A fajta rajongói az ókori molosszus egyenesági leszármazottjának tartják, amely nem túl sokat változott a hosszú évszázadok, évezredek során. A legendás molosszusoktól való származással egyébként számos nagy méretű, határozott őrzőképességű, későbbi mészáros, harci és különböző őrkutyatípus büszkélkedhet.
Ez a csoport már saját korában is nehezen volt definiálható: nem egy fajtához, hanem inkább hasonló típushoz tartozó, félelmetes, vad, masztiff jellegű kutyákat soroltak közéjük. Sokan mégis a mastinóban látták, látják megelevenedni az ókor legendás és megbecsült harci ebét. Való igaz, a nápolyi masztiff szemébe nézve láthatunk valamit az egykori hódítók magabiztosságából, de korunk mastinója már higgadt nyugalommal néz ránk vissza, hiszen kétezer éves múlttal a háta mögött és számtalan győztes hadjárat aktív részeseként már nem érzi szükségét, hogy fölényét lépten-nyomon bizonygassa.
Az újjáéledt legenda
A nápolyi masztiff közvetlen ősének tartott római molosszus legendája át- meg átszövi az ókori történelmet. Mint ahogyan a bevezetőben is olvasható, ez az elnevezés mindenféle nagy erejű őrzőkutyára ráhúzható volt, amely kellően kemény és vad volt ahhoz, hogy a házat, jószágot, vagy a háborúzó katonákat védje, sőt akár maga is részt vegyen a csatában. A harci molosszusokat a rómiakon kívül több más népcsoport is ismerte (pl. sumérok, mezopotámiaiak, akhájok, asszírok), és szinte kivétel nélkül mind nagy becsben tartották őket. Nagy Sándor macedón hadvezér állítólag még emlékművet is állíttatott elpusztult kedvence tiszteletére. A római hadjáratok befejeztével újabb - nem kevésbé véres - feladat várt ezekre a nagyszerű állatokra: arénákban küzdöttek a nép szórakoztatására, majd előkelő nemesek házát őrizték. Megbecsülésüket jelzi, hogy egy kutyaértéke az aktuális árfolyamtól függően 8-12 rabszolgáéval vetekedett.
A dicsőséges múlt az idők folyamán halványulni kezdett, és ezzel egyidőben a kutyák száma is csökkent. Természetesen a világháború is jócskán megtizedelte a megmaradt állományt, és sokáig úgy festett, hogy a fajta végleg eltűnik a történelem süllyesztőjében. Csak néhány Nápoly-környéki tanyán és a hegyi falvakban maradt belőlük egy szűk állomány, igaz, közel eredeti formában. A fajta újjáélesztésén dolgozó maroknyi csoport először 1946-ban jelent meg kiállításon a "római molosszussal", de a dicsőséges visszatérés elmaradt. Nem pukkantak pezsgők, és a molosszus feltámadását harsonák helyett inkább a szakértők és bírók szkeptikus hahotázása kísérte. Ezen a kiállításon döntötte el Piero Scanziani, egy Nápolyban élő kutyarajongó újságíró, hogy teljes mellszélességgel a fajta feltámasztásának ügye mögé áll. Az általa vezetett munkacsoport 1947-ben kidolgozta az első hivatalos standardleírást, melyben a fajta - a megőrzése mellett kiálló nápolyiak tiszteletére a mastino napoletano nevet kapta. Ezt követően 1950-1970 között számos lelkiismeretes szakember tette hozzá áldozatos munkáját, hogy a nápolyi masztiff visszanyerje régi megbecsülését.
