A kenyérmezei csata

1. rész
2. rész

A törökök betörnek Erdélybe:

Az Erdély elleni 1479. évi török támadás végül is elég későn, október elején indult meg. Bár Erdélyben és Moldvában főként Ali bég mozgását vigyázták, a betörő sereg élén az a Haszán bég-oglu Isza bég állott, aki Mátyás említett levele szerint az anatóliai beglerbég után a birodalom második legnagyobb hatalmassága, egy egykorú német nyelvű beszámoló szerint pedig a szultán tanácsosa volt. Ezzel összhangban az ekkoriban török szolgálatban álló Gianmaria Angiolello is "régi kapitányként és híres emberként" jellemzi, és a szilisztrai szandzsák birtokosának mondja (ám az, hogy a vállalkozást tévesen 1477-re teszi, némileg megingatja utóbbi állításának hitelét). Az Ali bég tetteit megéneklő forrásban Kodzsa (vagyis "Öreg") Isza bégnek nevezik, s az akindzsik nagy tekintélyű elöljárójaként mutatják be. Mindezek alapján - a nyilván már előrehaladott korban lévő - Iszát azzal a "főparancsnokkal" azonosíthatjuk, aki az uralkodó bizalmasaként őrködött a ruméliai akindzsik hűsége felett. Hogy ezúttal maga vette kézbe az irányítást, alkalmasint azt jelzi: a szultán nagy fontosságot tulajdonított a vállalkozásnak.

Vele tartottak mindazok a határbégek, akiknek nevét már régen megtanulta rettegni a határközeli magyar megyék népe. Így a két Mihál-oglu: Ali és Iszkender, valamint Malkocs-oglu Báli bég is. Az előrenyomuló törökök csatlakozásra kényszerítették Tepelus Basarab havaselvi vajdát és hadát is, ami egy-kétezer - nagyobb részt gyalogos - harcossal növelte meg a török sereg létszámát. (Tepelus - akinek más választása amúgy sem volt - ezúttal annál is szívesebben csatlakozott a törökökhöz, mert azt remélte, hogy a betörés során kézre kerítheti Erdélybe menekült riválisát, Laiotát, az "idősebb" Basarabot, akit 1478 első felében túrt ki a hatalomból.)

A korabeli források ellentmondó adatokat közölnek a török sereg nagyságáról. A szemtanú által írt rövid német nyelvű beszámoló - a vlachokkal együtt - 45.000, Mátyás király levelei - vlachok nélkül - 43.000, a dubnici krónika 35.000 emberre teszi, míg Bonfini és az 1536-ban írott Hungariában Oláh Miklós 60.000, a lengyel Dlugosz pedig - engedve a korabeli krónikások kerek számok iránti vonzódásnak- 100.000 főben adja meg a törökök haderejét. E létszámok azonban - későbbi analógiák és a török hadszervezet ismeretében - még akkor is erősen eltúlzottaknak látszanak, ha helytálló az a Mátyástól származó híradás, miszerint hét további szandzsákbég volt a hadban, s ezek értelemszerűen magukkal hozták kormányzóságuk szpáhijait is. Angiolello viszont úgy tudta, hogy Iszát öt szandzsák katonasága és 6.000 akindzsi, összesen 20.000 ember kísérte el Magyarországra.

Mégis inkább az a valószínűbb - amit a kortárs Orudzs török krónikás is ír -, hogy az egyesült török-havaselvi haderőben aligha lehetett több 15.000 katonánál, de könnyen előfordulhat, hogy még ez a becslés is túl nagy. A török sereg java része szokás szerint nyilván kisebb harcértékű, inkább csak gyújtogatásra és fosztogatásra, semmint rendszeres hadműveletekre, s még kevésbé nyílt mezei csatában való helytállásra alkalmas akindzsikból, martalócokból és önkéntesekből állhatott. Mindezzel együtt számban messze felülmúlta azt a haderőt, amelyet Erdélyország, a vele szomszédos határvédelmi szakasz csapataival együtt, valaha is kiállíthatott. Így aztán nagyon is kétségesnek tűnt, hogy a magyar védősereg jobb harcértékével, terepismeretével és ügyes taktikai fogásokkal ellensúlyozni tudja-e majd a támadók nyomasztó számbeli fölényét. Annál is inkább, mert a törökök ágyúkat is hoztak magukkal, ami nagyobb harcértékű csapatok jelenlétét is sejteti. A német híradás szerint azzal az egyébként nehezen hihető szándékkal jöttek, hogy különféle erősségeket elfoglalva "befészkeljék magukat a tartományba".



