Előzmények, sikertelen hadműveletek 1695-ben:
Mióta Badeni Lajos 1692 végén távozott a magyarországi hadszíntérről, a szövetséges hadak nem értek el komolyabb sikereket, sőt még az ellenséges betöréseket sem tudták megakadályozni. 1693-ban Eugen Croy tábornagy eredménytelenül ostromolta Belgrádot, ám a következő évben a nagyvezír, Szürmeli Ali pasa is dolga végezetlenül távozott a péterváradi sáncok alól. Amíg Belgrád és Pétervárad térségében a két fősereg között kisebb-nagyobb összecsapások folytak, addig a fürge tatár lovasok - akiket a törökök megnyertek szövetségeseiknek - végigpusztították az Alföldet, gazdag zsákmánnyal és több ezer keresztény fogollyal térve vissza.
A Habsburgok XIV Lajos francia király Rajna menti támadása miatt már hetedik éve kétfrontos háborút folytattak, ezért örömmel fogadták I. Frigyes Ágost - akit Erős Ágostként is szoktam említeni - szász választófejedelem ajánlatát, hogy jelentős pénzügyi és katonai segítséget nyújt a török elleni harcban. Cserébe a szövetséges csapatok főparancsnoki posztját kérte. Ez nem is lett volna akkora gond, de a választófejedelem nem számított különösebb katonai talentumnak. Cserei Mihály erdélyi nemes visszaemlékezésében fel is jegyezte: "A római császár penig a főcommandót adta vala a saxoniai electornak, nem azért, hogy epertus [tapasztalt] volna a hadakozásokban, hanem tizenkétezer embert a maga költségín ígírt vala a császárnak, csak a commandó övé lehessen." Cserei szerint az ifjú fejedelem "nyugtalan, furcsa szeles ifjú lévén és magának hírt-nevet akarván szerezni, nem gondol vala költségeivel... A nagy, erős ezüsttányért úgy egybenhajtogatta, mint a papírosat... sőt a nagyerős patkót egybenszaggatta, rettenetes erő lévén nála", ezért kapta a kortársaktól az "Erős" nevet, "bár esze lett volna annyi, mint ereje", vonta le Cserei a végkövetkeztetést.
Frigyes Ágost magyarországi hadvezéri működése során nem aratott sok babért. Főparancsnoki működésének első esztendeje, az 1695. évi hadjárat egyike volt a legsikertelenebbeknek. Bár a szoros ostromgyűrűbe zárt Gyula várának török őrsége január 12-én szabad elvonulás fejében feladta a várat, a nyári hadműveletek gyászos eredménnyel zárultak. Még ez év elején meghalt Ahmed szultán, és a trónt az ambiciózus II. Musztafa foglalta el. Az új uralkodó a birodalmat régi fényében kívánta visszaállítani, példaképének I. (Nagy) Szulejmán szultánt tekintette, s személyesen vonult hadba.
Frigyes Ágost azt a parancsot kapta az Udvari Haditanácstól, hogy Péterváradnál várja be a török támadást, s az ellenség legyőzése után vegye ostrom alá Temesvárt. A haditerv már az elején felborult, mert II. Musztafa, miután Belgrád védelmére 12.000 embert hátrahagyott, nem Péterváradot, hanem Lippát fogta ostrom alá, és bő egyheti ostrom után szeptember 7-én elfoglalta.
A szultán attól tartva, hogy harapófogóba kerül, Temesvár felé húzódott, miközben Belgrádnál lévő csapatai megtámadták a titeli erődöt. A szász választófejedelem ekkor újra Pétervárad felé indult, mire II. Musztafa szeptember 21-én Lugosnál megtámadta az Erdély védelmére siető Friedrich Veterani tábornagy 7.000 főnyi seregét. A küzdelemben 2.500 szövetséges katona vesztette életét, köztük Friedrich Veterani, a császári hadsereg egyik legjobb hadvezére, akinek levágott fejét a szultán sátra elé helyezték. A győzelem után az oszmán sereg még elfoglalta Karánsebest, majd Orsova felé menetelve téli szállásra vonult. II. Musztafa szultán rég nem látott diadalmenet élén vonult be Sztambulba. Mintegy 300 keresztény hadifogoly - köztük számos magas rangú tiszt - és a Karánsebesnél zsákmányolt 16 ágyú, valamint számos hadilobogó emelte a bevonulás fényét.
A zentai csata emlékműve
A következő év sem hozott diadalt a keresztény haderők számára. A hadicél most Temesvár elfoglalása volt, de az 50.000 főt számláló szövetséges haderő csigalassúsággal folytatta az ostromot, mivel egy hónap kellett ahhoz, hogy a tüzérség a vár bombázásához kezdjen. II. Musztafa szultán seregének közeledtére azonban a választófejedelem abbahagyta a hadműveleteket, és a Béga folyó mentén délnyugatnak indult, hogy megütközzön az ellenséggel. A két sereg augusztus 26-án Hetény térségében csapott össze. A heves és váltakozó eredményességű küzdelem egész nap folyt, de döntő sikert egyik fél sem tudott kicsikarni. Bár a választófejedelem újabb török támadásra számított, a kimerült, csaknem 8.000 főnyi veszteséget szenvedett oszmán hadat a harcias szultán sem tudta már harcra vezetni. A szultán Dzsáfer Haleb és Arnót Szulejmán ruméliai beglerbégek parancsnoksága alatt mintegy 12.000 fős sereget hagyott Temesvár védelmére, és minden ünneplés nélkül sztambuli palotájába vonult vissza. Diadalmenetet egyedül Moszkvában tartottak, ahol a Szent Ligához tartozó I. Péter cár serege két hónapnyi kemény ostrom után elfoglalta Azovot, az Oszmán Birodalom legfontosabb tengeri kikötőjét.
