Hans Jonas (1903-1993) egy paradigmaváltó etika alapjait fektette le. Élete az európai történelem egyik legmozgalmasabb s egyben legvéresebb századát, a 20. századot szinte teljességgel betöltötte. Gondolkodói pályája nemcsak az intellektuális hátteret biztosította számára, hanem vélhetően e pálya irányát és megállapodott végcélját, központi gondolatát is előre vetítette. A gnózisról, a gnosztikus irányzatokról szólt a doktori disszertációja, maga viszont a gnózissal szemben, a biblikus antropológia talaján állva határozta meg gondolkodói alapállását.
Ennek tükrében értelmezhető Hans Jonas paradigmaváltó etikai nézeteit összegező filozófiai tanulmánya,
Az emberi cselekvés megváltozott természete. Írása bevezető gondolataként a szerző leszögezi, a hagyományos erkölcsi beállítódások egy zárt, örök időkre szóló etikai rendszer létezését föltételezték. Az antropológiai fordulatot megelőző látásmódban a kozmosz örök rendje és a „természetnek, mint kozmikus rendnek az alapvető változhatatlansága, valójában háttérül szolgált a halandó ember minden vállalkozásához.” (Lányi András, szerk.: Természet és szabadság. Osiris Kiadó, Bp., 2000. 145 o.)
„Élete a maradandóság és a változás között játszódott le: maradandó a természet volt, változó pedig mindaz, amit az ember maga művelt. A legnagyobb emberi mű a város volt, amelynek bizonyos mértékű állandóságot tudott nyújtani azáltal, hogy törvényeket gondolt ki számára, és elhatározta, hogy azokat tisztelni fogja.” – írja Hans Jonas.
Az elmondottakból kiindulva, már nem közvetlenül a szerző gondolatait ismertetve, de feltétlenül azokhoz kapcsolódva, kijelenthető, hogy az etika egy olyan diszciplína, amely az örök, a természetet is átható, változatlan kozmikus rend és a mindig változó, a természettől elzárkózó emberi világ között visszacsatoló kapcsolatot létesít. A visszacsatoló kapcsolaton az értendő, hogy az etika a természetből kiszakított emberi világot, a poliszt, a társadalmat és magát a természetből kiszakadt lényt, az embert (az értelmes állatot) visszahelyezi – immár egy magasabb, racionalizált szinten, és öntudatosan, cselekvői szabad akarattal – a kozmikus rendbe. Az „értelmes állattá” válás egyszerre távolította el az embert a kozmikus rendtől és hozta őt közelebb ahhoz egy magasabb szinten: a természetbe harmonikusan beilleszkedő ösztöntermészetét összezavarta az értelem tudatosságával, s ezzel kiemelte őt a világban megtestesülő természeti rendből, de kárpótlásul lehetőséget is nyújtott neki, hogy azt, amit eddig ösztönösen követett, most értelmesen tudatosítsa, és szabad akarattal kövesse.
A városnak az emberi törvények biztosítottak állandóságot. Minél inkább hasonlítottak a természettől elzárkózott emberi társadalom normái az örök kozmikus törvényekhez, annál nagyobb állandóságra számíthatott az ezen normákat magáévá tevő polisz. Platón talán még hitt abban, hogy létrehozható egy a kozmikus törvényeket tökéletesen tükröző örök állam, a későbbi gondolkodók már lemondták erről az álomképről. Az egyes ember visszacsatolhatóságában hittek már csak: abban, hogy az erkölcsi cselekvés és a kozmoszról alkotott letisztult tudás által az egyén visszatükrözheti a kozmikus rend örökkévalóságát.
Hans Jonas nem elmélkedik az erkölcs kozmikus vagy isteni rendbe való visszacsatolói szerepről. Ő tanulmányában a természet és a társadalom (a polisz) közti viszonyra, s e viszony 20. századi megváltozására helyezi a hangsúlyt, viszont pontosan meghatározza a hagyományos etikának a legfontosabb jellemzőit. Ezek az antropocentrikus és a szituációs jelleg. Az antropocentrikus jelleg alatt az értendő, hogy a hagyományos erkölcsnek mindig az ember az alanya és a tárgya. A hagyományos erkölcs sohasem lép át az emberen túli világba, a természet, az élő vagy az élettelen világ nem lehet a tárgya, de az emberi cselekvéshez kapcsolódó dolgok, eszközök sem. A szituációs jelleg az erkölcs itt-re és most-ra való irányultsága. „A jó és a rossz, amire a cselekvésnek ügyelnie kellett, a cselekvés közelében volt, vagy magában a gyakorlatban, vagy annak közvetlen hatósugarában, és nem hosszú távú tervezésen múlott. A céloknak ez a közelsége vonatkozott mind az időre, mind a térre.” – írja erről Hans Jonas. (Ua. 146. o.)
