A gyűlöletbeszéd és a nacionalizmus okai és következményei c. kiadvány idén jelent meg, azzal a céllal, hogy a benne szereplő szerzők felhívják a figyelmet az emberi méltóságot ért támadásokra.
„A kiadványban szereplő szövegek alapvető információval szolgálnak a gyűlöletbeszéd, a nacionalizmus és a xenofóbia fogalmakról, és egyben utalnak e jelenségek okaira meg az ilyen jellegű megnyilvánulások következményeire a társadalomra nézve.
Úgy véljük, hogy csakis úgy járulhatunk hozzá a szabad és nyílt társadalom létrejöttéhez, amely tiszteletben tartja az emberi jogokat és a törvény uralmát, ha közvetlenül szembenézünk a valósággal, melyben élünk, minden szépítés és önámítás nélkül. Ezzel a kiadvánnyal szeretnénk hozzáadni azokhoz a folyamatokhoz, amelyek a békére és a válságok meg konfliktusok békés rendezésére nevelnek”– áll az előszóban.
A könyv Újvidéken jelent meg, a Vojvođanka – Regionális Női Kezdeményezés kiadásában és a tavalyi VIVISEC fest emberijogi fesztivál keretében, melynek témája „Ellenségem: a nacionalizmus és az idegengyűlölet” volt.
– Az elektronikus és nyomtatott sajtót is felhasználva időrendi sorrendben szerettük volna feltárni, hogyan hatalmasodott el különböző területeken a nacionalizmus és a xenofóbia. És hogy mely jelenségek keltettek legnagyobb visszhangot Szerbiában, melyek pedig Vajdaságban és Koszovón. – mondja Marija Gajicki, a kiadványkezdeményezője és szerkesztője, aki ezenkívül a 2000–2006 közötti nacionalista incidensekkel, idegengyűlölő viselkedéssel és gyűlöletbeszéddel foglalkozó Stanje stvari (A dolgok állása) c. tanulmány szerzője is, mely ugyancsak itt olvasható. – Persze, mi is tudatában voltunk, hogy a kép korántsem teljes, de úgy gondoltuk, a pillanatnyi helyzet leírásával valamelyest mi is kivehetjük részünket ebből a munkából. Ezért úgy véltük, igen jól felhasználhatjuk Olivera Milosavljević írását, aki történész, írásában tehát történelmi távlatokban foglalkozik a nacionalizmussal. Ő arra figyelmeztet bennünket, hogy a történelem igenis ismétlődik: a balkáni kis népek korábban sem nézték egymást jó szemmel, minden nacionalizmus pedig csak tükörképe a másiknak, ugyanis minden kis nemzet naggyá akar lenni. Nagyon fontosnak tartottuk erre emlékeztetni olvasóinkat. A másik lényeges kérdésnek azt tartottuk, hogy van-e lágy és van-e kemény nacionalizmus? Ugyanis mind gyakrabban hallunk közéleti személyiségek szájából is olyan kijelentéseket, miszerint a puha nacionalizmus tulajdonképpen hazaszeretet, csupán a kemény elítélendő. Ivan Šijaković emlékeztet bennünket szövegében a nacionalizmus, sovinizmus és etnocentrizmus szavak eredeti jelentésére, és felhívja a figyelmünket, hogy a nacionalizmus egyetlen korban sem, semmilyen megjelenési formájában sem lehet pozitív. Nagyon tudatosan határoztuk meg a 2000. évet időhatárként, hiszen akkor nemcsak új évszázad, hanem évezred is kezdődött, a bombázások is véget értek, és úgy gondoltuk, a háborús tapasztalataink segítenek majd elkerülnünk azt, hogy ismét elkövessük őket. Az igazság viszont az, hogy 2000-től, vagyis a kifejezetten nacionalista és diktatórikus hatalom leváltásától, a régi Jugoszlávia területén mi nem tapasztaltunk más változásokat. 2001-től kezdve újra vannak nemzeti alapú konfliktusok és ezek különösen 2003–2004-ben erősödtek fel. A legaggasztóbb, hogy a konfliktusok résztvevőinek legnagyobb része fiatal volt, és ez komoly figyelmeztetés a társadalomnak, hogy a rendszer intézményei, az oktatás és a család nem tanították meg a fiatalokat arra, hogy mi helyes, mi nem az, és mi az, amit szabad csinálni. 2003–2004-ben a nemzeti kisebbségeket, a politikai vagy más téren másként gondolkodókat támadták, az utóbbi két évben a nemzeti konfliktusok átkerültek a fudballpályákra, és számuk egyre növekszik. Ezek rendkívül sok áldozattal jártak, köztük olyanokkal is, akiknek az életébe került. 2005-ben pedig a Nacionalni Stroj tagjai berontottak egy antifasiszta összejövetelre és sértegették a résztvevőket. A média igen sokat foglalkozott vele, mert ez volt az első ilyen eset, amellyel kapcsolatban bírósági ítélet született: a provokátorokat börtönbüntetésre ítélték. Először fordult elő tehát hogy valakinek vállalnia kellett a felelősséget ilyesmiért. Mindezzel arra akartam felhívni a figyelmet, hogy mindinkább tágul az a szakadék, amely a szerb többségi nemzet és a kisebbségek között fennáll. Korábban a legtöbb incidens az itteni legnagyobb nemzeti kisebbség, a magyarok ellen irányult. Most évről évre tágul azoknak a kisebbségeknek a köre, akiket támadnak. A leggyakoribbak a magyarok, horvátok és albánok elleni támadások, mert ők a legszámottevőbbek Vajdaságban, illetve Koszovón, de mindinkább bővül a kör a horvátok, bosnyákok, muzulmánok, ruszinok, szlovákok és zsidók felé. És még aggasztóbb, hogy éppen a 2007-ben köztársasági és parlamenti szinten megválasztott politikusok voltak azok, akik leginkább gyakorolták a gyűlöletbeszédet. Ebből tehát arra következtethetünk, hogy alighanenem ők tartoznak legnagyobb felelősséggel a jelenlegi állapotokért. Mivel minket az is foglalkoztatott, hogy megromlottak-e Vajdaságban a nemzetek közötti kapcsolatok, és hogy a 2003–2004 utáni incidenseket követően még mindig példaképéül szolgálhat-e a tartomány a nemzetek békés együttélésének, igen érdekes volt számunkra Szerbhorváth György tanulmánya, aki szociológusként igen csípős stílusban ismerteti, hogy a magyarságnak, mint a legszámosabb vajdasági kisebbségnek, ugyancsak megoszlik a szerbséghez, a többségi nemzethez való viszonyulása: a XIX. századtól ugyanúgy tapasztalható egyrészt a nacionalizmus térhódítása, ahogyan az ellene való törekvések is. Szerbhorváth igen nyíltan ír arról, hogy ahogyan a szerbek, mint többségi nemzet idegengyűlölőként viszonyulnak a kisebbségekhez, bizony nemritkán a magyarországi magyarok is xenofóbikusak a vajdasági magyarokhoz, azok pedig aztán más kisebbségekhez, pl. a romákhoz. Az írás címe tehát nem véletlenül: „Elénekelhető-e a roma nóta magyarul és szerbül?”
A legaggasztóbb, hogy a nacionalista konfliktusok legtöbb résztvevője fiatal – Marija Gajicki
.jpg)
