A sakk szürke eminenciásai

„Sokan nem értik a szekundáns szerepét. A legfontosabb feladatuk, hogy tejet és sajtos szendvicset hozzanak a játékosuknak. Ahogyan Edmund Edmondson is állandóan kiszolgálta Bobby Fischert” – fogalmazott szarkasztikusan Bent Larsen dán sakknagymester még az 1960-as években a sakkozás szürke eminenciásairól, köztük a sakkzsenit segítő amerikai sakkszövetségi elnökről. Bár Larsen megállapítása nem általánosítható, tény, hogy a szekundánsra nem csak megnyitási repertoárja bővítéséhez vagy a következő ellenfélre való felkészüléshez van szüksége a csúcsra törő sakkozónak. Gyakran hárulnak rá „társalkodónői” feladatok, vagy éppen segítenie kell a versenyzőnek a partik közben keletkező feszültség levezetésében – egy kiadós úszás vagy séta keretében.

Nem tudni, hogy ilyesmikben mennyire számíthat szekundánsai segítségére a legnevesebb magyar férfi sakkozó, Lékó Péter nagymester. Őt hosszú évek óta elsősorban a világ egyik legjobb edzőjének mondott örmény Arshak Petroszjan (nem mellesleg a magyar versenyző apósa) látja el tanácsokkal, amelyek eredményeképp 2002 és 2005 között már majdnem világbajnoki címet is szerzett. Egy ideje pedig két fiatal magyar nagymester, a 27 éves Berkes Ferenc és a 25 esztendős Balogh Csaba is segíti.


Lékó Péter

A latin eredetű szekundáns szó edzőpartnert jelent, és először 1908-ban Emmanuel Lasker német sakkvilágbajnok nevezte így a tanácsadóit, az orosz származású Simon Alapin és az osztrák Heinrich Wolf sakkmestereket. Segéderői főként a függőben maradt partik kielemzésében segítették, aminek eredményeképpen Lasker megvédte címét az alsó-sziléziai Siegbert Tarrasch ellen. A sakktörténelem nagyjai azóta szinte mind alkalmaztak szekundánsokat, akik az utóbbi fél évszázadban egyébként a legtöbben a szovjet sakkozók árnyékában tűntek fel. Az idén májusban 99 évesen Budapesten elhunyt, élete nagy részét a Szovjetunióban eltöltő magyar nagymester, Lilienthal Andor is többször „súgott” a legnagyobbaknak. A sakkjáték doyenje már 1946 nyarán, 35 évesen a groningeni sakktornán a szovjet sakkdelegációt erősítette – Mihail Botvinnik, Vaszilij Szmiszlov, Alekszander Kotov és Iszaak Boleszlavszkij nagymesterek szekundánsaként –, majd 1948-ban a Hága–Moszkva városok közötti sakkmeccsen segítette Szmiszlovot.

Külön kitüntetésnek számított a szekundánsok számára, ha a világbajnokok a partik utólagos írásos elemzésekor megemlítették a nevüket. Ez történt például az 1951-es Botvinnik–David Bronstein páros mérkőzést követően, amikor a világbajnoki címét 12:12-es végeredmény után megvédő Botvinnik köszönetet mondott első számú szekundánsának, Vjacseszlav Ragozinnak, amiért több hadállásban segített a legjobb lépések megtalálásában.

Az idők folyamán egyébként némileg megváltozott a háttéremberek feladata. Eleinte ugyanis igen fontos volt, hogy segítsenek a függőben maradt játszmák elemzésében. Vagyis amikor a 2,5-2,5 óra alatt megtett 40-40 lépéssel nem dőlt el a parti sorsa, a 41. lépést a versenybíró számára „borítékolnia” kellett világosnak, majd az éjszaka folyamán mindkét tábor lázasan kereste a legjobb folytatásokat. Újabban a partikat már mindenképpen befejezik, így a szekundánsok egyrészt többet alhatnak, másrészt nagyobb hangsúlyt kap edzői, edzőpartneri szerepük.

