Bevezetés
A sereg lassan mozog. A katonák fáradtak, fáznak, éhesek és szinte a kezdetektől fogva betegségek tizedelik őket. Úgy érzik; ez egy elátkozott hadjárat, pedig milyen jól indult minden.
Kitérni már nem lehet. Henrik nem tudja, de a franciák szándékosan terelték őket erre, már több száz kilométer óta, hogy ott és azon a napon vessenek véget a háborúnak. A háborúnak, mely később majd a Százéves háború néven vonul be a történelembe. A hely neve pedig:
Azincourt, vagy ahogy az angolok mondják: Agincourt (ejtsd: azsinkur).
Nyugat-Európa a középkor végén
A XIV.-XV. század Európája maga a káosz. Mindenhol jobbágy- és parasztfelkelések, valamint elégedetlenkedő középnemesek rendi mozgalmai, miközben az országokat irányító uralkodói osztályok egymással torzsalkodnak. A háborúk mindennaposak, aminek következtében a királyi kincstárak hamar kiürülnek, ezt pedig a nép sínyli meg elsősorban. Állandó éhínség a jellemzője a kornak, ez pedig a betegségek terjedésének is jó alap. Nem csoda hát, hogy a legveszélyesebb járványok éppen ezidőtájt ütik fel a fejüket, mint pl. a kolera, vérhas, himlő és a pestis.
Anglia történelme ebben az időben igen mozgalmas. A franciák fellázították ellenük a skótokat, akik ellen szinte minden angol király kénytelen hadjáratot vezetni. A parasztság mindenhol elégedetlenkedik a rájuk nehezedő egyre nagyobb terhek miatt, melyek hamarosan felkelésekbe torkollanak majd.
A francia királyság is agonizál, már csak árnyéka egykori önmagának, amikor még a Karolingok uralkodtak felettük. Az egykori Frank Birodalom romjain, a gyenge uralkodók kezében az ország tartományokra esett szét, melyet egyedül a tartományi vezetők hűbéri függése tart csupán egyben, egy országban. De a tartományok között állandó a háborúskodás, különösen Flandriában és Burgundiában.
A százéves háború röviden
1. szakasz:
Ebben az időben Franciaországot még egy vész sújtja. A királyi ház, a Capeting-dinasztia, mely 987 óta adta az országnak a királyokat, IV. Károly 1328 február 1.-i halálával végleg kihal. Az örök rivális: Anglia királya ekkor a Plantagenet-házból származó III. Edvárd, akinek anyja Izabella nem más, mint az egykori francia király, IV. (Szép) Fülöp leánya. Edvárd ezzel úgy érzi leányágon jogot formálhat a francia trónra. A francia rendek viszont hallani sem akarnak egy idegen uralkodóról, főként nem egy angolról, ráadásul néhány évvel korábban eltörölték a leányági trónutódlás lehetőségét is, ezért egy mellékágról származó sarjat; VI. Fülöpöt ültetik trónra, aki szintén az egykori IV. (Szép) Fülöp leszármazottja (unokaöccse), és egyben a Valois-ház megalapítója lesz.
A helyzetet bonyolítja, hogy egyes francia tartományok, mint például Burgundia, Edvárdot támogatja a királyi trónért folyó - egyenlőre még csak politikai - harcban. A Német-Római császár, IV. (Bajor) Lajos, aki éppen harcban áll az avignoni pápával, és ezért szövetségesként tekint a protestáns érzületű Angliára, szintén Edvárdot támogatja, és elismeri őt Franciaország uralkodójának. Edvárd anyja révén egyben Aquitánia hercege is (francia tartomány), aki ezáltal most hűbéri viszonyba is került az új francia királlyal, és kötelessége lenne adózni az udvarnak és ha kell sereget kiállítani neki. A helyzet elég nonszensz, és végül évekig tartó alkudozás és fenyegetőzés után 1337-ben Edvárd háborút indít Franciaország ellen és ezzel kezdetét veszi a Százéves háború (1337-1453).
III. Edvárd,
a Plantagenet-ház legnagyobb királya.
A háború első szakasza 1337-1360-ig tart, és teljes angol fölény jellemzi. Több eddig hezitáló francia tartományi város Edvárdot támogatja, miközben kisebb-nagyobb ütközetek zajlanak országszerte. (Elsősorban a nyugati tartományokban.)
Az első komolyabb ütközet a tengeren zajlik, 1340-ben a Sluysi csatában az angol-flandriai flotta döntő vereséget mér a francia flottára. Ezután a francia hadihajók már nem merészkednek a tengerre, hogy meggátolják az angol inváziós terveket, így Bretagne könnyen az angolok kezére jut, és ekkor veszik be Calais városát is (1347). A csata után III. Edvárd titulusába felveszi a "Franciaország királya" címet.