"Don" Napoletano
Egy igazán típusos nápolyi masztiff láttán az embereknek tátva marad a szája. Egy részük persze gyorsan becsukja és szörnyülködve elfordul, míg másik felük álmélkodva közelebb merészkedik. (Akiből semmiféle érzelmet nem vált ki a mastino látványa, az valószínűleg azon sem lepődne meg túlzottan, ha foteljében egy rózsaszín otthonkába öltözött szumátrai orrszarvút talál, amint épp a tévét nézi önfeledten). Emellett a kutyamellett nem lehet szenvtelenül elmenni. Látványa annyira impozáns, mint egy nagyragadozóé, nyugodt pillantása pedig egészen szuggesztív hatással bír. Az is könnyen felismerheti, aki még életében nem látott ilyen kutyát. Ha az utcán vele szembe jön egy szamár méretű, szürkés színű, kutyának látszó élőlény, amelynek akkora feje van, mint egy közepes plazmatévé, asszociáljon nyugodtan a mastinóra.
A fej különösen nagy jelentősséggel bír e fajta esetében. Úgy is mondhatnánk, hogy a rendkívüli fej a fajta egyik legismertebb védjegye. Erről a standard is nagyon részletesen rendelkezik. Nem egyszerűen csak nagynak, masszívnak, szélesnek és a fajtára jellemző módon "bőrösnek" kell lennie, hanem minden paraméternek összhangban kell lennie egymással, és magával a testtel is. Ekkora fejszerkezethez természetesen robosztus, masszív testalkat és vastag csontozat dukál, mely még jobban hangsúlyozza a mastino tekintélyes mivoltát. Ennek ellenére egy anatómiailag korrekt nápolyi masztiff mozgása, ha nem is könynyed, de mégsem elnehezült, hanem egészen különlegesen ötvözi a lehengerlő erőt és a macskaszerű puhaságot.
Természetesen alaptalan volna akrobatikus mutatványokat várni tőle. Bud Spencertől sem követelt soha senki köríves karaterúgásokat: elég volt, ha a korpulens ex-pólós laza alapállásban osztotta a "parasztlengősöket" a mozivásznon. A mastino is megelégszik azzal, hogy kényelmesen körbesétálja területét, vagy szépen elandalog a gazdájával, hogy aztán őrhelyére vagy otthonába visszatérve, kényelmesen elheveredjen. Mindebből kitűnik, hogy a nápolyi masztiff nem éppen a kutyaiskolák sztárja. Nem intelligencia vagy együttműködő-képesség híján nem jegyzik a munkakutyák élmezőnyében: ennek oka vélhetően inkább a molosszus-örökségből adódó alkati sajátosságokban keresendő.
Élete a család
A molosszus-felmenőkkel büszkélkedhető fajták mindegyikétől, így a nápolyitól is távol áll a köznapi értelemben vett vakfegyelem. Legtöbbjük társként kezelve érzi jól magát, és nem mutat túlzott hajlandóságot arra, hogy pattogó vezényszavakra cikázzon ide-oda. Ha kicsit belepillantunk e fajták múltjába, kiderül, hogy mindenkori gazdáik mindig is nagyra becsülték képességeiket, ezért feladatukat mely leginkább az ember és a vagyon védelme gazdájuk közelében, leginkább családias közegben végezték. Ezeket a kutyákat nem volt divat cserélgetni, nem volt velük szemben elvárás, hogy könnyen váltsanak gazdát, ha a helyzet éppen úgy kívánja.
Mindezen hatások együttese azt eredményezte, hogy a molosszus-leszármazottak rendkívüli módon kötődnek gazdájukhoz és annak családjához. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak rájuk volna jellemző ez a fajta kötődés, de akik tartottak már masztiffot vagy molosszus származású kutyát, azok egyöntetűen arról számolnak be, hogy kutyájuk rendíthetetlen ragaszkodása egyenesen lenyugözte őket. A mastino magát minden kétséget kizáróan sziklaszilárd védőbástyának tekinti, mely a meleg családi fészket elválasztja a gonosz külvilágtól. Választott gazdájára szinte imádattal tekint, de megkülönböztetett figyelemmel szereti családját, különös tekintettel a gyermekekre. Számukra ideális játszópartner, mivel nem szeles természetű, végtelenül türelmes és gyengéd a csöppségekkel, akik szülői felügyelettel élménydús kalandtúrán vehetnek részt a hatalmas kutya zegzugos bőrrengetegében.