Ha az etikát a kozmikus rendbe való visszacsatolásként határozzuk meg, akkor arra is magyarázatot adhatunk, hogy miért kellett annak antropocentrikus és szituációs jellegűnek lennie. Antropocentrikusnak azért, mert a természetből kiszakadt lényt, az embert kellett visszavezetnie – egyénileg és/vagy közösségileg – a kozmikus rendbe. A természetet, az élő és élettelen világot, az abból kiszakadt ember kivételével, sehova sem kell visszavezetni, hiszen azt eleve áthatja a kozmikus rend. A természet működése a kozmikus rend világi megtestesülése.
Szituációsnak azért kell lennie az erkölcsnek, mert csakis az itt-en és a most-on keresztül létesíthető kapcsolat az örökkévalóval, a változatlannal. A természetnek erre nincs szüksége, hiszen ha akarna sem tudna kilépni az itt-ből és a most-ból. Erre, az emlékezet és az elvont gondolkodás révén, egyedül a természetből kiszakadt lény, az „értelmes állat”, az ember képes.
Hans Jonas a természet és a polisz megváltozott viszonyán keresztül vázolja föl a paradigmaváltó etika szükségességét. Gondolatmenete röviden így összegezhető: egészen az újkorig, a technológiai fejlődés jelentkezéséig, az emberi társadalom (a polisz) pusztán csak egy elszigetelt része volt a természetnek. A természet hatalmas erejének az emberi lakóterület, élettér nem tudott ártani, éppen fordított volt a helyzet: ő volt kiszolgáltatva a természet erőinek. Mára, a technológiai fejlődésnek köszönhetően mindez teljesen megváltozott: az ember eluralta a természetet. „Megszűnt ugyanis a határ állam (polisz) és természet között: az ember városa, amely valaha enklávé volt a nem emberi világban, kiterjeszkedik a földi természet egészére, és bitorolja helyét.” ( Lányi András, szerk.: i.m. 151. o. A természethez való viszonyulás megváltozása az Újkor antropológiai fordulatára vezethető vissza. Megelőző hozzájárulásként a kereszténység szerepe sem kihagyható, amely mítosztalanította, istentelenítette a természetet, és a görögségé sem, amely a racionális szemléletmódot terjesztette el.)
Most már a természet is sebezhető az ember által, nemcsak az ember a természet által.
Ennek a ténynek komoly erkölcsi vonzata van. Mivel az ember az ökológiai egyensúly felborításával, a bioszféra elleni támadással a saját maga és utódai életét is fenyegeti, ezért e cselekedete erkölcsileg elítélendő. Ez a megállapítás még belefér a hagyományos etika keretrendszerébe, azonban a környezetpusztítás egy olyan hosszú távon ható, eddig ismeretlen jelenség, amely a hagyományos erkölcsi szabályokkal már nem kezelhető. Hans Jonas több sajátos szempontra is fölhívja a figyelmet: a környezetpusztítás sokszor irreverzibilis, visszafordíthatatlan következményeket eredményez; hatásai majd csak a jövőben lesznek igazán érzékelhetőek, ráadásul e hatások kumulatívak, összeadódnak, fölerősítik egymást; elkövetője sem határozható meg pontosan, kollektív cselekvés, sok emberi tett együttes eredménye. Ezek a szempontok tarthatatlanná teszik a hagyományos etikát. A fölsorolt sajátosságok épp a hagyományos erkölcs kiindulópontjait támadják: az antropológiai és a szituációs jelleget.
Hans Jonas emiatt egy új etika vázlatát rajzolja fel. Ez az új etika a felelősség elvére épül. A felelősségben ismeri föl azt az elvet, amellyel az erkölcsi cselekvés az emberi túli dolgokra, a természetre is kiterjeszthető. Világosan meghatározhatók az általa javasolt etikai paradigmaváltás elemei. A hagyományos antropológiai jelleget feladva már nemcsak az emberben kíván erkölcsileg minősíthető önértéket látni, hanem az egész természetben, a természet minden egyes létezőjében. A szituációs jelleget feladva, a most-ot kibővítené egy a jövő időhatárait is szempontul vevő erkölcsi hozzáállással, és az itt közeli, az emberi horizontra leszűkített terét, egy tág, messze ható összefüggésekben gondolkodó, globális horizonttal egészítené ki. Ezek a változások az erkölcsi cselekvés föltételeiben is paradigmaváltás szükségességét írják elő: addig az erkölcsi indíttatáshoz elegendő volt a lelkiismeret (kereszténység), az ész (Szókratész, Kant) vagy az okosság (Arisztotelész), most viszont a jövőbe látáshoz és a globális horizonthoz nélkülözhetetlen lesz a tudomány is.