A török sereg Vég-Szendrőn gyülekezett, és Havasalföldön át érte el Erdélyt, majd a havasok közt, a Lator forrásvidékénél nyíló hágón át október 9-én zúdult annak területére, hogy onnan - a kelneki vár alatt vezető úton - csakhamar eljusson a Királyföld északnyugati részére. A pusztítás iszonyú munkáját a következő napon Ali bég csapatai kezdték meg, a következő két napon aztán a többi bég fegyveresei is kirajzottak a török táborból, hogy ízzé-porrá zúzzanak mindent, ami útjukba esik. A portyázók, akik - nyilván túlzó becslések szerint - 200 helységet semmisítettek meg, Gyulafehérváron túlra is eljutottak, és rengeteg rabot ejtettek (főleg asszonyokat és gyermekeket). A legnagyobb csapás azonban, úgy tűnik, Szászsebes környékét érte. A törökök - Tepelus szerint - Brassó és Nagyszeben megtámadását is tervezték, s ettől a szándékuktól az ő közbenjárására álltak el (mindkét állítás tőle származik, vagyis: erősen kétséges).

Báthori vajda, ahogy ilyen esetekben a magyar határvédelem irányítói rendszerint tenni szoktak, nem kísérletezett azzal, hogy a törököknek rögtön a betöréskor útját állja. A tapasztalat ugyanis arra tanította, hogy célszerűbb akkor támadni, amikor a portyázás kifárasztotta, a zsákmányolás demoralizálta őket, s amikor már nehezen mozognak a sok zsákmánnyal teli szekér és rab miatt. A vajda ezért távolról követte a támadók hadmozdulatait (a csata előtti napon például Szászsebesen volt), a környékbeli parasztoknak pedig megparancsolta, hogy húzódjanak a hegyekbe és az erdőkbe, s zárják le maguk után az utakat és az átjárókat. Ezzel egy időben segítségül hívta a délkelet-magyarországi katonai parancsnokokat: Kinizsi Pál temesi ispánt és az Alsó Részek főkapitányát, Vuk Brankovics szerb despotát, valamint a Jaksics testvéreket.

Török-magyar összecsapás Kenyérmezőn:

Báthori és vezértársai háromnapos török fosztogatás után, október 13-án vélték elérkezettnek az időt arra, hogy a betolakodókkal megmérkőzzenek. A törökök ekkor a Kenyérmezőnek nevezett síkságon, Zsibód falunál táboroztak. Bonfini úgy tudja, hogy már visszavonulóban voltak, s csupán azért álltak meg Zsibódnál, hogy a vajdát bevárják és megverjék. Ezen közlését Kemálpasazáde krónikája is támogatja; ő a résztvevőktől úgy hallotta, a török parancsnokok azonnal a harc felvétele mellett döntöttek, amikor tudomásukra jutott, hogy az ellenség a nyomukban van. Hasonló értesülések jutottak el Mátyás királyhoz is; vonatkozó leveleiben az áll, hogy az ütközetre akkor került sor, amikor a törökök már hazafelé igyekeztek Erdélyből. Mindezek ellenére az sem zárható ki, hogy a törökök eredeti táborhelye ott volt, ahonnét portyázóik kirajzottak a környező vidékek dúlására. Erre a feltevésre a német nyelvű beszámoló ad alapot, sejtetvén, hogy a török vezérek végig egyazon helyen tartózkodtak. Vagyis valószínűleg az történt, hogy az egész idő alatt a Kenyérmezőn táborozó törökök már szedelőzködtek és indulásra készülődtek, amikor hírt kaptak a magyar csapatok felbukkanásáról.