A mastino egyébként marcona külseje ellenére kifejezetten "lelkizős" fajta. Igényli a szoros fizikai kontaktust gazdájával, és meggyőzően képes előadni az: én most éppen apró társasági kutyavagyok című magánszámát, melynek nyitánya a busa fej észrevétlennek nem nevezhető térdre helyezése, és remélt záróakkordja a gazda ölébe való gömbölyödés. Olyan lényegtelen apróság, hogy saját maga olykor többet nyom, mint a gazdája fotellal együtt, nem nagyon tántorítja el céljától. Ennek ismeretében elképzelhető, milyen örömtáncot képes lejteni, mikor gazdája hazaérkezik. Ilyenkor valóban szilárdan megvetett lábak és lehetőleg valami kapaszkodó szükséges, hogy masztiffunk lelkes dörgölőzése nyomán ne az anyaföldön kössünk ki. Ebből kifolyólag a köznapi értelemben vett patyolattisztaságot nyugodtan elfelejthetjük, ha mastinót tartunk, ehelyett új értelmet nyer majd a "viszonylag tiszta ruha fogalma"...
Idegenekkel szemben a nápolyi masztiff természetesen korántsem ilyen közvetlen. Nem nyíltan agresszív, de ösztönösen távolságtartó, és valami rejtett képessége folytán pontosan tudja, hogy kivel, mikor, hogyan kell viselkednie. Végül is kétezer év gyakorlata van benne! Ha pedig a mastino indokoltnak látja, hogy intézkedjék, ott bizony robbanékonyan és kőkeményen lép fel. Éppen ezért a nápolyi masztiffot és képességeit ismerő tulajdonosok, tenyésztők nem javasolják, illetve feleslegesnek tartják a kutya őrző-védő kiképzését. Megjelenése elég garancia személyes biztonságunkra, szakszerűtlen kiképzése viszont olyan viselkedésre késztetheti, amely távol áll tőle. Nem kell bővebben ecsetelni, hogy az ilyen egyedek méretüknél, erejüknél fogva potenciálisan mekkora veszélyt jelenthetnek környezetük számára.
Persze felelőtlenség volna azt állítani, hogy a mastinónak semmilyen nevelésre nincs szüksége. Sőt, már ifjú korától kezdve kellő határozottsággal és következetességgel kell irányítani, mert a fiatal állat viharos gyorsasággal fejlődik, és néhány hónap múlva már olyan erőt képvisel, melynek rendszabályozásához egyszerűen kevés egy ember fizikai ereje. Ennek ellenére nevelése nem igényel durva eszközöket, érzékeny lelkére és szoros kötődésére való tekintettel a túlzott "keménykedést" kerülni kell.
Bár nápolyi masztiffunk valószínűleg sosem lesz ünnepelt munkakutya-bajnok, akik ezt a fajtát választják, nem is vágynak erre. Éppen elég, ha nevelése során csak az alapokra szorítkozunk (behívás, pórázon követés stb.), és ezáltal közlekedésbiztos kísérő kutyává képezzük őt. Ezzel általában nem szokott gond lenni, mivel a mastino nem szökős vagy túlzottan pörgős fajta, és még a szabadban is igyekszik gazdája közelében maradni. Amire viszont minden mastinónak szüksége van jellemének egészséges fejlődéséhez, az a határtalan, nagybetűs Szeretet és Foglalkozás. Ez mindennél fontosabb számára, ezért az olyan embernek, akinek a kutya csak a kert részét képezi, és hazatérve ügyet sem vet négylábújára, hanem szó nélkül bemegy a házba, semmiképpen sem való a fajta bár más kutyase nagyon...
