Wallenstein

Albertus Dei Gratia Dux Fridlandiae Sacsae Caesareae Maiestatis Consiliarius Bellicus, Camerarius, Supremus Colonellus Pragensis et Eiusdem Militiae Generalis, ez a cím áll a szigorú, kecskeszakállas, sasorrú, átható tekintetű férfiú, Albrecht Wenzel Eusebius Wallenstein arcképe alatt, aki kétségkívül a legsikeresebb cseh hivatásos katona, bérelhető hadvezér, condottiere, vállalkozó szellemű üzletember, ugyanakkor kíméletlen bitorló és üzér a legmagasabb szinten, a császár generalisszimusza, de ellenfele is, a harmincéves háború legjellegzetesebb alakja.

Szegény nemesi családban született a Jaromel melletti Heimanicében 1583. szeptember 14-én, Padovában tanult, majd visszatért Prágába, II. Rudolf császár udvarába került, és katonai pályára lépett. Huszonhárom éves korában már ezredes. Nem sokkal ezután vagyonos menyasszonyt szemelt ki magának, a nem éppen szép landeki Lukrécia Neskovnát, levetette az egyenruhát, és visszavonult birtokaira. Lukrécia csakhamar meghalt, és Wallensteinre maradt a vagyon. Öt évig még gazdálkodott, majd újból a katonai szolgálat mellett döntött. Mint a morva rendi hadak ezredese becstelen és szégyenletes árulást követett el. A pénztárral, kilencvenhatezer tallérral átszökött Bécsbe, s átadta a rablott zsákmányt a császárnak.

Jól számított. Később a győztesek oldalára került, és hozzálátott, hogy a pénzt visszaszerezze. Mint Csehország tartományi kormányzójának ez könnyen sikerült. Különlegesen kedvező áron elkobzott birtokokat vásárolt össze, de társadalmi és vagyoni helyzetének megerősítését szolgálta Harrach gróf Isabela Katerina nevű lányával kötött házassága is.

Hatalmának és dicsőségének tetőfokán Wallenstein több mint hatvan uradalmat birtokolt mintegy hetven négyzetmérföldnyi területen, ötvenhét várat és kilenc várost mondhatott magáénak. Amikor a császártól hercegi címet kér, és kap, Albrecht Wenzel Eusebius Wallenstein Mecklenburg, Friedland, Sagan (ma Zagan) és Glogau (ma Glogów) hercege, császári fővezér.

Tervei nem voltak szegények. A friedlandi hercegséget Jicín fővárossal királysággá akarta emelni a királyságban, politikai és gazdasági önkormányzatot szánt neki, kolostorok és saját egyetem alapítását tervezte.

Wallenstein a leggazdagabb főnemesek egyike volt, ennek ellenére nem átallott kihasználni bármiféle alkalmat vagyona gyarapítására. Részesült Csehország, Morvaország és Ausztria pénzének veréséből, s kiváltságával visszaélve Lichtensteinnel együtt a saját zsebére dolgozott. Egy font ezüstből hetven érmét (forintot) kellett volna verniük, de százhuszonhármat vertek. A holland származású Jan de Witt udvari szállító és bankár, valamint prágai kollégája, Jakob Bassewi segítségével Wallenstein az így megtakarított ezüstön elkobzott uradalmakat vásárolt.

A császárnak azután előnyös javaslatot tett, katonaságot toboroz neki, és fizeti a zsoldot, a császár pedig az adósságot hadisarc, illetékek és adó formájában egyenlíti ki, amelynek behajtásáról Wallenstein maga gondoskodik. A császár elfogadta az ajánlatot, s a generalisszimusz újabb jövedelemre tett szert. Az egyezményre számos háború sanyargatta ország népe fizetett rá. Wallenstein adószedői kérlelhetetlenek voltak, s uruk nem ismert könyörületet.

