Amikor 1983. szeptember elsején, helyi idő szerint hajnali háromkor (GMT szerint még csak augusztus 31-én, 13:00-kor) a dél-koreai légitársaság KAL-007-es járata tankolás után felszállt az alaszkai Anchorage repteréről, minden jel arra utalt, hogy egy eseménytelen (semleges, illetve baráti légtéren keresztül vezető) hétezer kilométeres út előtt áll végcéljáig, Szöulig. A 246 utas és a 23 fős személyzet egy sima, nyolc órás rutinrepülésre készült.
A HL-7442-es lajstromszámú Boeing 747-230-as – menetrend szerinti járatként – New Yorkból indult a dél-koreai fővárosba, s a nagyjából félúton levő alaszkai reptéren kerozin-, valamint postai küldemény-felvétel céljából állt meg pár órára. Kapitánya egyike volt a KAL legrutinosabb pilótáinak: Csun Bjung-in valamivel több, mint tízezer órányi repidőt tudhatott a magáénak, aminek 65 százalékát Boeing 747-eseken szedte össze. Másodpilótája (Szon Dong-huj) és fedélzeti mérnöke (Kim Ej-dong) és egyáltalán: az egész legénység profi volt a maga területén.
A gép tehát hajnali háromkor felszáll az Anchorage-i repülőtérről és egyenesen nyugat felé veszi az irányt. Még bőven az alaszkai szárazföld felett repülnek, amikor a repülés 15. percében finoman letérnek az előzetesen megállapított (és Csun kapitány által is többször berepült) útvonalról és enyhén észak fel indulnak. Az eredetileg csak egy-két fokos eltérést aztán végig tartják; a repülés harmincadik percében már 10 kilométerre voltak attól a pozíciótól, ahol akkor lenniük kellett volna, a második óra végén ez a távolság elérte a 100, a harmadik óra végén pedig a 200 kilométert.
GMT szerint körülbelül 15:50-kor a gép berepül a Kamcsatka-félsziget fölé, amely nemcsak, hogy szovjet felségterület, de ráadásul telistele van támaszpontokkal (ami az USA és Japán relatív közelségére tekintettel abszolút nem meglepő). Négy darab MiG-23 haladéktalanul fel is száll az egyik katonai reptérről, de – állítólag üzemanyag-problémák miatt – még a behatoló azonosítása előtt feladja az üldözést és visszatért a bázisra; a KAL-007 háborítatlanul folytatja útját dél-nyugat felé, elvileg Szöul irányába.
Nem kell térképésznek lenni ahhoz, hogy lássuk: ha nem változtat a repülési irányon, a kamcsatkai szovjet terület után következő nemzetközi vizek (az Ohotszki-tenger) elhagyását követően ismét szovjet felségterület, ráadásul a katonailag még Kamcsatkánál is neuralgikusabb Szahalin-sziget déli csücske fölött fog elrepülni.
Mivel a katonai akadémián sem a szovjet légvédelem, sem a szovjet légierő szakemberei nem kellett pótvizsgázzanak annak idején kartográfiából, na meg kockás papír és ceruza a legínségesebb időkben is akadt, kiszámolják, hogy a Boeing felbukkanása mikor és hol a legvalószínűbb.
18:15 körül a koreai gép ismét belép a szovjet légtérbe, ahol két SzU-15 és egy MiG-23-as várja. Miután sikertelenül próbálnak meg vele rádiókapcsolatot létesíteni, olyan közel repülnek hozzá, hogy vizuálisan is észlelhetőkké válnak, de semmi reakció a polgári gép részéről: csak halad tovább rendületlenül. Az egyik Szuhoj figyelmeztető lövéseket is megereszt – az utólagos visszaemlékezések szerint négy sorozatot (körülbelül 200 lövedéket) a fedélzeti géppuskából, amivel formális körbelövi a Boeing körüli levegőt, de semmi eredmény. Újabb próbálkozás a rádiókapcsolattal – a KAL a füle botját sem mozgatja.
Azt is hihetnénk, hogy a fedélzeti kommunikációs központ hibásodott meg, de nem; 18:20 körül Tokióval, pontosabban az ottani légiirányítással felveszik a kapcsolatot és engedélyt kérnek a repülési magasság megváltoztatására. A manőver irány- és sebesség-változtatással jár, ami az utolsó cseppnek bizonyult a szovjetek türelem-poharába: 18:26-kor (körülbelül 40 másodperccel, vagyis úgy 10 kilométerrel azelőtt, hogy a gép másodszor is elhagyta volna a szovjet légteret) a 805-ös hívószámú Gennagyij Oszipovics őrnagy által vezetett egyik vadászgép két, R-98-as típusú légiharc-rakétát lő ki a Boeingre.
