A hosszútávfutó magányossága

A technikai és biokémiai ismeretek újabban legalább akkora szerepet kapnak a maratonfutók sikerében, mint az alapos fizikai felkészülés. Az ókori görög harcos, Philippidész legendás 40 kilométeres Marathon–Athén futásának az első újkori olimpia szervezői állítottak emléket egy külön versenyszámmal, ám annak ma érvényes hosszát csupán 1921-ben rögzítette hivatalosan a Nemzetközi Atlétikai Szövetség. A táv ugyanis az 1908-as londoni olimpiáig csak 40 kilométer volt, akkor növelték – a windsori kastély és a londoni White City stadion közti távolságot alapul véve – 42-re. Ezt azért fejelték meg további 195 méterrel, mert kiderült: VII. Edward király és felesége, Alexandra királyné rossz néven vennék, ha a futók nem a stadion királyi díszpáholya előtt érnének célba. Bár az 1960-as években a szakemberek még úgy gondolták, hogy nem a hosszútávfutás, hanem a gyaloglás fog tömegeket mozgósítani, mára ennek ellenkezője bizonyosodott be.


Phidippidesz megérkezése

Az utóbbi években a nagyvárosi maratonok annyira népszerűek lettek, hogy a legnépszerűbbekre – az áprilisi bostonira és londonira, a szeptemberi berlinire, az októberi chicagóira vagy a novemberi New York-ira – többszörös a túljelentkezés (van, hogy 30-40 ezren vágnak neki a távnak). Emiatt sok hónappal korábban lezárják a nevezéseket, az idei New York-ira például április 23-áig lehetett jelentkezni. Az indulók tízezrei miatt a rendezők ma már többnyire nem egy helyről vezénylik a startot, a különböző pontokból induló pályák egy idő után legyezőszerűen egyesülnek. Emiatt pedig igen nagy jelentőséget kap az első 3-5 kilométeren történő helyezkedés.

Ma már korántsem csupán az edzettségről vagy az izmokról szól a maratoni táv teljesítése. A szakértők szerint egy futónak átlagosan mintegy 2500 kilokalóriára van szüksége a táv teljesítéséhez. A maratonfutónak ezért az edzések során elsősorban azt kell megtanulnia, hogyan tud a megfelelő tempóban tartósan úgy futni, hogy közben az energiát főként zsírokból nyeri és csak kisebb százalékban szénhidrátból, mert így az utóbbiból megfelelő mennyiséget tartalékolhat a legnehezebb, végső szakaszra. Ennek biokémiai háttere az, hogy a sportoló tempójának a verseny közben minél tovább az úgynevezett anaerob-küszöb alatt kell maradnia, vagyis el kell kerülni, hogy a szénhidrátok lebontásakor keletkező tejsav felszaporodjon a szervezetben, máskülönben a futó drasztikusan lelassulhat. A szakirodalom ezt a – többnyire a 30. kilométer táján bekövetkező – holtpontot nevezi „maratoni falnak”, amikor a pulzus 170 fölé emelkedik, és a lábak ólomsúlyúvá válnak. Mivel a szervezet ilyenkor már nem képes a tervezett tempóhoz szükséges energiát biztosítani, a vésztartalékhoz nyúl: vagyis elropogtat pár kekszet, szülőcukrot, üdítőt kortyol. A futás sebessége ilyenkor szinte már csak a fájdalomtűrő képességen múlik. A profik útközben nem esznek, kizárólag izotóniás italokkal frissítik magukat, némelyek újabban már 20 perccel az indulás előtt is lehörpintenek egy kisebb adagot.

A jó felkészüléshez persze nem elegendő a szőlőcukor, hosszú edzésekre van szükség. A különféle edzéstervek általában 10 és 20 hét közé teszik az ideális edzési időszakot, sokan – köztük Giampaolo Lenzi olasz mesteredző is – a 10–14 hetes felkészülést tartják ideálisnak. Legalábbis a már gyakorlott futóknak. Ennek során egy-egy hét alatt 200, de a jobbaknak akár 250 kilométert is teljesíteniük kell. A többség a vegyes edzésterveket részesíti előnyben, vagyis amikor a távokat, a futási sebességet és a terepet is váltogatják. Mindez azért is fontos, mert a profi maratonisták egy évben akár öt-hat komoly versenyen is indulnak.


New York


Berlin


Budapest