Új év, új ember, új remény:
Az 1697. évi hadjárat előkészületei a katonai parancsnokok és az udvari kamara megszokott pénzügyi huzavonájával kezdődött. A hadvezetés benyújtotta a török elleni hadjárat várható költségeit, a csapatok feltöltésére, felfegyverzésére és fizetésére vonatkozó igényeit, ami csaknem 8 millió forintra rúgott, ám ezt a pénzügyi kormányzat csak részben tudta teljesíteni. Jó hír volt azonban, hogy Alsó-Ausztria rendi gyűlése februárban megszavazta az esedékes hadiadót, és biztatóak voltak a német fejedelemségekkel folytatott tárgyalások az új hadjárathoz szükséges pénzügyi és katonai támogatásokról. Március közepén a szász választófejedelemmel is dűlőre jutottak, aki 10.000 fős hadtestet ígért, miután a fővezéri posztra újra őt választották. Valószínűleg nagy kő esett le az Udvari Haditanács tagjainak szívéről, amikor megtudták, hogy május 9-én a hollandiai Ryswickben béketárgyalások kezdőnek a bécsi udvar és XIV Lajos megbízottai között. Hosszas vitát követően a haditanács újra a támadó háború mellett döntött. Az oszmán erők megosztása céljából Karl Franz Auersperg altábornagyot, károlyvárosi főkapitányt és Batthyány Ádám horvát bánt, kanizsai végvidéki főkapitányt mintegy 13-14.000 emberrel Bihács elfoglalására küldték. A császári fősereg gyülekezőhelyét Baja környékén jelölték ki, ide várva a szász-, brandenburgi- és dán segélyhadakat is.
Savoyai Jenő
Már javában tartott a keresztény katonaság felvonulása a magyarországi hadszíntérre, amikor június 27-én I. Frigyes Ágost szász választófejedelmet lengyel királlyá választották, emiatt új főparancsnokot kellett keresni. A választás az ekkor 34 esztendős Savoyai Eugén (ismertebb, magyaros alakban: Savoyai Jenő) tábornagyra esett. Savoyai Eugén hercegnek, Frigyes Ágosttal ellentétben, nem volt különösebben daliás ember; alacsony, sovány, sápadt és beesett arcú, rút embernek írták le a kortársak. Nem csoda, hogy e korántsem daliás termetű fiú kérését, hogy életét ne papi, hanem hadi pályán folytassa, a Napkirály, - XIV Lajos - egyetlen szóval utasította el: "soha! ". Az önérzetében mélyen megsértett herceg ekkor a török támadás kivédésére készülődő Bécsbe sietett, és kardját I. Lipót császárnak és magyar királynak ajánlotta fel. Jenő herceg katonai karrierje gyorsan ívelt felfelé. 1683 decemberében ezredessé, a kufsteini dragonyosezred parancsnokává nevezték ki, mely attól kezdve az ő nevét viselte. Bátorsága és hadvezéri képessége hamar megmutatkozott. Számtalan harctéri sebe között az elsőt Buda 1684. évi ostromakor kapta, két évvel később ugyanitt a lábán sérült meg. Belgrád 1688. évi elfoglalásakor azonban olyan súlyosan megsebesült, hogy a következő esztendőben alig tudott táborba szállni. 1687-ben a nagyharsányi csatában kapott először önálló parancsnoki feladatot, amikor egy nagyobb lovas csapattest vezetését bízták rá. Gyors helyzetfelismerésének köszönhetően elsőként rohamozta meg és törte át az ellenség sáncrendszerének gyenge pontját, s ezzel jelentős mértékben hozzájárult a szövetségesek győzelméhez. Katonai teljesítményének köszönhetően gyorsan haladt előre a ranglétrán. 1685-ben vezérőrnagy, 1688-ban altábornagy, 1693-ban tábornagy lett.
A nyugati hadszíntérről hét évi szünet után tért vissza Magyarországra, és július 5-én történt kinevezése után egy héttel már át is vette a főparancsnokságot a Veresmartnál gyülekező sereg felett. A katonai helyzet, ha nem is válságos, de igen súlyos volt. A tervezett 70-75.000 fő helyett alig 44.000 katona állt rendelkezésre, az ellátás szervezetlen volt és akadozott. Savoyai Eugén elvetette az Udvari Kamara azon javaslatát, mely az előző évek gyakorlatából kiindulva az utánpótlás megérkezéséig a hadműveleti területről való élelmezést indítványozta. Véleménye szerint "az itteni nép annyira szegény és elpusztult", hogy erre nincs lehetőség. A rekvirálást Bécsben is veszélyesnek tartották, mivel a Hegyalján július első napján felkelés tört ki, de az ország más részein is nyugtalanság volt tapasztalható.
folytatjuk 
.jpg)