Egy-egy tanáccsal partikat lehet nyerni vagy veszíteni. Portisch Lajos nagymestert például 1980-ban – a német éljátékos, Robert Hübner elleni világbajnok-jelölti középdöntőben – állítólag a szekundánsai (az egymással nem túlságosan jóban lévő Csom István, Forintos Győző és Ribli Zoltán nagymesterek) vitték jégre, mert ahelyett, hogy együtt elemeztek volna, felosztották a függő állás silabizálását – meséli Kállai. A végén egyetlen hibás variáció miatt Hübnernek sikerült döntetlenre mentenie a fontos partit. Erről egyébként maga Portisch is beszélt, megjegyezve, hogy az a játszma volt pályafutása mélypontja. Igaz, hozzáfűzte: azért előfordult, hogy ugyanezeknek a szekundánsainak a segítségével nyert vagy mentett meg egy-egy nehéz állást.

A szekundáns–sakkozó-páros eredményessége nem kis részben a bizalmon alapul, amint azt Garri Kaszparov orosz világbajnok 1986-os, igen nagy vihart kavart esete is mutatja. Az Anatolij Karpov elleni sakkvilágbajnoki páros meccs visszavágója közben Kaszparov rajtakapta saját szekundánsteamjének egyik tagját, a kazah Jevgenyij Vlagyimirovot, amikor titokban másolgatta a közös elemzésekről készített jegyzeteket az együtt kimunkált változatokkal. Kaszparov nyomban fizetett kémnek kiáltotta ki, és száműzte csapatából. Kállai jóindulatúbb verziója szerint korántsem biztos, hogy kémkedésről volt szó, elképzelhető, hogy Vlagyimirov a saját okulására írogatta ki a variációkat. De a magyar nagymester megemlíti saját esetét is az általa – 1983 és 1986 között – szekundánsként támogatott Ribli Zoltán nagymesterrel. A Szmiszlov elleni világbajnok-jelölti páros meccsen Londonban „egyik este egy hosszú közös elemzés végén otthagytam a hadállást a sakktáblán, de amikor megemlítettem Zolinak, ő azonnal visszaküldött a szobába, hogy rakjam el a bábokat, nehogy véletlenül bárki is kikövetkeztethesse, milyen változatokat elemeztünk” – idézte fel a HVG-nek Kállai.

Ritka bizalmi viszonyba került a fénykorában a világ tíz legjobbja között rangsorolt Lékó Péter az orosz Vlagyimir Kramnyikkal. 2004-ben még egymás ellen küzdöttek a világbajnoki döntőn, négy évre rá viszont a magyar nagymester szekundánsi szerepet vállalt volt ellenfele stábjában a Viswanathan Anand elleni bonni páros meccsen. Kramnyik veszített az indiaival szemben, akit már akkor is ugyanaz a gárda segített, mint az idei április–májusi vb-döntőben a bolgár Veszelin Topalov ellen a világbajnoki címvédésben.

Nem szabad egyébként elfeledni, hogy a jó szekundáns sokba kerül. Szakértők szerint elkelne egy tőkeerős szponzor Lékó mögött, mert egy erősebb szekundáns- gárda talán kivezetné a mostani hullámvölgyből. Amikor Kaszparov 2005-ben visszavonult a sakkozástól, többen is ajánlották Lékónak – illetve Polgár Juditnak, akinek akkor a román Mihail Marin nagymester volt a szekundánsa –, hogy kérje fel, de erre végül nem került sor. Tavaly óta Kaszparov a világranglistát jelenleg 2826 Élő-ponttal vezető 22 éves norvég Magnus Carlsent látja el tanácsokkal – telefonon, mert a versenyekre nem kíséri el. Bár az ötleteiért járó honorárium összegét titokban tartják, annyi tudható, hogy a gazdagabb sakkozók határozott előnyben vannak a szekundánsválasztásban. Azok óradíja már néhány éve Európában a 80 eurót, az USA-ban pedig a 300 dollárt is elérte.

(Forrás: Der Spiegel, HVG Magazin)


Magnus Carlsen


Szpasszkij-Fischer-párviadal, 1972. Kétoldalt a segítőik