Mivel viszonylag kis mozgásigényű, nem ugatós fajta, tartása elvileg lakásban is elképzelhető, bár hozzá kell tenni, hogy ehhez a mastino méreteihez igazodó ingatlan szükséges. Nem éppen mellékes, hogy mint minden kutyának, nagy melegben vagy kosztolás előtt neki is rendesen megindul a nyálelválasztása, és bár rajongói szerint nem nyálzik jobban, mint egy átlagos kutya, azért valljuk meg, hogy méretei, sajátos és terjedelmes pofaszerkezete, valamint jelentős száj körüli, torok alatti bőrlebernyegei miatt ez az állítás bizony nehezen hihető. Mindemellett egyes példányok állítólag egetverően képesek horkolni, ami ugyan kevésbe nevezhető fajtajellegzetességnek, ám ha egy nápolyi masztiff egyszer horkolni kezd, ott hamar kiakad a decibelmérő...
Robosztus test, törékeny egészség
A nápolyi masztiff, mint az extrémitást ostromló fajta, bizony nem sorolható azon fajták táborába, amelyek az állatorvost csak a kötelező oltások alkalmával látogatják. Az őt érintő problémák azonban inkább anatómiai sajátosságaiból fakadnak, mintsem szervezetének gyenge ellenállóképességéből. Ez utóbbi értelemben véve tehát nem beteges fajta, viszont vannak olyan kritikus pontok, melyeket tartása során mindenképp figyelembe kell venni.
Az egyik ilyen kérdéskör az etetés és mozgatás. Mindkettő a kutyanem mindennapi méretei miatt kulcsfontosságú. Mivel a nápolyi masztiff higgadt, nyugodt vérmérsékletű kutya, ezért felnőtt korában minőségi száraztápból általában 40-60 dkg-ot fogyaszt etetésenként. Figyelembe véve kifejlettkori 50-70 kilós testsúlyát, ez nem számottevő mennyiség, azt azonban tudnunk kell, hogy végleges testméretét két-három év alatt éri el, és ebben az időszakban értelemszerűen nagyságrendekkel több táplálékra van szüksége. Különösen fiatalon fejlődik rendkívül dinamikusan, mikor hetente 1-2 kilót(!) is gyarapszik (ennél dinamikusabb fejlődéssel legfeljebb az intenzíven nevelt broilercsirkék vagy húshibridek "büszkélkedhetnek", nekik azonban nem kell együtt élniük az ebből fakadó hátrányokkal). Ha a fiatal masztiff ebben az időszakban nem kap megfelelő mennyiségű, premium minőségű tápot és ezzel együtt kalcium-, ill. foszforkiegészítést, valamint az ízületek fejlődését elősegítő zöldkagyló-kivonatot, ráadásul növekedését magas fehérjebevitellel dobják meg, akkor csontjai, porcai, ízületei, valamint ínszalagjai nem lesznek képesek követni a test fizikai növekedését, és olyan maradandó károsodásokat szenvednek, melyeket soha többé nem lehet helyrehozni. ugyanebből a megfontolásból minimum másfél éves koráig a legszigorúbban tilos a növendék kutyafuttatása, ugráltatása, lépcsőztetése: mozogjon csak akkor és annyit, amennyit ő akar!
Ha gond nélkül átvészeljük a kényes kölyök- és növendékkort, akkor sem lélegezhetünk föl teljesen. A nápolyi masztiff sajnos igen hajlamos az entropiumra és ektropiumra (szemhéj be- és kifordulás), melynek elhanyagolása nemcsak állandó szemgyulladást okoz, de akár vaksághoz is vezethet. Mivel a mastino más óriás fajtákhoz hasonlóan sajnos igen rövid életű, ezért legbiztosabb, ha 5-6 éves kora után évente egyszer alapos kivizsgálásra viszszük (szív, máj, vese, vérkép), ezzel jó eséllyel elejét vehetjük barátunk idő előtti elvesztésének.
Az eddigiekből kitűnik, hogy a nápolyi masztiff olyan odaadó, elkötelezett gazdát kíván, aki lelkesedésén kívül lelkiismeretesen és felkészülten vág bele a tartásába. Cserébe megtapasztalhatja azt a túlcsorduló szeretetet, megingathatatlan hűséget és feltétel nélküli ragaszkodást, amelyért még az uralkodók is igen nagyra becsülték a mastinót.
.jpg)