A kenyérmezei csata helye könnyen azonosítható, mivel Báthori vajda a győzelem emlékére kápolnát emeltetett ott, amelynek romjai még a 20. század elején is álltak. Albert Amlacher szász történetíró saját tapasztalatai alapján ekként írja le a Kenyérmezőt: "Egy órányira Alvinctől, ahol Balamér falutól keletre az egykori szászvárosi szász szék keleti határa húzódott, a Maros folyó, amely addig közvetlenül az Erdélyi Érchegység nyúlványai mentén hömpölygött, hirtelen átvág a völgyön, hogy mintegy 2000 méter hosszan kövesse az erdélyi havasok északra nyúló dombvonulatát. Aztán hirtelen nagy ívben visszatér eredeti folyásirányához, s egy nagy síkság északi szélén, a Rebberge lábainál folyik tovább. Ez a síkság - a Kudsir patak északra nyíló völgyével együtt - egy nagy fennsíkot alkot. Ez a Kenyérmező, amelyet nyugaton a Szaralkóval szemben a Marosig ereszkedő Obersta Mare nevű emelkedő, keleten pedig a Kudsir patakot követő la Serata és az említett Maros-kanyarulat határol. A Kenyérmezőn népes települések sorakoznak: csaknem a közepén Álkenyér (más néven Zsibód), a keleti szélén Balamér, a nyugatin Bencenc, a délin pedig Felkenyér helyezkedik el." A síkság falvait a csata idején Bonfini szerint "földönfutó oláh nép" lakta.



1479. október 13-án, Szent Kálmán napján, Báthori és Kinizsi az összevont hadnépet a török tábor közelébe, a Kenyérmezőt szegélyező erdőbe vonta, s annak fedezetében csatarendbe állította. A szász szemtanú beszámolóját követve a seregtestek feltehetőleg a következőképpen álltak fel: bár a különböző eredetű és irányítású csapatok (Kinizsi, Báthori, Vuk Brankovics, Jaksics és az erdélyi szászok egységei) nem keveredtek össze egymással, valószínűleg három tömbben sorakoztak fel. Az egyik szárnyat (talán a jobb oldalit) Kinizsi, a másikat a despota vezette, s hozzá osztották be Jaksics Demeter könnyűlovasait és a szász egységeket is. (Jaksics Demeter, Mátyás király kedvelt szerb vitéze volt, aki vitézsége mellett könyörtelenségéről volt közismert.) A centrumot Báthori irányította.

A Kemálpasazáde által megadott elrendezés nagyjából megfelel ennek az elképzelésnek; ő is határozottan állítja, hogy Kinizsi - nehézpáncélosaival együtt - kezdettől fogva részt vett a csatában, s ellenfélül Ali béget kapta. A második magyar seregrész parancsnokaként Báthorit nevezi meg, akivel a másik oldalon a török fővezér, Isza bég nézett farkasszemet. A harmadik (és egyben utolsó) hadoszlopot, úgymond, Laiotá Basarab vezette, s 10.000 főnyi "vasba öltözött" vlach alkotta volna, mellyel szemben Malkocs-oglu akindzsijai sorakoztak fel. A magyar seregben Bonfini szerint is nagyszámú vlach katonaság volt. Szász informátorunk azonban mit sem tud erről, ezért mindkét krónikás állítását (mind Kemálpasazádéét, mind Bonfiniét) meg kell kérdőjeleznünk. (Ami persze egyáltalán nem zárja ki azt, hogy Laiotá kisebb csapattal valóban ott volt a Kenyérmezőn, ám azt igen, hogy ilyen híres hadvezérek jelenlétében őrá bízták volna az egyik szárny parancsnokságát.)



