Étlen, szomjan, siralmas darócruhába öltözve, mezítláb, önmagát megalázva bebocsátást kért a kapu előtt. A vezeklő a német-római császár volt, aki azért járult VII. Gergely pápa elé Canossa várába, hogy feloldozást nyerjen a pápai átok alól. De miért?
IV. Henrik hatalmi okokból vállalta ezt a szégyent. Ugyanis a pápával szemben nem volt mindig ilyen alázatos.
Egy esztendővel korábban még írt a pápának egy nagyon kemény hangvételű levelet, amelyben Ő és országa legveszedelmesebb ellenségének nevezte a pápát, szemére vetve azt, hogy elragadta tőle a pápai trónt, valamint az itáliai királyságot, és kezet emelt a germán főpapokra. A pápa azon ígéretére - miszerint Henriket megfosztja életétől és országától - válaszul közölte, hogy megvonja Gergelytől a pápai jog gyakorlását és felszólította, hogy távozzon abból a városból, amely Őt illeti.
Abban az időben a pápa nem csak a császárral, hanem a német püspökökkel is szembe került.
A császár hatalmának megerősítésére törekedett, de összeütközésbe került a német fejedelmekkel. A hercegek (főleg a bajor és a szász) minduntalan fellázadtak ellene. Ugyanakkor az egyházi birtokokat is szerették volna megszerezni. Sorra ejtették fogságba a püspököket és búsás váltságdíj ellenében (ami egyházi birtokokat jelentett) engedték csak el őket. Ez magyarázza azt, hogy a püspökök a császárt támogatták.
A pápa, amikor a világi hatalom visszaszorítására törekedett elsőként a császárt támogató püspökök ellen fordult, hogy Henriket szövetségeseitől megfossza.
Gergely programja nemcsak a császár érdekeit sértette, hanem a püspökökét is. „Püspököket csak a római pápa tehet le, és helyezhet vissza székükbe”- hangsúlyozta a Pápai bullában. Ezenkívül püspökségeket csak ő alapíthat, szüntethet meg. Továbbmenve császárokat is ő nevezhet ki, és jogában áll letenni a trónról.
Ebben az időben a főpapok fényűző világi életet éltek, így nem voltak elragadtatva Gergely szigorú reformjaitól és a császár mellé álltak, amikor az Gergelyt trónfosztottnak nyilvánította.
A pápa ebbe nem nyugodott bele, és kiadta a nevezetes bullát, amelyben tulajdonképpen Henriket pápai átokkal sújtotta.
A középkor legsúlyosabb büntetése az egyházi átok volt.
Akit átokkal sújtottak, azt kirekesztettek minden szentségből, azzal nem volt szabad másnak érintkeznie. Uralkodó esetében még azt is jelentette, hogy az alattvalókat a neki tett hűség eskü alól felmentette.
Tehát a tartományok urainak nem kellett engedelmeskedniük Henriknek. A birodalmi előkelőségek azonnal határoztak: ha Henrik egy éven belül nem nyer feloldozást az átok alól, akkor nem tekintik uralkodónak és újat választanak helyette
Henrik ekkor merész lépésre szánta el magát. Mivel feloldozást csak a pápa adhatott az átok alól, elhatározta, hogy kieszközli azt.
A főurak igyekeztek megakadályozni ezt, és minduntalan gátolták az itáliai utat. Egyes hercegek fegyveresekkel zárták el a hegyi átjárókat. Henrik télen, a kegyetlen hidegben kénytelen volt Burgundia irányába kerülni, hogy átkelhessen az Alpokon és eljusson Canossába, ahol a pápa tartózkodott.
A pápa négy napi várakoztatás után engedte maga elé a császárt. Némi alkudozással beleegyezett a vezeklés megkezdésébe, azzal, hogy a nyitott kérdésekben a pápa és a főurak közös gyűlésen döntenek. Henrik és Gergely megegyeztek abban, hogy az egyházfő feloldja az egyházi átkot, de cserében az augsburgi zsinaton elismeri Róma jogait.
Erre Henrik megesküdött. Megesküdött arra is, hogy a nyitott kérdésekben megegyezésre törekszik, nem tör a pápa életére, sőt segíteni fogja törekvéseiben. A pápaság tulajdonképpen ezzel megfosztotta a trónt szakrális hatalmától, és megvetette az egyház világi uralmának alapjait.
A szorult helyzetben tett ígéretet a császár azonban nem tartotta meg.
Megalázkodása után, megszabadulva az átoktól először a lázadókra sújtott le fegyveresen, majd ismét a pápa ellen fordult.
VII. Gergelyt száműzte Rómából, és a saját hívei közül új pápát választatott (III. Kelemen). A canossa jelenet azonban fogalommá lett. A köztudatban a hosszas megalázkodás, bocsánatkérés ténye jelenti azt, hogy valaki Canossát jár.