A nép éhezett, nélkülözött, ő pedig európai nagyságrendű pénzügyi hatalmassággá lett. Hercegsége felvirágzott, Wallenstein püspökség alapítására készült, kézműipari műhelyei lábbelivel látták el a katonákat, szövödéi szövettel a zsoldosokat, korszerűen vezetett birtokai és gazdaságai pedig a hadsereg élelmiszerellátásáról gondoskodtak. Mindez újabb nyereséget hozott.

Ám Wallenstein érdemeket szerzett a haladás előmozdítása terén is. Toborzókat küldött szerte a világba, hogy ügyes iparosokat és termelésszervezőket keressenek. Alig volt az elnyomorodott Európának olyan zuga, ahol olyan jólétben folyt volna az élet, mint Wallenstein uradalmain. S a paloták, amelyeket Prágában, Jicínben és más városokban emeltetett, mindmáig, az építészet remekei.

1630-ig csupa siker volt a pályafutása. Ekkor az uralkodó hercegek és választófejedelmek regensburgi kongresszusán sokan nemtetszésüket fejezték ki a kimerítő háború, a katonaság magas létszáma és Wallenstein legfőbb hadvezetése ellen. Az évszázados családfájú német fejedelmek a cseh nemesben parvenüt láttak. Gyűlölték, mert semmibe vette előkelő származásukat, és mert hadai tönkretették a birtokaikat.

Regensburgban Walleinsteinről Wallenstein nélkül tárgyaltak, a generalisszimus köszvénytől kínzottan az ágyat nyomta. Ellenfelei előtt nyitva állt az út, megvalósíthatták tervüket. A császár megfosztotta Wallensteint fővezéri tisztségétől.

A hódító, aki mindeddig nem ismerte a vereséget, a császári fővezér egyszerre az arcvonal túlsó oldalán találta magát, szemben a császárral. Számos történész megegyezik abban, hogy Wallensteinben éppen ebben az időszakban fogamzott meg a bosszú és az árulás gondolata.

Máig sem világos, mi késztette arra, hogy a svédekkel való Habsburg ellenes szövetséget fontolóra vegye. Az egyik ok talán Gusztáv Adolf délre és keletre történt előnyomulása lehetett. A svéd király szövetséget kötött a franciákkal, bevette Frankfurtot, és befészkelte magát Magdeburgba. Hanem a császári seregek Tilly gróf vezérlete alatt visszafoglalták a várost. Röviddel azután, tehát nyilván a kellő pillanatban terjesztettékelő Jindrich Matyás Thurn és Jaroslav Sezina Rasin, cseh emigránsok Gusztáv Adolf svéd királynak a Wallensteinnel kötendő szövetség tervét. A feltételek egyszerűek és világosak voltak, a cseh hadvezér néhány ezredet kért a svédektől, hogy Bécs ellen vonulhasson. Megegyeztek, de Wallenstein kérésének teljesítésére nem került sor. A svédek ugyanis közben Breitenfeld mellett megverték a Tilly gróf vezette császári sereget, Gusztáv Adolfnak további sikerekre nyílt kilátása, és elvesztette érdeklődését a nyugalmazott hadvezérrel való együttműködés iránt.

A svéd király csaknem harc nélkül vonult végig hadaival Európa csataterein, gróf Tilly szorongatott helyzetbe kerül, s Arnim szász választófejedelem számára, aki csatlakozott a svédekhez, itt volt az alkalom, hogy megjelenhessen a határokon; a szászok bevonultak Prágába. Ilyen körülmények között érte Wallensteint a bécsi hír, hogy becsületben és dicsőségben visszatérhetne a császári seregek élére.

Elfogadta a feléje nyújtott jobbot. Negyvenezer főnyi hadsereget toborzott és fegyverzett fel, kikötötte magának a személyes döntés jogát, és egyszeriben nagyobb hatalmat tartott a kezében, mint bármikor azelőtt. Ám ellenségei még nem adták fel a harcot.