Az ütközetet egy különös, sőt kifejezetten bizarrnak tűnő jelenet vezette be. A törökök közül hirtelen kivált egy pazar fejfedőt viselő lovas, odarúgtatott Kinizsi csapatához, és kihívóan a vezér felé köpött. Ezután Báthori, majd a despota előtt is kiköpött a földre. Amikor a szászokhoz ért, az egyik harcos nem bírván tovább tétlenül nézni a provokációt, üldözőbe vette, és rövid harcban fejét vette a töröknek (aki bizonyára főember lehetett, hiszen állítólag egyedül a fövege "nyolcszáz guldent ért"). Ez a párviadal, amely azzal ért véget, hogy a keresztény katona diadalmasan felmutatta ellenfele levágott fejét, nyilván jócskán megnövelte a magyar sereg önbizalmát. A vértől csöpögő fejet meglátva - mintha csak jeladás lett volna - mindkét oldal támadásba lendült.

A leghevesebb küzdelem a centrumban bontakozott ki, ahol Báthori és Isza bég csapatai estek egymásnak. Oláh Miklós helyszíni értesülése szerint "akkora öldöklés támadt mindkét részről, hogy a mező közepén folyó patakocskáról azt hallottam azoktól, akik e csatában ott voltak, hogy vérrel keveredett". Kezdetben a törökökhöz pártolt a szerencse: első támadásukkal sikerült megbontaniuk az erdélyi sereg rendjét. Még nagyobb lett a zavar, amikor híre ment, hogy Báthori vajdát baleset érte. Egyes híradások szerint lova megbotlott, és gazdájával együtt a földre zuhant, amit a körülötte állók igen rossz előjelnek tekintettek (a dolog nyilván kisebbfajta pánikot okozott); a török krónikás viszont azt állítja s valószínűleg ez áll közelebb az igazsághoz -, hogy a vajdát Isza bég harcosai "döntötték le lováról". Bárhogy volt, ezt látva az erdélyi katonák futásnak eredtek. A csatából megmenekült törökök úgy tudták, hogy ekkor egy "Nodzs Antal" nevű nemtelen és halálra szánt "gyilkos" sietett Báthori segítségére: kemény harcban kimentette, és saját lován elmenekítette. E rejtélyes személyről - akinek neve bizonyára Nagy Antal lehetett - semmi közelebbit nem sikerült kideríteni, de nem kizárt, hogy valóban létezett, és végrehajtotta a neki tulajdonított hőstettet. Akárhogy történt is, tény, hogy Báthori, aki több forrás szerint a combján súlyosan megsérült, rendkívül szorult helyzetbe került, még akkor is, ha szidalmaival sikerült visszafordítania menekülő katonáit.

Jellegzetes turbános török gyalogos katona,
alabárddal és török szablyával. Ők tették ki
a török reguláris haderő legnagyobb részét.



