A KAL-007 18:37-kor csapódik vízbe. Utólag megdöbbentően kevés nyomot találnak; holttestet vagy akár csak emberi maradványokat a becsapódás helyszínén egyet sem (ami enyhén szólva is szokatlan egy olyan gép esetében, amely nyugodt, mérsékelt égövi vizet ér, s amelyen a 269 emberen kívül több, mint ezer magánpoggyász és tízezres nagyságrendű postai küldemény is utazott.) Szeptember 9-án az észak-japán Hokkaido partjainál kerül szárazföldre az a nagyon kevés maradvány, amivel egyáltalán a kutatók kezdhettek valamit: hat testmaradvány, pár ülés-darabka, újságok, műanyagpoharak, névjegykártya, egy-két személyi okmány az utasoktól…
A szovjetek egy hét elteltével beismerték a gép lelövését, de azt állították, hogy vadászpilótáiknak nem volt tudomásuk arról, hogy polgári gépről van szó. „A szovjet légtér sérthetetlen, és mi azt láttuk, hogy egy gép mégis megsérti, figyelmeztetésünkre nem reagál, kapcsolatfelvételi próbálkozásainkat figyelmen kívül hagyja és folytatja repülését szovjet katonai terület felett…” – szólt a magyarázat.
A kém-verzió
A KAL-007-es csak külsőleg volt polgári gép, valójában közvetlenül az amerikai (és közvetetten a dél-koreai) hírszerzésnek dolgozott; természetesen szándékosan tért le a nemzetközi légifolyosóról, hiszen pont a szovjetek reakcióit akarták tesztelni vele. Csun kapitány és egész teamje valójában a dél-koreai titkosszolgálat (a KCIA) alkalmazásában állt, a légikísérők pedig a dél-koreai hadsereg 707-es egységének tagjai voltak. Ezt a trükköt (fegyvertelen, polgárinak álcázott gépet küldök az ellenséges terület fölé, hiszen nem merik majd lelőni, mi viszont talán okosabbak leszünk pár ezer fotóval) évtizedek óta alkalmazzák a felek, s a Szöul-Anchorage útvonalat mintha az isten is erre teremtette volna, hiszen több ezer kilométeren keresztül a szovjet partokkal párhuzamosan lehet repülni.
Ebben az esetben az alkalmazott taktika csak azért furcsa, mert a koreaiak egyszer már megszívták a szovjetekkel, amikor 1978 tavaszán Murmanszk mellett egy másik járatukat (a KAL-902-t) a szovjetek lelövik (ugyancsak SzU-15-ösökkel), amikor „súlyos navigációs hiba folytán” (Grönland felett nem Alaszka, hanem a Szovjetunió felé fordul, berepül a vörös légtérbe. Ott csak két halott lesz, mert a pilótának sikerül letennie a gépet egy befagyott tóra.
Számos kutató szinte méteres pontossággal rajzolta újra a koreai gép útvonalát és megállapították, hogy szovjet terület felett számos katonai érdeklődésre számot tartó objektum felett repült el (számos, kizárólag kézi manőverezéssel végrehajtható apró kitéréssel és kanyarral fűszerezve), ideértve tengeralattjáró-állomásokat, rakétakilövőket, radarokat, lelövésének pillanatában pedig teljesen nyilvánvaló volt, hogy a vlagyivosztoki különleges katonai körzet felé veszi az irányt.
Al-verzió: azért nem találtak holttesteket meg csomagokat, mert az csak duma, hogy 269 civil ült a gépen. Dehogyis; összesen kábé két tucatnyi ELINT-SIGINT szakértő volt a fedélzeten, akik a spéci berendezéseket kezelték, s akiket (vagy akiknek holttestét) a szovjetek a lezuhanás utáni percekben eltávolították, a technikai cuccal együtt.
