Miért tartja a NASA olyan fontosnak az üstökösök vizsgálatát, hogy óriási pénzösszegeket sem kímélve űreszközöket indít feléjük, sőt még mintát is hozat a kométák anyagából? Ennek egyszerű a magyarázata: mivel az üstökösök naprendszerünk peremén, egy „hideg kuckóban élnek”, a tudósok feltételezik, hogy anyaguk a Naprendszer létrejötte óta vegyileg és fizikailag szinte semmit sem változott. Ezeknek a primitív objektumoknak az anyaga tehát (a szén mellett) valószínűleg még mindig tartalmaz némelyeket azokból, melyekből az egész naprendszer létrejött. Ha a többi kométa anyagát is megismerhetnénk, pontosabb elképzeléseink lehetnének arról, hogyan is alakult ki, sőt talán még arról is, hogyan jött létre az élet a Földön. Ha az élet a kozmoszból érkezett, az sem lehetetlen, hogy egy üstökösbe fagyasztva csapódott ide, aztán szép lassan „megfertőzte” bolygónkat. Hiszen ismeretesek olyan egyszerű mikroorganizmusok, melyek nagy hidegeket is kibírnak.
Az üstökösök anyaga por és jég keveréke. Ezért is nevezik gyakran piszkos hólabdáknak őket. Ezek a szabálytalan alakú testek, ha a naprendszer belsejébe jutnak, a Nap hőenergiája miatt olvadni kezdenek. Ennek következtében pedig por és gázok szabadulnak fel belőlük, melyeket mi az üstökös farkának látunk.
WILD 2
A Wild 2 még naprendszerünk keletkezésének kezdetéről való, 4,56 milliárd éves üstökös. Akkoriban a bolygók még nem léteztek, csak gáz- és porfelhő volt. Minden gáz a felhő középpontjában maradt. Az egymáshoz tapadó porszemcsékből előbb létrejött a Nap, a maradék gázokból pedig az óriásbolygók, melyek gravitációja aztán széthajította mindenfelé az üstökösöket. Némelyiket igen messzire, a legtöbb üstökös ma is ott él, ahol egyesek több száz, mások több ezer év alatt kerülik meg a Napot.
Az üstökösök másik csoportja a Neptunusz körül található, a Kuiper-övben, ahol 200 év alatt kerülik meg a Napot. 1974-ig a Wild 2 is közéjük tartozott, de aztán a Jupiter gravitációja kimozdította. Így most csak 6 évre van szüksége ahhoz, hogy megtegye a teljes röppályát. De nem emiatt irányult felé a tudósok figyelme, hanem, mert amikor megbolygatták röppályáját, a Wild 2 még csak néhányszor kerülte meg a Napot. Feltételezték tehát, hogy anyagának nagy része még nem párolgott el, összetétele pedig majdnem teljesen azonos maradt azzal, amilyen a Naprendszer távoli tájain volt.
Csillagpor
A Stardust a Wild 2-es üstökös tanulmányozására irányult. A NASA Discovery programjának negyedik szondája volt, mely alig 1 m3-es térfogattal és 385 kg induló tömeggel rendelkezett. Hét évig tartó, 4,4 milliárd km-es (kb. a Plútó jelenlegi naptávolsága!) útját 1999. február 7-én kezdte meg, a Cape Canaveralről induló Delta II hordozórakéta tetején.
A Stardust repülésének fontosabb
állomásai
Kétszer megkerülte a Napot, hogy felvegye a megfelelő lendületet, majd 5 évi repülés után találkozott a kométával, átrepült a csóváján, és pormintát is gyűjtött. Mintegy 10 óra alatt többezer porszemet begyűjtött, majd ezeket egy 46 kg-os kapszulában szerencsésen visszajuttatta Utah államba. Azóta is a világ különböző laboratóriumaiban elemzik ezeket a szemcséket, melyek között nemcsak az üstökös anyagából van minta, hanem intersztelláris (csillagközi) porból is.
Fagyasztott füst
Az űreszköz és az üstökös közötti relatív sebességkülönbség néhány tucat km/s is lehet. A puskagolyónál 10-20-szor gyorsabban száguldó porszemcséket azonban sérülésmentesen, felizzás és az anyagi összetétel megváltozása nélkül kellett összegyűjteni. A megoldást egy hihetetlen anyag, az aerogél megalkotása jelentette. A szilícium alapú anyag 99,8%-a levegő, sűrűsége ezredrésze az üvegének, átlátszó, könnyű, porózus és rendkívül jól bírja a magas hőmérsékletet: 39-szer jobban szigetel, mint az üveggyapot, tehát tökéletetes az űreszköz fellövése alkalmával keletkező magas hőmérséklet elviselésére. A szonda a Wild 2 füstszemcse méretű, 6 km/s sebességgel érkező szilárd részecskéit ezzel fogta be.
Nem minden üstökös egyforma
A kapszula fényképfelvételeket is tartalmazott. A Stardustnak 240 km-re sikerült megközelítenie az 5,4 km átmérőjű üstökösmagot, amelyről a legjobb felvételek 1 perccel a közelítés előtt, kb. 500 km távolságból készültek. A felvételek minősége minden várakozást felülmúlt. Ezek az eddigi legrészletesebb felvételek egy üstökösről, és igen sok meglepetést szereztek a tudósoknak. A Wild 2 mellett január 2-án elhaladó szonda első eredményei ugyanis bebizonyították, hogy nem minden üstökös egyforma. Az eddigi elméletek szerint egy üstökös csupán laza szerkezetű jeges törmelékhalmaz. A Stardust eredményei szerint a Wild 2 szilárd magjával és közel függőleges szirtjeivel és sziklaképződményeivel kilóg ebből a sorból. "Egyáltalán nem erre számítottunk" – mondta Donald Brownlee, a Stardust projekt vezetője, a seattle-i Washington Egyetem csillagásza, a Science magazinbeli beszámolójában. Az üstökös sebhelyekben bővelkedő felszíne több milliárd évre visszanyúló becsapódásokat jegyez fel, bizonyítva, hogy mennyire szilárd is lehet egy ilyen piszkos hógolyó.
A Stardust a kapszula kivetése után továbbra is a világűrben maradt, a Nap körül keringve várja az újabb feladatokat. De már az eddigi eredmények alapján is megállapítható, hogy az eredeti ötlettel, újszerűségével és rendkívüli technikai megoldásaival ez az űrszonda volt az egyik legsikeresebb a Naprendszer kutatásának történetében.
A Wild 2-üstökös kráterekkel telített felszíne (balra) és gázsugarai (jobboldali kép) a Stardust felvételén
.jpg)
