre, hogy megszerezzék a visszatérõ kormos csérek elsõ tojásait.
A gyõztesként visszatérõ törzsének ura lett a vallási vezetõ egy évig, akit adományok illettek meg. Orongo környékének házait, barlangjait és szikláit a Makemake legendáját megelevenítõ faragások és reliefek díszítik. A szertartásokon énekelt imádság szövegeit rongorongónak nevezett fatáblákra vésték olyan írással, melyet csak a Húsvét-sziget lakói használtak.
A Húsvét-sziget népének pusztulása
A Makemak kultuszt talán az 1400 táján érkezõ új telepesek honosították meg a szigeten, ám ezt senki nem tudja biztosan. Az azonban ismert, hogy valamikor 1600 után háború tört ki. Mind kevesebb lett az épületfa, s ez megnehezítette az életet. A megrongálódott kenukat nem lehetett pótolni, jó házakat nem lehetett építeni. Erdõ nélkül lepusztult a termõföld, az aratás elmaradt, ínséges idõk köszöntöttek be. A háborúban foglyul ejtett nõket és gyermekeket rabtartóik megették. Az ahuk az ellenség kezére jutottak, az õsök képmásait ledöntötték.
A legendák megemlékeznek az európai hajók megjelenése elõtt csupán egy emberöltõvel lezajlott nagy csatáról, melyben a "hosszúfülûek" legyõzték és lemészárolták a "rövidfülûeket". E törzsek talán keletrõl és nyugatról érkezõ, más-más kultúrájú népek utolsó leszármazottai lehettek, akiket háborúba kényszerített az erdõk kipusztulása és az éhínség.
A nagy ritkán odatévedõ európai hajók beszámolói futó képet nyújtanak a szûnni nem akaró háborúskodásról, az éhségrõl, nyomorról. 1838-ban már csak kevés nagy szobor állt. 1862-ben egy perui rabszolgahajó minden egészséges férfit és nõt elszállított a perui bányákba, ahol aztán különféle betegségekben elpusztultak. A kevés túlélõ himlõvel és leprával tért vissza. 1877-ben a sziget népessége 110 fõt számlált…
Mivel a Húsvét-szigeten nem készültek írásos feljegyzések, a szájhagyomány és a benne rögzített kultúra minden halálesettel tovább homályosult. Bár a szigeten számos, piktogramokkal telerótt, faragott fatáblát találtak, jeleiket eddig még nem tudták megfejteni. 1888-ban Chile annektálta a szigetet. A jobb élelmiszer, és orvosi ellátás eredményeként a Húsvét-sziget népe fennmaradt, hogy lássa, szigete a modern világ egyik nagy talánya lett…
.jpg)