A téves azonosítás-verzió
Hat hónappal vagyunk a Reagan-féle SDI hivatalos bejelentése után; a szovjetek még kapkodják a fejüket, a KGB első Főigazgatósága lázasan keresi a megfelelő (zsarolható, megvásárolható, stb.) humán forrásokat. A Csendes-óceán térségében számos amerikai kémhajó és spiongép nyüzsög föl s alá, s akkoriban zajlott le a „Cobra Ball” hírszerzési-harcászati gyakorlat is, melynek keretein belül négy darab RC-135-ös kémrepülőgépet is bevetettek a kamcsatkai szovjet rakétakísérletek megfigyelésére, s amelyek rendszeresen pár száz méterre megközelítették a szovjet légteret, pattanásig feszítve a vörös légvédelem idegeit. Márpedig ezek a gépek ugyancsak Boeingek voltak. Nos, ez a konteó azt állítja, hogy egyszerű tévedés történt: a kicsit (?) elkószált KAL-007-et egy különösen pofátlan RC-135-nek vélték és ezért lőtték le, mintegy kombinált (megelőzési és pedagógiai) célzattal.
Aznap éjjel a már említett „Cobra Ball” művelet keretein belül jó pár amerikai vadászgép végzetesen megközelítette a szovjet légteret, és légiharcba keveredett a rögtön ott termő, ugyancsak macsók által irányított vöröscsillagos gépekkel. Még mielőtt a megfontoltabb (moszkvai és washingtoni) főparancsnokságok értesülhettek volna a csetepatéról, a félórás összecsapásban mindkét oldalnak volt jó pár gépvesztesége.
A koreai utasszállító ennek a csatának volt a vétlen szemtanúja, s hiába pucolt egy a helyszínről, egy utána iramodó szovjet (vagy amerikai) gép lelőtte, nehogy a személyzet vagy az utasok beszámolói miatt az amúgy is feszült nemzetközi biztonsági helyzet a harmadik világháborúba torkolljon. És arról se feledkezzünk meg, hogy akkoriban folytak a genfi rakétafegyverzet-csökkentési tárgyalások – nem használt volna egyik félnek sem, ha kiderül: pár forróvérű vadászpilóta mindkét oldalon tönkreteheti a nagy pofával meghirdetett békülési szándékot.
Ezen forgatókönyv alátámasztására szokták felhozni azt a rejtélyes 8 másodpercet, amit a tokiói légiirányítás (sok más egyéb mellett) rögzített a KAL-007 pilótafülkéje és az irányítótorony közötti beszélgetések során, amikor egy hang a háttérből ezt mondja: Uram, látja ezt? Úristen, ebből valóságos vérfürdő lesz, jó lenne minél gyorsabban továbbállni innen!
Persze az interferenciák miatt még az sem biztos, hogy az a valaki valóban a KAL-gép fedélzetén volt; állítólag az sem zárható ki, hogy egy közeli hajó vagy másik gép rádiója „hallatszott át”. A közelben tartózkodó egyik japán poliphalász-hajó legénysége mindenesetre erős kerozinszagot érzett és több robbanást vélt azonosítani – valamivel hat óra előtt, vagyis jó harminc perccel a két végzetes levegő-levegő rakéta kilövését megelőzően.
A levadászott képviselő – verzió
A gépen utazott Lawrence McDonald, a meglehetősen véresszájúan antikommunista amerikai képviselő, aki ráadásul akkoriban a John Birch Társaság elnöki pozícióját is betöltötte.
A John Birch Társaság egy 50 éve létező, meglehetősen ultrakonzervatív, radikálisan jobboldali eszmeiségű amerikai egyesület.
A felszállást megelőző órákig úgy tűnt, McDonald további három politikus társaságában fog Koreába utazni, de Caroll Hubbard képviselő és Jesse Helms, valamint Steve Symms szenátorok az utolsó napon változtatták meg szándékukat és mégsem ültek fel a KAL-007-re.
McDonald – otthoni munkásságával – mindenesetre bőven gondosodott arról, hogy számos ellenségre tegyen szert, s nem kizárólag a komancsok között: ha jó formában volt, levörösözött és lebolsizott ő mindenkit, aki szembe jött vele a Capitolium lépcsőin, főbírótól kezdve az ötcsillagos tábornokon keresztül az FBI igazgatójáig bárkit. Ezen kívül nem nagyon szerette a Rockefellereket sem: komoly részt vállalt egy őket leleplező könyv megjelentetésében. És a CIA-t is gyűlölte, ott tört borsot a Cég orra alá, ahol érte: ő szponzorizált például egy, a CIA közép-amerikai ügyködéseit leleplező botránykönyvet, a Nicaragua Betrayed (Az elárult Nicaragua) címűt, amelyben elég kínos információkat osztott meg a nagyérdeművel, úgyhogy Langleyben is utálták.