Az etikai paradigmaváltásra két lehetséges változatot kínál fel Hans Jonas. Egyrészt a tudományra épülő környezetetika vázlatát fekteti le, másrészt a nyugati vallások biblikus alapállásába belehelyezi a keleti vallások etikai alapelvét, s így egy az áhimszát (erőszaknélküliséget) is magába építő globális erkölcs alapvetést fogalmaz meg. A kettő között nem húz határozott választóvonalat, nyitva hagyott választási lehetőségként tárulnak elénk azok a szövegből. A döntést ránk bízza. Ha az erkölcs nyugati, antropocentrikus beállítódását nem kívánjuk feladni, akkor a felelősségetikának az emberen túli dolgokra való kiterjesztését csupán az ember életlehetőségeinek a megőrzése miatt fogjuk szükségesnek tartani. Ennyiben a tudományos gondolkodást a maga körébe bevonó etikai paradigmaváltás az erkölcsnek az antropológiai fordulathoz való hozzáalakítása lesz, amely már nem akarja a kozmosz örök rendjébe visszahelyezni az embert. Másként tekint az emberre: a rend forrásának, elrendezőnek, birtokosnak tartja őt. Ezen etika szerint az elrendező felelősséggel tartozik azért, amit elrendez; a birtokos azért, amit birtokol.
Ellenvetésül vethető föl ezzel a gondolattal kapcsolatban, hogy a felelősségvállalás beépített és/vagy megokolt garanciák nélkül, nem lehet olyan kiindulópont, amire egy egész etikai rendszert alapozhatnánk. Biztosítékok nélkül az emberi szeszélyen múlik a felelősségvállalás és a rá alapozott erkölcsi aktivitás. Így a véletlenre volna bízva az erkölcsi cselekvés: csak akkor volna biztosra vehető, ha az illető ember vagy az adott közösség önző érdeke véletlenszerűen egybeesne a felelősségvállalás által kijelölt igénnyel.
Itt ismét visszatérünk ahhoz a problémához, amit az újkorban az antropológiai fordulat okozott az erkölcs területén. Az ember középpontba állítása rendkívüli eredményeket hozott az ismeretelmélet és a tudomány területén, a művészetekben egy ragyogó érát nyitott, a filozófiában egy eddig ismeretlen gondolkodásmód, az (elvi) ateizmus támaszává vált, még a nyugati vallást is újjáformálta a reformációval valamint az ellenreformációval, az etikának viszont ötszáz év sem volt elég ahhoz, hogy hozzáalakítsa a maga diszciplínáját a fordulathoz. Az előbbiek ismeretében ennek az oka könnyen meghatározható: az újkori gondolatváltás kivetette az embert az isteni vagy a kozmikus rendből, a hagyományos erkölcs viszont pontosan az isteni vagy a kozmikus rendbe való visszacsatolás módszere volt. A visszacsatolásról, mint célról lemondva önmagáról mondott volna le az etika; más, emberben lakozó kiindulópontot pedig nem talált, amire az erkölcsi cselekvést alapozhatta volna. Az ötszáz év alatt talán csak egyetlen hiteles törekvés született az etika hozzáalakítására az antropológiai fordulathoz. Nietzsche volt az „elkövető”, aki a hatalom akarására alapozva kívánta megújítani az etikát, vagy úgy is mondhatnánk: eltörölni a hagyományos erkölcsöt.
Van egy másik lehetőség is a nyugati erkölcsi alapállás megújítására: lépést tenni a keleti etikai alapállás, az erőszaknélküliség elve felé. Hans Jonasnál halványan körvonalazódik ez a megoldási lehetőség. Ha az áhimszá szellemében önértéknek tekintenénk minden létezőt, akkor ezzel túlhaladnánk a nyugati etikai beállítódás kereteit. Az így kialakult új erkölcs nem hagyna fel a hagyományos etika legfőbb törekvésével, hogy az embert visszajuttassa a kozmikus vagy isteni rendbe. Ezt továbbra is feladatának tekintené, de kiegészítené azzal a gondolattal, hogy a maguk szempontjából és a maguk módján minden létező a kozmikus vagy isteni rendbe tartozik, vagy afelé törekszik. Más szóval minden létező, még az élettelen létezők is istenképű vagy kozmoszarcú valóságok. Ezzel csupán arról a bibliai teremtéstörténetben meghirdetett nyugati etikai alapelvről mondana le a nyugati erkölcsi beállítódás, hogy a természet, az élő és élettelen világ az emberért, annak a kiszolgálása végett létezik.
Ennek a jelentéktelenül hangzó véleménymódosításnak az elfogadása teljesen átalakíthatná a nyugati etikát.
.jpg)