Wallenstein seregének bevetése rendkívül sikeresnek bizonyult, aztán a Lützen melletti csatában maga a svéd király, Gusztáv Adolf is elesett. Wallenstein szintén megsebesült, s egészségi állapota erősen megrendült. Újra foglalkoztatni kezdte a svédekkel és szászokkal, de a franciákkal való szövetség gondolata is. A parlamenterek jicíni találkozója után a cseh emigráns Bubna lett volna az összekötő Wallenstein és a svéd állami kancellár, Axel Oxenstjerna között. Wallenstein e szövetség útján béketárgyalásokra akarta kényszeríteni a császárt, hogy biztosítsa az evangélikusok jogait. Ma sem tudjuk, miképp támadt Wallensteinnek ez a gondolata. A hadvezér és spekuláns egyszerre új megvilágításban jelenik meg.

Tárgyalásokba kezdett még az ellenséggel is, a szász sereg vezérével, Johann Georg Arnimmal, a svéd kancellárral önmaga cseh királlyá koronáztatásának lehetőségéről tanácskozott, s ígéretet kapott, hogy a svédek támogatni fogják. Franciaország szintén felkínálta Wallensteinnek a cseh koronát. XIII. Lajos király levélben biztosította őt, hogy kész a szövetségre, s ajánlatát a francia követ, de Feuquiéres márki részletesen is kifejtette. Wallenstein évi egymillió fontot kap, ha a császár ellen harmincötezer főnyi hadsereget szervez, a francia államkincstár félmillió aranyat azonnal kifizet neki a költségek előlegeként, ha megszállja Csehországot, és bevonul Ausztriába és Stájerországba, hogy Franciaország német területen folytatandó hadműveletei elindításában szabad kezet nyerjen.



Wallenstein tétovázik, a betegsége kínozza, hiányzik a tettereje, bár ötven sincs még, öreg, fáradt, képtelen dönteni. Egyre több hibát követ el, hadi taktikája sikertelennek bizonyul, Bécs türelmetlen, ismét a leváltását mérlegelik. Az udvari haditanács elnöke, Schlick gróf titkos küldetésű szemleútra kap parancsot, meg kell állapítania Wallenstein schweidnitzi táborában, miként vélekednek a főrangú tisztek a fővezér esetleges leköszöntetéséről. Schlick gróf Octavio Piccolominival és Mathias Gallasszal tárgyal, s úgy látszik, elégedett az eredménnyel.

Wallenstein mintha csak sejtené, mi történik a kulisszák mögött, megfeledkezik a szövetségről folytatott tárgyalásról, harcra készül a svédek ellen, Amim ellen is, és győz Schweidnitznél. A svédek azonban Regensburg ellen vonulnak, és megszállják a várost. Wallenstein újabb veresége ez, amely meggyorsítja az események folyását. A fővezér egyelőre, legalább kifelé, igyekszik megőrizni a határozottság látszatát, azt üzeni Bécsbe, hogy készül visszavágni a svédeknek. Csehországban hátrahagyja Gallas hadtestét, s a hadsereg fennmaradó részével elindul Pilsenbe. Ott találkozik Trautmannsdorf gróf császári követtel, s az rossz benyomásokkal távozik kettejük megbeszéléséről. Wallenstein határozatlan, megalkuvásra hajlamos öregember, kétséges, vajon meg tudja-e tartani ígéreteit. így veszti el a császár bizalmát.

Közben érkeznek a hírek Bécsbe, viszik Wallenstein fővezér bűnlajstromát, harácsolással vádolják, azzal, hogy visszaél magas tisztségével, s a maga javát követi. Mindenki a fővezér elbocsátásáról beszél. Ekkor a császár megtudja, hogy Wallenstein minden ígéretével szemben nem vonult Bajorországba, hanem Csehországba tér vissza. A császár levelet küld neki, amelyben felszólítja, hogy haladéktalanul induljon Bajorországba Weimari Bernát ellen. Wallenstein nem engedelmeskedett. Nem akart, vagy nem tudott?

folytatjuk