Tehát az oroszok McDonald miatt lőtték le a gépet (egy kicsit eltúlzott ár egy nyomorult képviselőért, valljuk be…), és még az is lehet, hogy az infót, mely szerint ott lesz a gépen, a CIA dobta át a KGB-s kollégáknak, egy korábbi (vagy későbbi) viszontszívességért cserébe (esetleg reményében).
A “nem is volt lezuhanás” – verzió
Nem véletlenül nem találtak holttesteket, csomagokat (a pár kamu, szánalmasan átlátszó hokkaidói apróságtól eltekintve), hiszen a gép nem zuhant le. Találatot kapott ugyan, de Csun kapitánynak sikerült a gépet Szahalin fölé kormányoznia, ahol viszonylag simán leszállt egy reptéren (arrafelé van egy pár; igaz, nem Boeingekre méretezve). A Nemzetközi Polgári Repülés Szervezete, az ICAO többször lemodellezte a történéseket, felhasználva a japán és szovjet radarok adatait, és megállapították, hogy a Boeing valóban siklórepülésben ért le a 11 ezer méteres magasságból (ahol a találatot kapta) a légzés szempontjából már biztonságosnak tekinthető 5 ezer méterre; a rakéták robbanása és az utastéri légnyomásesést jelző vészcsengők megszólalása között 12 másodperc telt el, ami egy (vagy két) igen kicsi lyukat feltételez a gép törzsén, amivel ragyogóan lehet tovább siklani.
Szóval a gép földetért, de mi lett az utasokkal?
Nos, a szovjetek a 105 dél-koreait habozás nélkül átadták észak-koreai elvtársaiknak, de így járt a 28 japán, a 23 tajvani és a 12 hong-kongi is. Tudvalevő, hogy Kim Ir-szenék arra használják ezeket a szerencsétleneket (és általában a kezük közé került nyugatiakat), hogy a külföldön bevetni szándékozott hírszerzőik tőlük tanulják meg a japán, dél-koreai vagy tajvani hétköznapokra vonatkozó tudnivalókat, szófordulatokat, akcentust, viselkedési normákat.
A 62 amerikait, 8 kanadait, két ausztrált és ugyancsak két britet a szovjetek használták hasonló célokra a KGB-egyetemen és a „mini-USA”, „mini-Kanada” vagy „mini-UK” elnevezésű speciális táboraikban, ahol hírszerzőik sajátították el a nyugati legendához szükséges hátteret.
A többi utas közül még a 16 fülöp-szigeteki érdemel említést – de közülük csak öten voltak igazi fülöp-szigetekiek, a többiek USA-letelepedésivel rendelkeztek, tehát mehettek az amerikaiakkal oktatni.
Ennek a teóriának az alváltozatát erősítik azok a hírek, melyek szerint egyik-másik eltűnt utast felismerni vélték külföldi turisták, oroszországi utazásaik során. Például McDonald képviselőt többen is látni vélték 1990 és 2000 között, felváltva Moszkvában, Szentpéterváron, illetve Kijevben (!), továbbá egy Noelle Ann Grenfell nevű, ausztrál állampolgárságú kislányt (aki ’83-ban 5 éves volt) tíz évvel később egy habarovszki egészségügyi szakközépiskola növendékei között véltek felismerni.
Hogy valójában mi történt (és mi MIÉRT történt), talán örökre talány marad. Az bizonyosnak tűnik, hogy sem az oroszokban, sem az amerikaiakban nem szabad megbízni: 1995-ben megjelent egy könyv (Warriors of Disinformation, A dezinformáció harcosai), amit az az Alvin Snyder jegyez, aki a KAL-007 ügyét az ENSZ előtt képviselte, az USA nevében. Nos, Alvin azt állítja, hogy a NSA (National Security Agency, az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség), a CIA, a washingtoni Külügyminisztérium és a Fehér Ház közösen görcsöltek azon, hogy 5 percnyi beszélgetést végleg letöröljenek arról a szalagról, amit annó Jelcintől kaptak, s amely az orosz földi irányítóközpont és az orosz vadászgép pilótája közötti beszélgetést (is) tartalmazta. Fáradozásukat siker koronázta; hogy ez az öt perc mit tartalmazott – nem tudni.
.jpg)