Közben Malkocs-oglu Báli bég jobbszárnyon elhelyezkedő akindzsijai és a velük szemben álló szerb-szász-vlach-magyar egységek szintén összecsaptak. Ha hihetünk Kemálpasazádénak, a törökök hamarosan visszaszorították ellenfelüket, anélkül hogy döntő fölényt tudtak volna kicsikarni. Másként és meglehetősen váratlanul alakultak a dolgok a balszárnyon. Egyetlen érdemleges forrásunk, Kemálpasazáde kissé megszépítő leírásából is világosan kitetszik, hogy a nagy hírű Ali bég meglepően gyáván viselkedett. Miközben vezértársai vitézséggel kiegyenlítették felszerelésbeli hátrányaikat, ő megijedt Kinizsi nehézpáncélosaitól, s úgy ítélte, hogy "a roham szelével nem tudja kitépni és kimozdítani helyükből azokat az acélba bújt ördögfajzatokat, s nem vállalkozhat arra, hogy a fáradt, kimerült és felbomlott akindzsikkal megmérkőzzék velük". Ezért egy ideig farkasszemet nézett Kinizsi seregével, majd anélkül, hogy támadott vagy akár csak megtévesztő hadmozdulatot tett volna, fogta magát, és elvonult a csatatérről. Azzal a szándékkal cselekedett így - magyarázta később otthon -, hogy ellenfelét maga után csalva akkor ütközzék meg vele, amikor annak zárt sorai már felbomlottak. Utólagos mentegetődzése ellenére Ali bég minden jel szerint magára hagyta vitézül és eredményesen küzdő bajtársait, s ezzel el is döntötte az ütközet kimenetelét. A munka nélkül maradt magyar jobbszárny ugyanis, Kinizsivel az élén, oldalba vagy hátba kapta a Báthorit szorongató törököket, és megpróbált utat vágni a végveszélyben levő vajdához. A lehető legjobbkor, mert mint a német nyelvű beszámolóban olvassuk: "ha Kinizsi Pál a csapatával nem tört volna Báthori István felé, akkor Báthorit egész hadnépével együtt legyőzték volna". (Nyilvánvalóan e hadmozdulat lett a kiindulópontja a Kinizsi legendás, utolsó pillanatban való megérkezéséről szóló történetnek.) Többórás öldöklő küzdelem kezdődött, amelyben a harapófogóba került törökök vitézül állták a magyarok rohamait (Kinizsi utólag bevallotta, hogy ilyen ellenállással sohasem találkozott még). Csak akkor inogtak meg, amikor vezérük, Isza bég súlyos sebet kapott, és elhagyni kényszerült az első vonalat. Ekkor a centrumban harcoló török lovasság vad menekülésbe kezdett. Rövid időn belül követték őket Malkocs-oglu akindzsijai is: miután a középen felszabadult magyar csapatok és a balszárny katonái közrefogták és kezdték módszeresen lekaszabolni őket, "a próféták hagyományos útjára térve a menekülést választották az elviselhetetlen helyzet miatt. A legsúlyosabb holmikat elhányták és eldobálták; könnyűek lettek, mint a szél, és elfutottak" (Kemálpasazáde).

Kinizsi Pál






















A csata délután egy órakor kezdődött, s öt óra lett, mire a magyarok legyűrték és megfutamították a török lovasságot. A küzdelem azonban nem ért véget, mert a havaselvi (vlach) gyalogság - amelyet a menekülő lovasok, a kor szokása szerint, egyszerűen faképnél hagytak - még mindig szívósan tartotta magát a vasvillákból és egyéb szúróeszközökből összeállított akadályok mögött. Sőt, a "falanxból" hajigált dárdákkal komoly veszteséget okozott a támadóknak. A magyar hadvezetés végül kénytelen volt nehézpáncélos egységeket küldeni ellenük, amelyek hosszú közelharcban felmorzsolták őket. Amikor végeztek velük, újabb csatakiáltást hallattak; innen tudta meg mindenki, hogy a magyaroké lett a győzelem.
Az ütközet utolsó szakasza lényegében mészárlássá fajult. Az életben maradt törökök és a havasalföldiek már csak a meneküléssel törődtek. Hiába igyekeztek azonban egérutat nyerni a hegyi ösvényeken és az úttalan sziklákon át, az üldözők ott is elérték őket. (Egyeseket a lábuknál fogva rángattak vissza a meredek sziklafalról.) Akiknek sikerült messzebbre jutniuk, azokat a környékbeli parasztok verték agyon, vagy bujdosás közben az éhségtől és a kimerültségtől pusztultak el. Az üldözésnek csak a gyorsan leereszkedő sötétség vetett véget. A győztesek közben kiszabadították a török táborban talált foglyokat, majd velük együtt győzelmi tort rendeztek a zsákmányolt ételekből és italokból. Asztalul és ülőhelyül a több rétegben egymáson heverő holttestek szolgáltak.

folytatjuk