1346-ban Edvárd immár a kontinensen egy 16.000 fős sereggel Párizs felé tart, hogy ostrom alá vegye azt. VI. Fülöp francia király hadba szólítja hűbéreseit, és 30.000 fős erős nehézfegyverzetű seregével szétkergeti az angolokat. (Egyes források 60.000 fős sereget írnak le, melyből csak a páncélos lovasság 8.000 fő. Az viszont biztos, hogy Fülöp seregét János cseh király és annak fia; Károly is erősítette.) Edvárd messze, a Crécy falucska melletti erdőkben újraszervezi az ostromló sereget, és augusztus 26-án - mivel beérték őket az üldözők - megütközik a franciákkal. A csatában az angolok eltérnek az addig szokásos taktikától, a nehézpáncélos lovagok részben megválva páncéljuktól gyalogosan harcolnak és védekezésben maradnak. A támadás ill. a franciák támadásának távoli visszaverése a nagy hatótávolságú angol íjászok feladata. A francia és cseh erők háromszor támadnak, de mindannyiszor kemény ellenállásba ütköznek. A csatát végül az angolok nyerik, akik a 16 éves Walesi Edvárd herceg (III. Edvárd fia) korához illő heves, talán kissé meggondolatlan végső rohamával megfutamítják a francia lovagokat. A herceg e csata után kapta a "fekete herceg" becenevet. (Ugyanis fekete pajzsot és feketére festett páncélt viselt.) A csatában mag a cseh király is életét veszti, fia csak futva tud megmenekülni. A francia és cseh veszteség: 1524 lovag és mintegy 20.000 közember, ezzel szemben az angolok mindössze 2 lovagot és 80 közembert veszítettek. Döbbenetes különbség! És mindez az angol íjászoknak és a Longbow-nak (lásd. később) köszönhető.
A Crécy-i csata egy korabeli metszeten.
Crécy volt az első ütközet, melyben az egyik fél (jelen esetben az angolok) tüzérséget vetett be. Az akkori ágyúk öntöttvasból készültek és kőgolyókat lőttek ki. A lőpor ekkor még igen rossz minőségű volt, így az ágyúk hatótávolsága igen csekély volt, viszont sűrű füsttel égett, és az ágyúcső is annyira felhevült, hogy ezek miatt 2-3 lövésnél többet nem lehetett leadni velük.
A csaták közötti szünetben újabb csapásként 1350-ben a történelem legnagyobb pestis járványa söpör végig Európán, csak ekkor a lakosság 25-30%-a esik áldozatul e szörnyű betegségnek.
A hadjárat folytatásaként 1356 szeptember 19-én a Poitiers-i ütközetben (Maupertuis-i csatának is nevezik) Edvárd újabb csapást mér a francia seregre, és magát II. (Jó) János akkori francia királyt is fogságba ejtik. 3 millió aranytallér váltságdíjat kérnek az uralkodóért, amit a franciák képtelenek kifizetni. (Ebben a csatában megint kitűnik bátorságával, és leleményességével a Fekete Herceg, aki személyesen fogta el a francia királyt.)
II. János távollétében fia, a későbbi V. (Bölcs) Károly lesz Franciaország kormányzója.
Walesi Edvárd, a "fekete herceg"
A csata után a veszteségek finanszírozására, a Párizs környéki várak megerősítésére és a váltságdíj előteremtésére a nemesség növeli a parasztokra kivetett adókat. Egyidejűleg a nemesek szabadcsapatai garázdálkodnak és fosztogatnak vidéken, csakúgy mint az angolok. Ennek hatására 1358 május 28-án Compiégne-nél parasztlázadás tör ki, amely Franciaország nagy területeit érinti. A felkelők várakat rombolnak le és gyújtanak fel, és sok nemes esik áldozatul az általuk csak "Jacques bonhomme"-nak (együgyű Jakaboknak) gúnyolt parasztok dühének. A parasztvezér; Guillaume Cale egyesíti seregét Étienne Marceléval, aki a párizsi polgárok felkelését irányítja. Azonban a nemesek gyorsan összefognak, és június 9-én Marcelt, június 10-én pedig Cale-t győzik le. Ezzel a felkelés elbukik, a vezetőkkel brutálisan elbánnak.
A felkelés figyelmeztetés volt Károlynak, hogy rendet kell tennie az országban, ami az angolokkal folytatott háború miatt nem lehetséges. Ezért nem maradt más választása, mint békekötést kezdeményezni Edvárddal. 1360 május 8-án a brétigny-i béke átmenetileg lezárja a Franciaország és Anglia között 1337 óta tomboló háborút. A Plantagenet-házból származó III. Edvárd angol király lemond a francia koronára való igényéről, és ezért cserébe független hatalmat kap Guyenne, Gascogne, Guines, Calais, Limousin és Patou felett. Ezenkívül Franciaország kifizeti a 3 millió aranytallér váltságdíjat II. (Jó) János királyért. (Ez azonban sosem következik be, a kincstár képtelen kifizetni ezt az összeget, a nép pedig nem is akarja, mert János királyt nem tartják uralkodásra képesnek. Emiatt az elkeseredett király önként visszavonul az angol fogságba, ahol 1374-ben meghal.)
(folytatjuk) 
.jpg)
