A szleng

A magyar nyelvtudományi irodalomban a bizalmas köznyelv problémáját először Bárczi Géza vizsgálta meg a harmincas évek elején A pesti nyelv című tanulmányában. Bárczi mint francia szakos a francia argó szakirodalmából bőven merítve a zsargon-, a vagány-, a huligán-, a jassz- és a tolvajnyelv, vagyis az alvilági csoportnyelv szókincsét tekintette át. Bárczi kiemelte ennek a szókincsnek a művelt köznyelvvel, az iskolázott rétegek igényes nyelvével való kapcsolatát, megállapítva, hogy ennek elemei idővel bejutnak az általános köznyelv szókincsébe. A lebukik szó például József Attila révén került át az argóból a költői nyelvbe. Bárczi rámutat arra, hogy a magyar és a francia argónak eltérő a viszonya a köznyelvhez, tudniillik a francia köznyelv jóval inkább befogadja az argó elemeket, de úgy véli, hogy a befogadás mértéke majd a magyarban is erősödni fog. Bárczi jóslata többé-kevésbé beteljesedett, a kevésbé igényes köznyelv napjainkban az alsóbb nyelvrétegeknek sok elemét használja.

A szleng és a köznyelvi szókészlet közti választóvonal nemcsak a magyar lexikográfiában, hanem más nyelvekében is jelentős problémát okoz. Magában az angolban, ahonnan a szleng megnevezés származik, sem egyértelmű a meghatározása. Vannak, akik a szlenget csoportnyelvnek tekintik, és az argóval, illetve a zsargonnal azonosítják. Mások viszont tágabban értelmezik, a kötetlen beszéddel, a bizalmas köznyelvvel hozzák összefüggésbe.
A szlenget, a köznyelv bizalmas változatát inkább férfiak használják, mint nők, azonban a fésületlen beszédstílus és a trágárkodás már a hölgyek körében is megjelent, sőt a serdülő lányok beszédébe is bekerült. Az ifjúság szóhasználatát úgyszintén jobban jellemzi a bizalmas köznyelv, mint az idősebb korosztályét. A műveltebb társadalmi rétegek kevésbé használják a szlenget, habár ezekben a körökben is elég gyakran hallható káromkodás és trágárkodás.

A valódi argó (a tolvajnyelv) leginkább a társadalom deviáns elemeinek (a bűnözőknek, a prostituáltaknak, a kábítószereseknek) a beszédére jellemző. Az utcanyelvnek is nevezhető szleng valódi otthona a városi. A városi lakosság műveletlenebb, igénytelenebb része gyakran öntudatlanul használja a szlenget, mert a standard nyelvet nem ismeri eléggé, vagy pedig nem tekinti a sajátjának. Vannak azonban olyanok is (többnyire a műveltebbek), akik tudatosan élnek a szlenggel bizonyos esetekben, mert kifejezőbbnek tartják a bizalmas stílusú szavakat és kifejezéseket. Mindennapi beszédünk vegyesen tartalmaz standard és szleng elemeket, a művelteké általában kevesebbet, az iskolázatlanabbaké jóval többet.
A szleng a magyar nyelvben is mindazokra a szavakra, kifejezésekre vonatkoztatható, amelyek tagjai a köznyelvnek, mégpedig jobbára fesztelenebb, bizalmasabb, beszélt változatának; jelentésük többé-kevésbé, főleg passzívan ismert, de a beszélők nagy része aktívan használja, még a műveltek is, bár a durva, trágár elemeket ritkábban, inkább csak bizonyos alkalmakkor s felhevült állapotban; viszont ezek a szavak és kifejezések írásban ritkábban vagy egyáltalán nem fordulnak elő.

Az írói jellemzésben általános lett a mindennapi beszédnek, benne a szleng szavaknak és kifejezéseknek szó szerinti idézése. Szleng szó a magánlevelezésben is előfordul, főleg a kevésbé igényes írásbeli üzenetekben. Ezenkívül jelen van modern életünknek ma már nem teljesen új jelenségében, a falfirkákon, amelyek nem magánembereknek, hanem tömegeknek szólnak, továbbá a reklámok szövegében, amelyek éppen a szleng stílusában kívánnak a tömegekre, főként a fiatal vásárlókra hatni.